Börzsöny nagytúra

 

 

 

               

Ülök a vonaton, zakatol velem a Börzsöny lábánál. Jólesik megpihenni az elmúlt napok erőfeszítése után. Ragyogó napfényes az idő. Néhány napja… 

 

2015. 09. 27.  vasárnap           …Nagymarosnál borongós, lógó esős volt a reggel, amikor leszálltam a vonatról. Az előző napokban végig szakadt, nem kis akaraterő kellett rászánni magam az útra. De tudom: rossz idő után jön a jó, így belevágtam. A patinás nagymarosi templomban reggeli misével kezdtem a túrát, ki nem hagytam volna a lehetőséget. Jó volt egy kis lelki erőgyűjtés az induláshoz. Track 1. nap  

           Végigsétáltam a most is nagyon hangulatos falun, majd a lassan elmaradó üdülőházak mellett elértem az erdő szélét. A kényelmes gyalogútról egy kitérővel jutottam a Gánti professzorról elnevezett sziklához, mely méltán volt kedvelt pihenőhelye. Az ólmos szürke ég, a ködös távoli pilisi hegyek, a völgyben a lusta folyó csak fokozta az amúgy is elmélázó hangulatot. A domboldalon, görcsökbe merevedett fa kapaszkodott a sziklás talajba. Hosszabban időztem itt, mert nagyon megfogott a hely varázsa.      

Egy oldalazó ösvényen vezetett a folytatás, mely később már kifejezetten fárasztó volt a lábnak. Itt-ott lenéztem a völgy felé, de igazán szép kilátás később, a sziklás gerincúton fogadott.

Innen a Hegyes-tetőre vivő ösvényen indultam tovább, de egy hosszabb szakaszát már teljesen visszafoglalta a természet. Komolyan küzdöttem a 20 kg-os zsákommal az erős emelkedőn, amikor végre Kis Sándornénak, a „teremtés csodálójának” emlékére elhelyezett táblánál végre ismét ösvény került a lábam alá. Elhagytam a Miklós Lili emlékpadot is és tovább küzdöttem a gravitációval. Végre enyhült az emelkedő és elértem a tető előtti rétet.  Idáig is sok őszi kikerics került utamba, de itt teljesen uralta a tájat, az egész rét tele volt vele.

A Juliánusz-kilátóhoz érve a kilátóból „ellenőriztem”, nem változott-e meg a táj utolsó ottlétem óta, de szerencsére „minden a helyén volt” és hosszan élveztem a páratlan panorámát. Leérve a toronyból kedvesen üdvözölt két turista, még beszélgettünk néhány szót, de ők már indulóban voltak. 

          Hosszan üldögéltem amíg ettem valamit, majd a Remetekereszt-bérc irányába ereszkedéssel folytattam utamat Zebegény felé. Zárt erdőben vezetett az út, időnként fogalmam sem volt melyik pontját látom a Dunakanyarnak a fák résein keresztül. Aztán elértem a falut, és egy egyedi hangulatú utcán, érintve a temetőt és a kálváriát, felmentem a Kós Károly-kilátóhoz. A dombtetőn kialakított emlékhelyen valamilyen bemutató lehetett, ősmagyar ruhás emberek beszélgettek, vásároztak.

Elnézelődtem egy kicsit, majd lesétáltam a szerpentines lépcsőn a domb lábához, ahol kellemes pihenőhelyeket érintve tettem egy kört a faluban.

           Alig hagytam el a falut, amikor elkezdett szemetelni az eső. Amúgy is elég lehangoló volt a sárdagasztás az erdei úton, ráadásul az Őzike-forrás is lepukkantabb volt a vártnál. Fel is merült bennem a kérdés: Mi a csudának szenvedek itt a sárral, haza kéne menni, de aztán szilárdabb utat értem, és a Törökmező előtti öreg fánál már el is szálltak negatív gondolataim.           

           Micsoda hangulata van egy ilyen sokat látott öreg fának! Micsoda életerő, mekkora energia lüktet benne! Az elmúlt néhány évben fokozódó csodálattal szemlélem ezeket a fantasztikus élőlényeket. Az állatokat még csak-csak, de a növényeket alig érezzük élő társainknak ezen a bolygón. Pedig köztünk élnek ők, komoly kisugárzásuk van, sokat segítenek annak, aki veszi a fáradságot, hogy megbarátkozzon velük, megszelídítse őket. Mint ahogyan a róka tanította a Kis Herceget:

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem,          

úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Több hasonló „bölcs öreg fával” is találkoztam ezen az utamon, álljon itt közülük kettő: Az elsőt

kicsivel Égés-tető előtt, a másodikat Drégelyvár v.m.-on láttam.

Elértem, majd azzal a lendülettel el is hagytam Törökmezőt, és csak a Fehér-kút forrásnál álltam meg egy hátizsák igazításra. Hamar folytattam is utamat, mert komolyan közeledett már az este. Hosszabban ballagtam a már régről ismert ösvényen, amikor egy gallyakból épített akadály állta el az utamat, némi oldalazásra kényszerítve. Nekem nem okozott különösebb gondot, de azt sem értem, kinek okozhat gondot néhány gyalogos turista áthaladása. Később kiérve a mezőre elég barátságtalan idő fogadott, a távoli hegyek ólmos-szürke felhőkbe burkolóztak, de hamarosan leértem a völgybe, ahonnan a Pálos kolostorrom dombja felé vettem az irányt.

       A sűrűsödő ködben, és a fokozódó szürkületben már alig láttam valamit belőle, de még sikerült fényképet készítenem a régi kútról. Az itt érzékelhető, kicsit lidérces, rejtelmes hangulatot csak fokozta, amikor visszaérve a nyílt útra egy lövés csattanása rázta meg a völgyet. A hangjától is majd frászt kaptam, de jó figyelmeztetés volt: bizony még tart a szarvasbőgés, nem okos sötétedéskor még az erőben bóklászni. Szerencsére innen már pár száz méter alatt el is értem az előre kiszemelt táborhelyet, a Torony-alja horgásztavat.

Olyan szerencsém volt, hogy sikerült egy fedett pihenőt találnom, ami alatt kényelmesen sátrat tudtam verni. Így, ha a lógó lábú eső el is pityeredne, én biztos védelem alól szemlélhetném. De nyugodt éjszakám volt, még az sem zavart, hogy este a halőr alaposan kifigyelte a sátramat. Viszont volt benne annyi finomság, hogy az éjszaka nem zaklatott. 22 km-t haladtam a mai napon, és reménykedtem a másnapi szebb időben.

 

 

 

 

Kattog a vonat, múltbéli hangulata van. Erre Nógrád felé még nincsenek hegesztett sínek. Nézem a tájat, élvezem a békét. Nemrégen szállt fel két kevésbé fiatal biciklis turista. Egyikőjüknek leesett egy csomagja a síneken, észre sem vette. A kalauz szólt neki, már a vonaton, és nem engedte el addig a szerelvényt, amíg fel nem tudta szedni. Ne csak a rosszra figyeljünk, ezek is mi vagyunk!     

 

2015. 09. 28.  hétfő           Már pirkadatkor felébredtem és kicsábított a sátorból a kivételesen szép látvány. A tegnapi eső után most pára lebegett a tó felett az alig felhős ég alatt. Track 1. nap

           Gyorsan elő a fényképezőt és gyerünk keresni a megfelelő kompozíciót, de az őr is résen volt, mert perceken belül megjelent, és kérdőre vont: -Nem zavarja, hogy magánterületen van?

Engem ugyan nem, –gondoltam, de nem akartam szemtelen lenni, így kérőre fogtam a figurát, hogy csak itt éjszakáztam, és egy fél óra múlva már itt sem vagyok. Megértő ember volt, így intett, hogy rendben, és békében váltunk el egymástól. Innen is köszönöm neki!   

         Valóban nemsokára már a közeli, hangulatos erdőben sétáltam, aztán elmaradt az erdő és széles mezőkön vezetett tovább az út. Később egy erdősáv mentén látom ám, hogy előttem nem sokkal őzek váltanak az erdőből a mezőre. Elő a fényképezőt, de az expozíció pillanatában az elem kimerült. Gyorsan elő az új elemet, az őzek még mindig ott voltak, de az expozíció pillanatában ez is kimerült.  Hát így jártam! Az akkumulátoraim nem viselték jól a reggeli hideget. Aztán egy villanypásztorral

elkerített ösvénnyel, majd Szokolya előtt az irgalmatlan sárral gyűlt meg a bajom. Végül csak beértem, sőt még reggelizni is maradt időm a kisvonat érkezéséig, mellyel Királyrétig vitettem magam.

Alig voltak néhányan a népszerű helyen, amúgy is hamar elhagytam a házakat. A közeli Bajdázói-tavon látszik, hogy fényesebb időket is megélt már. A kedves kis tó északi oldalán álló esőház teteje már erősen hiányos, de a hangulatán még érződik a régi boldogabb múlt. Őszi-kikericses rétek mentén egyre feljebb értem, majd egy alig látható úton bevetettem magam az erdőbe. Mindig elcsábulok a rövidebb út reményében, aztán mindig megállapítom, hogy sokkal nehezebb volt, mint kerülni. Most éppen egy kiterjedt szederbokor volt az akadály, de valami mindig van. Persze kalandosak ezek a kitérők, de egy súlyos hátizsákkal elég fárasztó.

A Spartacus kulcsosháznál pihentem meg, ahol béke és nyugalom honolt. Itt éreztem először a túrán, hogy van még ereje a napnak. Jólesett a pihenés és ki is használtam, hiszen innentől folyamatos emelkedéssel több mint 500 m kapaszkodó várt reám a nem könnyű, de annál hangulatosabb köves, sziklás ösvényen, egészen a Foltán-keresztig. Fultán (Foltán) János erdőőr tragikus halálára emlékező kereszt fogalom az erdőjárók körében. A barátságos rét természetes pihenőül szolgál a Csóványos felé vezető úton, de szerintem kevés olyan turista van, aki itt ne gondolna emelkedettebb lélekkel áldozatkész elődünkre.

     Csodálatos bükkösben haladtam tovább, miközben a völgyben szarvasbikák hangos bőgéssel fitogtatták erejüket. Már arra is gondoltam, lemegyek meglesni a nagyhangú kihívót, de volt nekem bajom így is az emelkedővel. Lihegve, jól kifáradva értem a kilátóhoz, kevésbé kapaszkodósra emlékeztem erre a szakaszra. Pihenésként megcsodáltam a felújított kilátót, mely így sem a legszebb, de azért határozottan jobban néz ki, mint a csupasz betoncső. Nagyon tetszett a sok-sok tájékoztató tábla, mindenki találhat rajta számára érdekes információt.         

            Felkapaszkodtam a 133 lépcsőfokon és ismét magával ragadt a látvány szépsége. A hideg szél

ellenére hosszan elidőztem a toronyban, kerestem a Tátrát, eredménytelenül. De legalább megtaláltam a távoli Drégely várat. A kiírások alapján élvezettel azonosítottam a távoli csúcsokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy majd megfagyok. Bizony itt fenn hideg volt. Lent még olvasgattam az érdekesebb leírásokat, aztán elkezdtem ereszkedni a Hangyás-bérc felé. Eddigi útjaim során most először mentem ki a bércre és nem bántam meg. A bérc sziklás, gyenge talaján áll egy sok viharban edződött fa. Komoly tisztelet ébredt bennem iránta, hisz ő átvészelte a tavaszi jegesedést is, sok délceg társával ellentétben.

Akkor még nem is sejtettem, mennyire hamar aktuális lesz ez a gondolat. Hiszen leereszkedve a Rakodó tisztásra, majd elkanyarodva észak felé, egy tarra vágott erdőfoltot vettem észre. Aztán hamar láttam, hogy itt a természet „vágta tarra” az erdőt. Úgy 650…750 m magasságban az összes fa ki volt dőlve. Ezen a szinten lehetett a legpusztítóbb a jég rárakódása az ágakra, itt nem bírták már a fák a terhüket. Döbbenetes látvány volt: mint a marokkó játékban, pálcikaként feküdtek egymáson a 

20-30 m-es hatalmas fák. Annak örültem, hogy az oldalazó szekérút, ha nem is könnyen, de legalább járható… amikor szörnyű gyanú ébredt bennem: nem jó úton megyek! Nekem a völgy aljában, alattam 40-m-rel, a kidőlt fáktól nem is látható ösvényen kéne mennem. Szerencsére már látszott az a pont, ahol, mintha késsel vágták volna el, vége volt a pusztulásnak. Oda kellett eljutnom: 160 m távolba, 40 m mélyre, a halomba dőlt fák között, egy 20 kg-os zsákkal a hátamon! Nem ecsetelem a küzdelmet, kezem, lábam remegett, teljesen kimerültem, mire leértem az alsó pontra.       

Ráadásul az idő is elment, így már sietnem kellett volna táborhelyet keresni, de még vizem sem volt éjszakára. Az útba eső Hangyás-kút (foglalatlan, vagy elpusztult foglalatú) alig csurgó forrásánál sikerült megtöltenem kulacsomat, így már csak alkalmas, vízszintes helyet kellett találnom. Félig sötét volt már az erdő, mikor ez is meglett, és a teljes sötét beállta előtt sikeresen tábort vertem. A vacsora után még megcsodáltam a telihold ragyogását, a közelben járkáló szarvas harci bőgését, majd nyugovóra tértem. Nem kellett ringatni, amin 22 km gyaloglással, és 1000 m szintkülönbséggel a lábamban nem is csodálkoztam.

 

 

 

          Áll a vonatom és én nézem az ismerős megállót. Errefelé nem siet, de nem is bánom. Meg kell várnia a szemből érkező ellenvonatot. Figyelem a két biciklista beszélgetését: egy jóleső túra után vannak, akár csak én. Örömmel szívom magamba megelégedett békéjüket.            

 

2015. 09. 29.  kedd           Szokásom szerint 8 órakor már úton voltam. Egyre jobban lementem a szűkülő völgybe, egyre nehezebben tört át a napsugár a fák zárt koronáján. Egyre érdekesebb is lett a táj, az ösvény és a Csarna-patak kerülgették egymást, mely néhol bukókon zubogott, néhol békésen folydogált. Pedig mi mindenre képes, ha megvadul… Track 1. nap 

        Egyszer csak feltűnt egy romantikus házikó, a hajagosi Postás Távíró S.K. kulcsosháza.

Kissé magányos, bár ez illik ide a vadonba. Régen idáig jött fel a Feketevölgyi kisvasút, de ez már a múlté. A sínek még megvannak, itt még járhatóak is, de már nincs összeköttetése az alsó végállomással. Rövid szusszanás után a vasút mentén, egy pályára dőlt fa koronáján áttörve, az egymást követő hidakon ballagtam tovább, hisz a sáros szekérút alig volt járható. Különleges romantikája volt ennek a

szakasznak, a szűk völgyben az őszi levelekkel már erősen takart sínek mentén. A Hamuház megállónál olyan érzésem támadt, mintha a „hét törpe” kisvasútját találtam volna meg. Még a csillék is ott sorakoztak a mellékvágányon.

Tovább ereszkedve a völgybe már látszott, miért is van elzárva ez a sziget-vasút a külvilágtól. 1995-ben, majd ’99-ben pusztító árvíz mosta el az addig üzemképes pályát. Nyomai ma is láthatók.

Döbbenetes, hogy mosott el hidakat, rézsűket a felfoghatatlan erejű áradat. Elképzelhetetlen az az erő, amely egy méteres síndarabot úgy hajlított meg, hogy csak éppen masnit nem kötött rá. Mi emberek meg, próbálunk szembeszállni vele. Bár kicsit sajnálatos, hogy nem újítják fel ezt a szakaszt, de be kell látni: elég reménytelen a dolog és ennek így van átütő hatása. Nézelődve, élvezve a különleges látványt, lassan baktattam, ráadásul az ismétlődő gázlók is nehezítették a haladást. Végül is csak elértem a Fekete-völgy tisztását, ahol a mostani kisvasút végállomásán megpihentem és reggeliztem is egy padon.

          A völgy oldalára kapaszkodva mentem tovább, hogy egy hurokkal visszakanyarodjak a gerincre.  Ez a kapaszkodó is laposabb volt 9 éve :-) , de hát az emlékezet már csak ilyen. Aztán elértem a Jancsi-hegy kilátó pontjait és már nem is érdekelt az eddigi küzdelem, feledtette velem a kilátás. A bokatörő kőtenger után lassan elértem a Holló-kő sziklacsoportot. Szerelvény igazítás címén lepihentem egy szélvédett szikla tövében, és ott is maradtam egy jó ideig. Eddig nem értettem, miért mondják, hogy a Börzsöny egy ősi tűzhányó lepusztult krátere, de itt végre megértettem, hisz innen csodálatosan átlátható az egész. A környék sziklái között vihar tépte, göcsörtös fák kapaszkodtak inas gyökereikkel, felettem hollók köröztek károgva. Látszott, itt nem könnyű, de csodálatosan izgalmas lehet az élet. Erre a rövid időre eggyé váltam a természettel, aztán kezdett hideg lenni, így inkább folytattam a sétát.

          Lassan elhagytam a gerincet és szelíd lejtőkön elértem a Józska-kút forrást, majd nem sokkal később Bányapusztát. Ez a hely különösen kedves nekem. Nem tudom megmagyarázni miért,

talán a völgy vonulata, vagy az egyszerű tanya hangulata ragad magával, de már 9 éve is nagyon megfogott. Minden helynek van érzelmi töltése, rám ez a hely így hat. Szerencsére éppen a nap is ragyogóan sütött, így zavartalanul élvezhettem a hely varázsát. Megvan még a pléh Krisztus is a völgy túlsó végén, bár, s talán jobb is így, azóta bekerítették. Még vissza-vissza néztem a völgybe, aztán hamarosan letértem a murvás útról, és átvágtam a ligetes hangulatú Kis-Pogány-hegyen, majd néhány domb után befordultam egy mély patakvölgybe.           

          Innen még alig, de a következő kereszteződéstől már határozottan érzékelhető volt, hogy egy felhagyott vasút nyomvonalán haladok. A nyomvonal magasság görbéjén világosan látható a szabályos, egyenletes lejtés. (Mellesleg ez igaz a reggel járt fekete-völgyi vasút vonalára is.)

Élvezettel, és aránylag gyorsan haladtam ezen a kényelmes úton, ami nem is volt baj, mert már erősen esteledett. Éppen akkor bukott le a szemben lévő hegy gerincén a nap, amikor távolabb egy lövés csattant. Aztán láttam egy elejtett állat zsigereit, majd kicsit később egy hatalmas szarvas vágott át keresztben ösvényemen. (Sajnos fényképezni esélyem sem volt.) A sok figyelmeztető jel mind egyet jelentett: tábort kell már keresni!

            Aztán érezhetően fordult az út és elértem az első viaduktot. Jó húsz éve jártam már itt, akkor még állt ez a szép híd, sajnos mára már csak egy kupac gerenda jelzi helyét.

(Otthon kerestem az akkori fényképet is, de sajnos elnyelte a családi süllyesztő. Kár érte.) Nehezen, de átvergődtem az árkon, majd a közeli második viadukton is, melyet robbantott-szikla szoros követ. Aztán már csak az egyre inkább benőtt út maradt, melyen gond nélkül le is értem volna a tisztásig, ha egy hatalmas vesszőkupac nem állja utamat. Döbbenetes az emberi önzés: inkább épít egy akadályt az útra, nehogy idegenek mászkáljanak a kertje végénél a kerítés mellett!! Persze azért gyorsan átjutottam, és elértem Kisirtás-pusztát, s a Nagybörzsönyi kisvasutat.

           Hamar találtam egy jó táborhelyet, még egy fedett pihenő is volt a közelben. Vacsora közben, már sötétben, egy csapat vadász autója ment át a réten. Bizony nem okos így ősszel, sötétedés után kint bóklászni az erdőben. Éjjel felébredtem és megcsodáltam a tisztásra ezüstös fényt vető teliholdat. Szépen látszott már a kedvencem, az Orion is. 23 km-t haladtam a mai napon, nyugodt, békés éjszakám volt.     

 

 

 

 

 

Szokatlanul gyorsan szalad a vonatom, itt már nem kattog, ezek már a Vác előtti új sínek. Most hagyjuk el a Fenyveshegy megállót, jó tíz éve itt vártam egy órát, miután az orrom előtt ment el a vonat. De régen is volt… most viszont szalad velem, hamarosan beérünk a városba.

 

2015. 09. 30.  szerda           Friss, szikrázóan napfényes volt a reggel. Még a sátorból láttam, ahogyan egy kisvonat Y-ozva fordult a megállóban, miközben kapaszkodott felfelé a hegyre. A túra tervezése alatt nagyon készültem rá, hogy felmegyek a Tolmács-hegyi csúcsfordítóhoz, de most mégsem hiányzott. Jó volt ez így. A kedves rét viszont a szívemhez nőtt az éjszaka alatt, indulás előtt még körbenéztem egy picit. Track 1. nap 

          Éreztem, ahogyan nekivágtam az emelkedőnek, hogy csípős lett az idő. A csúcson csodálatosak voltak a hegyek a kristálytiszta levegőben, de hamar visszamentem a fák közé, mert kellemetlenül csípős volt a szél. Éppen azon búslakodtam, hogy még alig színesednek a fák levelei, amikor,    

mint cseppben a tenger, egy a fák alatti félhomályba hasító fénysugár egy sárguló bokrocskára hívta fel figyelmemet. Ennél tapintatosabban nem lehetett jelezni, hogy tévedtem. Hosszan élveztem a csodát.

Szelíd, szinte sétaút következett, majd fokozatosan az út is, s az időjárás is egyre inkább elvadult. Mire lihegve felértem a Nagy-hideg-hegyi turistaházhoz, már kellemetlenül hideg, késő őszi időjárás volt. Kedvesen fogadott az egy fős személyzet, és hamarosan finom, meleg ebédet ehettem. Innen bentről

kifejezetten zordnak tűnt a kinti idő. A tomboló szél egy hőmérőt lengetett az ablak előtt, amin bizony csak nagy jóindulattal volt 4 C fok. Jól esett pihengetni ebéd után, kicsit élvezni ezt a nyugodt, csöndes biztonságot. Aztán beöltöztem, és nekivágtam a folytatásnak. Az első lépéseket úgy éltem meg, mintha egy téli viharba léptem volna ki, de azért nem volt ennyire drámai a helyzet. Leérve a csúcsról már határozottan viselhetőbb volt a klíma.

       A Rakodónál kereszteztem pár nappal ezelőtti útvonalamat, majd kellemes és hangulatos ösvényen ballagtam tovább. Alig 300 m-re a csúcstól egészen más hangulata volt a tájnak,

mint fent a kilátónál. Örülök, hogy erre is eljöttem, kár lett volna kihagyni. A Oltár-kő szikláinál hosszabban időztem, mert elvarázsolt a hely hangulata, majd egy letarolt szakasz következett.    

Szerencsére erre már járható volt az út, de a környezete félelmetes. Volt olyan hely, ahol szinte alagutat kellett vágniuk a favágóknak a kidőlt fák halmazában, máshol pedig csodálatos kilátás keletkezett a fák

hiányában. Mindenesetre felfoghatatlan méretű volt a pusztulás errefelé.

          Aztán elértem a Nagy-Mána gerince felé vezető utat, döntenem kellett, de a tegnap előtti esetből tanulva, inkább a biztonságos kerülőt választottam. Nem bántam meg, mert szép út volt ez is. A Tátralátó gerincéről keresgéltem, és láttam is valamilyen távoli hegyeket, de hogy a Tátra lett volna, azt nem tudom. Később egy hosszú, egyhangú szakaszt követően elkezdett egyre lejtősebbé válni az ösvény. Néha már komolyan attól tartottam, hogy nem tudom megtartani magamat, és lecsúszom a mélybe, de végül, bár remegő lábakkal, de gond nélkül elértem a 

völgyet. Bár fárasztó volt ez az ereszkedés, azért boldog voltam, hogy nem felfelé kellett kapaszkodnom a hegyre.

          Esteledett már, amikor a kényelmes földutakon beértem Királyházára. Szerettem volna valahol vizet kérni, de az egyik helyen nem tudtak magyarul, másutt meg nem értek rá velem foglalkozni, így ejtettem azt a gondolatomat, hogy az út folytatásában keressek valamilyen táborhelyet. Inkább kicsit

visszafelé, a tűzköves forrást céloztam meg, ahol találtam vizet (alig csurgott, de finom volt) és egy szépen kiépített pihenőt is. Ekkor már örültem, hogy így alakult, mert kényelmes, jó hely volt ez.

       Le is telepedtem, sőt a vacsorához még egy kis tüzet is raktam. Jólesett a hangulata, s a melege egyaránt. Jóllakottan, kellemesen fáradtan tértem nyugovóra a mai 19 km-rel a hátam mögött.

 

 

 

Túl vagyok az átszálláson, majdnem rossz vonatra szálltam, de végül minden sikerült. Srégen szemben velem két nő beszélget, visszafogottan, de a halk vonaton hallom. Fogyókúra, testedzés, gyógyteák, nőgyógyász és számtalan női dolog. Lassan bontakozik ki társalgásukból, hogy az idősebb (közel a 40-hez) babát vár. A harmadik gyermekét. Sugárzik róla, hogy alapjaiban boldog. Semmi rájátszás, semmi fakszni, csak egyszerűen boldog. Tisztában van a nehézségekkel, de a férje ott áll mellette támaszul, és ő megnyílik az új élet fogadására.     

 

2015. 10. 01.   csütörtök           Ez a reggel volt eddig a leghidegebb. Amilyen gyorsan csak tudtam, összepakoltam, és már indultam is, mert hideg volt. Visszaértem Királyházára, majd neki a hegynek. Jó hogy tegnap nem vágtam bele, sokáig nem volt használható táborhely.  Track 1. nap 

          Az erős emelkedőn megszakításokkal, meg-megállva kapaszkodtam a hegyre. Az egyik pihenőn láttam egy fát: a jegesedésben kidőlt, a favágók levágták belőle ami útban volt, és ő csonkán, fél gyökérrel is elkezdett kihajtani. Meghatott ez a hatalmas élni akarás.    

            Felértem a Lopona-hegyre, ahol hosszan szintúton vezetett az ösvény. Az egész erdőt az „ébredés utáni mosdás” frissessége hatotta át. Ezek azok az időszakok, amikor meg sem lepődnék egy-egy vad váratlan feltűnésén, bár ez most nem történt meg. Aztán leereszkedtem az Oszlopó-forrás völgyébe, és vége lett a varázslatnak. Az úton teherautók fát szállítottak, a rakodókon markolók pakoltak, komoly munka folyt errefelé. Még reggeliztem az esőháznál, majd nekivágtam az aszfaltos erdei útnak, mely hosszan vezetett kelet felé.  

          Betyár-kútnál Sisa Pista, az „utolsó nógrádi betyár” történeteit olvastam, majd megpihentem a Mária kegyhelyen. Később megcsodáltam a szépen rendbe szedett Deszkapusztai pihenőt. Öröm volt látni, hogy nem csak pusztulnak, épülnek is létesítmények. Hamarosan letértem az addig követett aszfaltos útról, és belekezdtem egy emelkedőbe, ami már a közeli Drégely-vár előjele volt.

          A várhoz felvezető úton lévő emléktáblán olvasható:

„Még Alit – a kegyetlen hódítót is megindítja Szondi és vitézeinek hősiessége, katonai tisztességgel temetteti el elesett ellenfelét. „A hegyre temette a hős tetemet, S dárdát maga tűze le sírja felett…”

(Czuczor Gergely) 

Nem tudjuk a letűzött dárda helyét és lehet, sohasem derül fény arra sem, hol nyugszanak hős vitézei. Tekintsük hát a vérük áztatta várat jelképes síremléküknek.”

Mélyen megragadtak bennem a gondolatok, és egész ottlétem alatt ez járt a fejemben. Akkor is (mint ma is), mi magyarok voltunk az a nemzet, aki Európa zavarodott elbizakodottságában a józan észt képviseltük. Két lábbal a földön állva tudtuk, hogy mit kell tennünk. A szükség megszülte a maga hőseit és bár értelmetlennek tűnt, voltak, akik készek voltak feláldozni magukat. Készek voltak rá, mert hittek

a jövőben. Hosszan elidőztem, s mivel jól ismerem Arany János: „Szondi két apródja” balladáját, szinte átéltem a régi történetet. Jártam már itt a várnál néhány éve feleségemmel, de így egészen más a hangulata, ha magamban „zarándokolok” erre az ősi szent helyre. Persze azért a ragyogó napsütésben

nem feledkeztem meg a fantasztikus kilátásról sem, szépen lehetett látni a Csóványos csúcsát, túloldalon pedig kelet felé, a nógrádi dombok látszottak a távolban.

            Úgy döntöttem, terveimmel ellentétben, nem erőltetem tovább a túrát, és innen kényelmesen lesétáltam a Drégelyvár megállóhoz Nagyoroszi határába. Néhány percen belül meg is érkezett a vonat, melyből érdeklődve lestem a már ismerős hegyeket.

(Mai napon 16, összesen 102 km-t mentem.) 

           

 

 

Ülök a vonaton és hallom a beszélgetést. Aztán hirtelen beleszédülök egy érzésbe, fantasztikus érzés: a csoda itt van előttem! Hőseink, mint Szondi, Zrínyi, és hosszan sorolhatnám, nem adták hiába vérüket. Az Ő áldozatukat az új nemzedék a génjeiben hordozza, ez ad erőt minden anyának, az embereknek, a mindennapi hősöknek (akár a mostani népáradat kapcsán), a példa követésére.

Ülök a vonaton, és átjár a boldogság. A nemzet, ahol az anyák ilyen boldogan várják gyermeküket, életre van ítélve!