Bakonyi túra

2022. 04. 28. csütörtök Heteken át kerestük a megfelelő időpontot, hogy nekem is és a munkahelyemnek is megfelelő legyen. Végül ezekre a napokra esett a választás, és azt hiszem, jobb nem is lehetett volna. Borongós időben indultam Kelenföldről, még Veszprémben az átszállásnál is felhős volt az ég, de Zircen, a leszálláskor, elköszönve alkalmi beszélgetőtársamtól, már ragyogó napsütés fogadott.

Hamar el is hagytam a várost, hiszen az állomás felőli szélétől Nagyesztergár felé kezdtem a túrát. Visszanézve, a kristálytiszta levegőben szikrázóan ragyogott a bazilika kettős tornya. Lassan elértem, majd hosszan sétáltam a falun keresztül, meglestem a Prugly-kúriat, mely igen lepusztult állapotban vár szebb napokra, majd beszélgettem egy emberrel, aki kételkedve fogadta, hogy Bakonybélbe igyekszem (-hisz az nem is errefelé van!), majd a temető közelében nekivágtam a mezőknek.

A tegnapi esőtől még erősen sáros, de azért járható volt a földút. Zöldülő mezők, virágzó bokrok között vitt utam, néha a távolban megugrott egy-egy őz, de a legtöbbjét esélyem sem volt lefényképezni. Aztán egy közelebbiről egészen elfogadható képeket sikerült készítenem. Hosszan szaladt a zöld mezőn, volt időm fényképezni.

Kereszteztem a Dudar felé menő iparvágányt, majd letértem az útról, hogy megnézzem a Bakonyboldogasszony nevű szerzetesházat, de nem találtam semmit… azaz csupán néhány téglát, bizonytalan falmaradványt, és egy hatalmas kidőlt fát. Később a következőt tudtam meg a helyről:

„Bakonyboldogasszony a Magyarországon újrainduló ciszterci női ág monostora volt 1946-50-ig. A nővérek itt élték csendes, imádságos munkás életüket. Saját terményeikből és adományokból éltek. Ma a közösség Érden él a Regina Mundi Apátságban.” Feltöltő: Sackavati

Nem csoda, ha már semmi nincs a helyén, ha 1950 óta pusztul, de azért valami: egy hangulat, egy érzés, a hely varázsa, vagy csupán a tavaszi természet – magam sem tudom - azért megérintett.

Ezen kissé elmélázva egy csodaszép pitypangos réten lesétáltam a szelíd völgyben futó Dudari-patakhoz. Követve a patakot egyre jobban beszűkült a völgy, egyre jobban felgyorsult a patak. Néhol kacskaringókat írt le, néhol zúgókon átbukva vad iramba kezdett. Az utat időnként keresztbe kidőlt fák zárták el, némelyiket komoly küzdelem árán lehetett kikerülni.

Az ösvény is többször keresztezte a patakot. Egyik ilyen gázlónál, utolérve két régebb óta fiatal turistát, nagy zsákom okán mondták is: -lássuk, hogy csinálja ezt egy rutinos! Akkor még én sem sejtettem, hogy hamarosan minden rutinomra szükségem lesz. Közben a völgy már inkább szorossá alakult, néha az ösvény alig fért el a köves, sziklás patakmeder mellett, néha bizony a patakban, a köveken kellett lépkedni.

Aztán egyszer csak valami megváltozott! (de mi is?) …hol a patak? Egyik pillanatról a másikra úgy eltűnt, mint az aranyóra. A patakágy megvolt, a kövek megvoltak, de a víz sehol! Annyira nem bántam, mert a következő egy kilométeren, ha még víz is van a patakágyban, nem valószínű, hogy le tudok menni. Néha úgy beszűkült a szikla, hogy alig fértem át a 80 l-es hátizsákommal, miközben a következő léphető pont jó másfél méterrel lejjebb volt a mostaninál. Küzdelmes út volt ez a csodálatos környezetben. Alig győztem betelni a látvánnyal.

Egyszer csak, hogyan tovább? Lapos, 3-5 méteres mélységbe leszakadó sziklák állítottak meg, és nincs tovább! Az Ördög-gáthoz értem, és bár a térkép jelölt egy kerülő ösvényt, eszembe sem volt kihagyni a kalandot. Észrevettem, hogy a sziklákba vaslépcsők vannak beépítve, és feljebb egy acélsodrony kapaszkodásra.

Nem állítom, hogy nem volt bennem izgalom, de lementem ezeken, nagy zsákommal a hátamon. Hihetetlen élmény volt, jó, hogy nem hagytam ki! Lent az alján jólesett megpihenni, ettem is valamit, s közben csodáltam a kivételes környezetet. Különleges hangulatú világ ez, ezen a túrán itt csodálkoztam rá először igazán.

Szép, de kevésbé vad táj következett, aztán egy éles visszafordulás után tovább szelídült a környék. Gézaháza közelében megpihentem egy esőháznál, majd a folytatásban egyhangúbb úton értem el a Csesznekre vezető országutat.

A falu előtti kőbánya sem igazán varázsolt el, így hamarosan dönteni kellett, hogy felmegyek-e a várba, vagy sem. Nem mentem fel (majd nyáron feleségemmel), de a hegy déli oldala felé kerülő ösvény elgondolkoztatott, s később láttam csak, hogy jól döntöttem, hogy nem vágtam neki ennek sem. Félig bementem a faluba, és az északi oldalon vezető ösvényen kerültem meg a hegyet.

Füves réteken, ligetes erdőkben haladt ez az út, később egy emelkedővel elérte a temetőt.

A falu régi zsidó temetőjében jártam, valószínűleg a legtöbb ide temetett embernek már alig van élő hozzátartozója, de kegyeletből még úgy-ahogy gondozzák. Kidőlt-bedőlt fejfák, elvadult virágok, a laposan besütő nap fénye különlegessé tette a környezetet. Megfogott ennek a helynek a békés, elmélázó hangulata. Aztán alig hagytam el a temetőt, amikor egy mély szurdok partjához értem. Az alja alig volt járható, ez volt a várhegyet délről kerülő ösvény innenső vége. Áldottam az eszem, hogy nem vágtam bele, elég volt mára a szurdokokból.

Egy keskeny fahídon értem vissza ismét a falu lakott részére, itt feltöltöttem vízkészleteimet, majd egy hangulatos aluljáróban kereszteztem a 82 sz. főutat. Ismét kevésbé jellemző szakasz következett, eleivel erdőben, később „távolbalátó” dombok oldalában. Ezen a környéken láttam egy mókust, de sajnos hamar köddé vált. Később a frászt hozta rám két vaddisznó, miközben ijedten menekültek előlem az ösvény közeléből.

A szintben haladó ösvény nemsokára elérte a Cuha-patakot, ahol ismét látványos patakmeder fogadott. Itt sajnos egy vízvétel kapcsán elejtettem a kulacsomat, be is horpadt rendesen. Majd a közeli pihenőnél találkoztam egy középkorú párral, ahol a hölgyből csak áradt a szó. Elmesélte élete összes élményét a Kéktúrával kapcsolatban, szerencsére nem túl sokat járt le belőle J. Hamarosan ismét magam maradtam a fantasztikus hangulatú Cuha-völgyben. Az út és a patak folyamatosan kerülgeti egymást, ahogyan a szurdokvölgy éppen helyet biztosít. Közben a magasban itt is, ott is feltűnik a bujkáló vasút egy-egy pontja.

Egyszer csak egy kanyar után megláttam a völgy felett átívelő viaduktot. A közelében fel lehet menni egy emlékműhöz és a vasúthoz, ahonnan jól látható, ahogyan a sínek a viadukt után azonnal egy alagútba rejtőzve haladnak tovább. Kár, hogy ekkor nem jött vonat, érdekes kép született volna. (10 perccel később jött ugyan vonat, de akkor már ismét lent voltam a völgyben.)

Hosszan gyalogoltam még, bár kezdett erőt venni rajtam a fáradság: 28 km-en (700 m-es szintkülönbséggel) túl voltam már a mai napon.

Végül elértem a kiszemelt esőházat és pihenőt, ahol az út és a vasút között tábort is vertem. Jó helyem volt: közel az esőházhoz, a padokhoz, a patak a vasút oldalán futott, a mélyebb medrében.

Asztalnál vacsoráztam (ezért szeretek pihenőknél éjszakázni), élvezettel figyeltem az este fényeit, hangulatát. Felhívtam Klárit, és lepihentem a sátorban. Elment még este, majd reggel is egy–egy vonat, de egyáltalán nem zavart. Nyugodt éjszakám volt!

2022. 04. 29. péntek Kicsit csípős, de nagyon hangulatos volt a reggel. Hamar összekészültem, és a még árnyékba burkolózott völgyben megindultam Porva-Csesznek vasútállomás felé. Jó 2 km volt még addig, de szinte észre sem vettem az üde, ragyogó reggelen.

Több év után, néhány hete, ismét hallottam Katona Klári: Mindig, mindig című dalát. Nagyon szerettem ezt a dalt, ez ugrott most be, ez motoszkált bennem. Csak sorok, részletek jöttek elő, csupán a teljes túra alatt állt össze a dal, de bennem zakatoltak a sorok, amiket fel-fel tudtam idézni magamban.

Különös, új értelmet kapott a dal és a szöveg: szívva magamba az őszinte természet tiszta, hamisítatlan valóságát, miközben a világban a covid, a politikai dili, s a háború őrülete dúl. „…A remény rései közt a hajnal szivárgott át, Legszebb perceinket álmok eltakarták;” ref. „Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre, ...mindig, mindig... S mert szeretnénk a felszínen maradni, ...mindig, mindig...”

Úgy 30 éve jártunk már itt, a Porva-Cseszneki állomásnál családostul, akkor még kicsik voltak a gyerekek. Van is egy fényképünk arról az útról, érdekes volt gondolatban összehasonlítani a régi (fény)képet a valóságos képpel. A mostani valóság is nagyon szép volt, méltón őrzi romantikáját a kis állomás! Időztem egy kicsit a környéken, kerestem a régi emlékeket, majd nekivágtam a hegynek, a folytatásnak.

Szuszogva kapaszkodtam a S+ jelzésen, amikor egy legelésző őzikén akadt meg a szemem. Profilból, jó szögből állt, fokozatosan lassítottam, nehogy elriasszam, de csak kiszúrt, és eltűnt, mint egy jelenés. Bántott a dolog, de nem volt mit tenni.

Átbillentem a hegytetőn és egy ócska kalyiba mellett elértem a Hódos-ér széles, füves völgyét. Barátságos hely volt ez a patak széles, virágos partjával. Egyszer csak feltűnt egy fákból és hordalékból összeállt gát, mely majd 1,5 m szintkülönbséget okozott a patakon. Aztán megláttam egy ceruzaként megrágott fát is, s ekkor már tudtam, hogy a nevéhez hűen, tényleg lakják a környéket hódok. Bár állatot nem láttam (nyilván…), de így is komolyan felvillanyozott a tudat, hogy itt élnek valahol a közelben.

Hamarosan vége lett a kényelmes sétának, és az út oldalra fordulva nekivágott a hegynek. Szuszogva, meg-megállva kapaszkodtam felfelé, bizony ismét sokat veszítettem a tavalyi edzettségemből. Végül a kapaszkodó elfogyott, s rövid séta után feltűnt a távolban az Alízháza vadászház. Csuda hangulatos hely volt ez: az erdő közepén egy rendezett, láthatóan gyakran használt, takaros erdészház. Letelepedtem a teraszán és nekiláttam a tízóraimnak, hiszen ma még egy müzlin kívül nem is ettem semmit. Nagyon jólesett a gyomromnak az étel, a lelkemnek a tiszta nyugalom. Köszönöm a hangulatos helyet és a lehetőséget!

Friss erővel folytattam a túrát, amikor elértem a letérőt a Pápalátó-kő felé. Szerencsére csak az ereszkedés szűnt meg, nem kellett felfelé kapaszkodni, s pillanatok alatt el is értem a kilátó sziklát. Egy göcsörtös fa áll a szikla szélén, dacolva esővel, viharral. Mellőle, ha nem is Pápáig, de nagyon messzire el lehetett látni a bárányfelhős ég alatt.

Innen még hosszú út után, fáradtan értem Fenyőfőre. Lerogytam a központi parkban egy padra és elképzelni nem tudtam, hogyan megyek innen tovább. Azt hiszem, ez volt az egész túra legmélyebb pontja.

„…Mert a kinyomtatott boldogságért küzdeni is kell,

Igaz, elfáradtunk kissé, de nem maradtunk el.”

Némi pihenés után erőre kaptam, vettem vizet a temetőben és folytattam utamat, de nem ez volt a legélvezetesebb szakaszom. Később a térképen a szintvonalakkal párhuzamosan futó utat vagy hatszor keresztezte a hegyekről lefutó völgy: tehát hatszor le a völgybe, aztán fel a dombra… persze átlagban egy adott szintben haladtam! Valahol itt vétettem el az ösvényt is, de némi dzsindzsázás árán hamar visszataláltam a helyes útra.

Azért értek élmények is errefelé. A Tóth-árok bejáratánál találtam egy hangulatos, újraállított keresztet. Egy jólesőt pihentem a padján, s aztán a következő domb megmászása utáni ereszkedéskor találkoztam a rókával. Ő lent sétált az oldalvölgyben, s én a magasabb pozíciómból kényelmesen fényképezhettem. Jó kaland volt!

Huszárokelőpusztáig igazán említésre méltó nem is történt velem, ha csak az nem, hogy ismét elvétettem az irányt. Ekkor már elég fáradt voltam ahhoz, hogy a monoton baktatás figyelmetlenné tegyen. Aztán a puszta megállójában a padon ettem egy alaposat, de sajnos vizet nem találtam. Az evéstől új lendületet kapva hamar elértem a letérőt a Forrasztókői exótakert felé. Komolyan elgondolkodtam, hogy felmenjek-e a kertbe. Az igen mellett döntöttem, de meg is bántam: egy laikusnak nem olyan nagy szám a kert, s ezen kívül a kertből kijönni csak egy rozoga létrán lehet, átmászva a kerítésen. A létra megbillent, én inkább leugrottam a 18 kg-os zsákkal a hátamon, s bár nem lett semmi bajom, de felbosszantott a dolog.

A folytatásban legalább egy szép út vezetett vissza az erdei úthoz, ahol az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy friss vizet vegyek éjszakára: a Hubertus-forrás nem folyt, csupán egy pocsolya, na meg a foglalása jelezte a helyét. Azért volt még nálam szükséges mennyiségű víz, de jó lett volna! Viszont a Hubertlaki kulcsosház udvara nagyon barátságos hely. Kicsit megpihentem, barátkoztam egy kutyát sétáltató társasággal, és erőt gyűjtöttem a továbbiakhoz. Úgy terveztem, hogy megyek majd, amíg bírok.

Nem túl messze van innen a Bakonyi Gyilkos-tó. Nevét az erdélyi rokonához való hasonlóságáról kapta. Érkezésemre két kacsa ijedten kapott a levegőbe, de hamar le is szálltak.

Körbejártam, megcsodáltam a lemenő nap beszűrődő fényénél különösen jól mutató tájat. Érdekes hangulata van ennek a facsonkokkal „teletűzdelt” tónak.

Miután kigyönyörködtem magam, nekivágtam a domboldalnak, hogy átkelve a hegyen Odvaskő környékén találjak szállást. Romantikus látványt nyújtott a már sötétedő erdőben a nap lapos fényével tündöklően megvilágított néhány egyszerű virág. Később fent a tetőn félelmetes látványt nyújtott egy hatalmas fa, melynek az egyik fele le volt szakadva. Talán villám találta el? A közelében a hegy tetején még lett is volna jó táborhely, de a lendület továbbvitt, s később a köves, sziklás terepen már nem találtam elfogadhatót, így végül lementem a völgyig.

Egy nagyon kedves, kissé rejtett pihenőben táboroztam le, de itt sajnos nem volt térerőm, így a telefonálás ma elmaradt. Vacsora utáni lábápolásnál már bizony a sarkamon keletkezett vízhólyagot is kezelni kellett. Azt hiszem a mai napi 31 km és a 700-800 m-es szint kissé erőltetettre sikerült. Ráadásul sok volt az egyhangú, unalmas szakasz is, de túl voltam rajta, és jót aludtam az éjszaka.

2022. 04. 30. szombat Kicsit nyűgösebb volt a reggel a tegnapinál, de miután sikerült életet lehelni tagjaimba, már minden ment a maga medrében. Sátorbontás, csomagolás, induló müzli, s gyerünk!

A Gerence-patak vadregényes partján, néha alig egy talp szélességű ösvényen baktattam Bakonybél felé. Érdekes volt látni a túlparton futó út és a hozzá tartozó panziók kultúravilágát, miközben én néha a patak kövein egyensúlyoztam. Lassan szelídült a patak vadsága, megjelentek a szép, zöld rétek, pihenők. Ezen a részen már erős illattal virágzott a medvehagyma is.

Váratlanul utolért, majd hamar el is hagyott egy túrázó pár. Könnyed felszerelésükkel jóval erősebb tempót diktáltak maguknak.

Beérve Bakonybélbe kerestem egy boltot, ahol feltöltöttem a két nap alatt kimerült készletemet, s egy hangulatos park asztalánál bőségesen bereggeliztem. Közben telefonon beszéltem Klárival is, ne izguljon értem feleslegesen. Reggeli végeztével egy kitartó emelkedőn hamarosan felértem az erdei aszfaltos úthoz, ahonnan visszanézve szép panoráma nyílt az imént elhagyott falura. Szombat lévén, többen is járták a tájat. Itt találkoztam ismét, most már szemből, a lendületes párral, akik a patak mentén hagytak el. Nem volt semmi a tempójuk!

Megpihentem kicsit a „stonehenge”-re hajazó Napkörnél, és bizony „meg is szállt” a friss erő. Elhagytam az aszfaltutat, hogy a volt Iharkúti bauxitbánya felé tegyek egy kitérőt. A kicsiny település alatt felfedezett bauxit meg is pecsételte annak sorsát. A falubelieket áttelepítették a környező falvakba, városokba, ahol házat ugyan kaptak, de a közösség teljesen szétszóródott. A pici, bakonyi községet teljesen eltüntették a föld színéről: az épületeket elbontották, ledózerolták, és még a temetőt is áttelepítették Németbányára, hogy hamarosan egy bánya nyílhasson a területen. A kitermelés 1979-től 2002-ig tartott.

Bejártam körbe az egész Marsbéli tájat, az alján van egy ingoványos tó, feljebb minden sziklás. Hosszan elidőztem itt, élveztem a különleges látványt.

„…Ma már nem szidnak meg, és nem nyitnak ránk,

Látod, így fogyott el a mi összes csodánk,

És a gyermekkorom zsebeit mind kiforgattuk már,

És a nyers almába utoljára velem haraptál.

Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre,

...mindig, mindig...

Mert szeretnénk a napfényben fürödni,

...mindig, mindig...”

Indulás után, közvetlenül a bánya mellett felfedeztem egy szép halastavat is. Még a térkép sem jelölte. Érdekes kontrasztot mutatott a bánya kopársága a halastó élettel teli világával.

Kényelmesen lesétáltam Németbányára, ahol tettem egy kitérőt, keresve egy panziót, majd visszatértem a főtérre. Nagyot változott utolsó ittlétem óta a falu: akkor még egy vendéglő üzemelt a mostani faluház helyén, s a templom „sokkal nagyobb volt”. (Akkor az eső elől a templom előtere alá húzódtam be, s valahogy sokkal nagyobb érzetet keltett bennem!)

Na meg a kényelmes pihenőhelyre sem emlékszem, ahová most letelepedtem ebédelni. Feltűnt, hogy a közeli madárodúnál nagy a sürgés-forgás, csúszka szülők hordták kitartó szorgossággal fiókáiknak a finomságokat. Később egy erdei pinty szállt le a közeli asztalok alá összeszedni a lehullott morzsákat. Szóval mozgalmas élet folyt körülöttem!

Komoly kapaszkodóval hagytam el e kedves falut, majd hamarosan elértem a Pisztrángos-tavat. Néhány éve éjszakáztam már itt, de most messze nem tett rám olyan mély benyomást, mint akkor. Igaz, akkor éjjel a szikrázó égboltot csodáltam, most pedig zajongó kirándulókat viseltem. Hamar fel is kapaszkodtam az országútig, és besétáltam a faluba. Itt ismét erőt vett rajtam a fáradság, de egy rövid pihenővel túl is lettem rajta.

Elértem, majd el is hagytam a tüdőszanatóriumot, amikor a GPS jelezte, hogy le kell térni az országútról. Nem volt túl biztató az ösvény kezdete, sikerült is elkevernem, de később szépen kitisztult az út, és egy domboldalon, tehenek közelében vezetett.

Aztán elérve a tanyaközpontot, az volt a gondom, hogy az udvart két kutya védte, s nekem meg nem volt más utam, mint az udvaron keresztül. Szerencsére sikeresen összehaverkodtam velük, s így simán átjutottam. Innen már nyugodt út vezetett Bakonyjákóra, ahonnan a tegnapi térerő hiányból okulva, felhívtam aggódó hitvesemet.

Ismeretlen ösvény várt a falu után, s ebben a helyzetben benne volt a nagyon hangulatos, vadregényes, de a dzsindzsás, járhatatlan út is. Szerencsére az első variáció jött be, egy patak menti, alig járt, de jó minőségű út várt rám. Átkelve a patakon egy vihartól kidőlt ágas-bogas fa közelében ideális táborhelyet találtam magamnak. Az átkelés viszont kalandosra sikerült, mert a lábam alatt megmozduló fatörzsről lábszárig beletottyantam a patakba. A gatyám szára csurom vizes lett, de a bakancsom, becsületére legyen mondva, alig egy fél centit ázott be felülről.

Sátorverést követően, ha már úgy is vizes lettem, csaptam egy mosdást. Nem volt túl meleg a patak vize, de nagyon jólesett a felfrissülés. Még kiszedtem magamból néhány kullancsot (egyet már tegnap is eltávolítottam), így tisztán, üdén megvacsoráztam a kidőlt fa kényelmesen ringató ágán. Úgy éltem, mint az urak! Vacsora utáni szertartást követően, közel 28 km-rel a lábamban, kényelmesen lepihentem. (400/500 m szint) Nagyon hangulatos táborom volt!

2022. 05. 01. vasárnap A mai reggel is nagyon szép volt, összekészültem és nekivágtam a mai napnak. A patakátkelés most jobban sikerült, s így semmi akadálya nem volt, hogy meginduljak Szarvaskővára felé.

Fantasztikus rétek között haladtam, a gomolyfelhős égen laposan sütő nap varázslatosra festette a tájat. Nagyon jól éreztem magam a bőrömben, jó volt itt lenni a természet részeként. Egy útelágazásnál egyszerű emlékhelyet találtam: az itteni turisták emlékeznek egy már elment társukra, aki az itt induló gyalogút patrónusa volt. Egyszerű, szép gesztusuk láttán jó volt érezni, mennyire szerették.

Elkezdett emelkedni az ösvény, s a dombtetőről már fel-feltűnt a várrom, mely érdekes kontrasztot alkotott egy látszólag közeli szélerőművel. (Csak látszólag, mert a szélkerék jó 5 km-rel távolabb állt, a várral egy vonalban.) Hamar feltűnt, hogy a szomszédos domb tetejéről eltisztították a régi sífelvonó roncsait, helyet adva egy kedves fenyőligetnek. A mindig rendezett, tiszta vár környéke jó pihenőt biztosított egy padon, a romfalak alatt. Ültömben megakadt a szemem egy léprigón, mely egy kerítés-karón billegette magát. Boldog reggel volt ez!

Reggelizést követően lesétáltam a hegyről, s visszanézve ismét rácsodálkoztam szépséges világunkra. Az ellenfényes égbolton vándorló bárányfelhők előtt méltóságteljesen magasodott az imént elhagyott vár. Mennyire csodálatos a világunk, melyet annyian magától értetődőnek gondolnak, pedig milyen elképesztően kivételes!

"Sosem kérdeztél, sosem csodálkoztál,

Sosem térdeltem le, sosem alkudoztál,

De a forrásvíz az ujjaim közt annyiszor elfolyt,

Míg a mutatvány, a "tűzijáték" elvarázsolt.”

A faluban a szálló recepciósától megtudtam, hogy a szomszédos Gannán, az Esterházy-mauzóleumban fél óra múlva lesz szentmise. A mauzóleum már a túra tervezésénél is izgatott, de letettem róla, mondván, nagyon kiesik az irányból. Most, hogy „tálcán kínálta magát” s belülről is megnézhetem, nem sokat vacilláltam! Kényelmesen átértem a kezdésre, s letelepedtem a különös, kör alakú templom hátsó padján.

A szertartás végeztével már nem tértem vissza az eredeti tervhez, hanem egy kerülő beiktatásával útvonalat módosítottam. Jó volt ez, hisz így egy eddig ismeretlen utat járhattam, ami egyben új élményt is jelentett.

Felfelé kapaszkodva az enyhe emelkedőn, új, eddig ismeretlen perspektívából láthattam a szépséges Szarvaskővárát. Később elérve az aszfaltos út végét, feltűnt, hogy itt már viszont jártam, s valóban 2014-ben erre kanyarodtam le a falu felé. Később is be-beugrottak emlékek, képek a régi bakonyi kalandozásból.

Kicsit elfáradva alig vártam már, hogy elérjem a Szentkúti pihenőt, de meglepetés várt rám. Egy nagyobb társaság pihent, bográcsozott itt, s bár udvariasak, kedvesek voltak, jobban örültem volna, ha magam vagyok.

Azért megebédeltem, hisz kellett a feltöltődés, majd elköszönve folytattam utamat, és hamarosan Magyarpolányba értem.

Sajnos az ég egyre jobban beborult, s a faluban is valami esti koncertre készülődtek, tehát itt sem az várt, ami az emlékeimben élt. Jobb is volt ez így, hogy sok helyen inkább új utakat választottam!

Kifelé a faluból már nagyon csúnya felhők tornyosultak a hátam mögött, de szerencsére ijesztgetésen kívül csupán néhány cseppet kaptam. Hamarosan elértem egy vadban, vadlesben bővelkedő erdőhöz, ahol én is láttam néhány őzet, de igazán jó képet nem sikerült készítenem róluk.

Később hosszan meg-megfutott előlem egy nyúl, de erről sem lett értékelhető kép. Noszlop közeléből már szépen látszott a Somló-hegy, mely félelmetesen mutatott a fekete felhős ég alatt. Megcsodáltam a falu szélén álló zsidótemetőt, majd megpihentem a mai temetőben, és utána egy lendülettel át is vágtam a településen. Szerettem volna hamar túljutni a még előttem álló egyhangú 5 km-es szakaszon, s végre elérni az Erdődy-kastélyt.

Úgy számítottam, hogy a hátsó bejáratán bemegyek a parkba, majd elől valahogy kijövök… De nagyot tévedtem! A hátsó kapu zárva volt és láthatóan rendezett kerítés ölelte a birtokot. Nem volt mit tenni, folytattam tovább utamat, mely szerencsére már nem volt annyira unalmas.

Előbb egy nyúl lapult az út mentén, azt hitte nem látom, így kényelmesen fényképezhettem. Később egy hölgy ért utol biciklivel, s a kutyáját alig tudta mellettem elcsalni, annyira megijedt a nagy zsákomtól. Aztán hamar megbarátkoztunk, és ők előre mentek a kapuig. Mikor odaértem, kiderült, hogy ma már zárva van a kert (17 h-ig volt nyitva), csupán a kutya mászott be a kapu alatt fürdeni egyet a tóban. Beszélgettünk még egy keveset, majd ők tovább mentek, én meg elkezdtem táborhelyet keresni.

Így jártam… Sajnos a kert most is kimaradt, de legalább a kerítésen kívülről készítettem néhány távoli fényképet. Gyanakodva lesett is az őr, hogy mit is csinálok, de nem szólt semmit.

Én pedig a kerítés melletti útról letérve találtam egy nagyon hangulatos táborhelyet. Hátulról sűrű gallyfonat takarta, így az útról nem is lehetett látni. Elhelyezkedtem, megvacsoráztam, s lezártam a GPS-emet: több mint 28 km-t mutatott mára is, bár kevesebb, mint 400 m szintkülönbséggel. Ezzel együtt a mai napot jobban viseltem a tegnapinál, kezdtem megszokni a terhelést.

Békés, nyugodt éjszakám volt, s a talán egy órás enyhe eső sem zavart.

2022. 05. 02. hétfő Szokásos időben ébredtem, a tábor környékén semmit nem befolyásolt az éjszakai eső. Összepakoltam és a dús, vizes fűben visszagyalogoltam a kastélypark melletti útra.

Új arcát mutatta a park. Jól gondoltam, hogy este süt jó irányból a nap, most reggel az árnyas oldalát mutatja a kastély. De ennek is megvolt a maga hangulata, ellenfényben a párás, ködös levegővel. Lassan elhagytam a kastély környékét és egyre jobban megközelítettem Dobát.

Már meglepően közelről, s a reggeli fényben jó szögből látszott a Somló-vár a hegy tetején. Aztán a házak eltakarták, s később a falu túloldaláról már árnyas oldalát mutatta felém. Tetszett az igen takaros falu, megcsodáltam gondozott, nagy templomát, majd a barátságos házak mentén hamar el is hagytam.

Egyre sűrűbben fel-feltűnt a somlószőlősi templom és időnként a romos Zichy-kastély. Meglepően hamar elértem a reggeli fényben tündöklő templomot. A komoly méretű épület egy Máriának szentelt oldalkápolnával is rendelkezik. Meghatározó, impozáns jelenség itt, a falu határában. (Sajnos fényképezni nem könnyű a közelében felállított villanyoszloptól. …hogy ezektől nem lehet megszabadulni! Sok utómunkát jelentett a fényképek kidolgozásánál.)

Aztán rövid kerülővel elértem a Zichy-kastélyt. Bár az összkép valóban romos, közelről azért látszanak bíztató jelek is. Megkerültem az épületet. Mögötte egy érdekes, félbehagyott építkezés szerkezeti elemei láthatóak. Közvetlenül mögötte (kb. 30 cm-re közel a kastély falaitól) teraszok, parkolók (?), majd hátrébb jobbról, balról 2-2 db, kétszintes, tető nélküli épület-szerkezet.

Hangulatos szállodának tudom elképzelni, amiben még lehet is fantázia. Kérdés, mekkora igény van erre ezen a környéken?

Mindenesetre itt fedeztem fel azt a bejáratot, ahol be tudtam menni a kastélyba. Nagy kaland volt! A földszint egészen rendben van, ajtók, ablakok a helyükön. A lépcsőház még sejteti régi pompáját, és szintén csodálatos ennek a faragott födéme. Az első emeleten már vannak hiányosságok, de alapvetően nem tragikus az állapota. Elképzeltem, milyen is lehetett itt az élet…

Később, itthon tudtam meg, hogy 100-140 millióért eladó. Na, majd, ha megnyerem a lottó 5-öst. J

Elbúcsúztam ettől a hangulatos helytől, majd végigsétálva a falun, fél óra múlva már az útelágazásnál álló Hegykút vendéglő előtt pihentem le. Itt egyesül a Doba és a Somlószőlős felöl érkező út a hegy lábánál, hangulatos pihenő-háromszöget alkotva.

Ezen a helyen láttam neki mai reggelimnek, ragyogó napfényben. A beígért esőnek szerencsére semmi nyoma nem volt. Az itt töltött rövidke idő alatt két busz is megállt, hogy felszállok-e, bár a másodiknak már időben intettem, hogy nem. Kedvesek erre az emberek! Nem siettem, mert erős kapaszkodós út várt rám, keresztül a Somlón. Szívtam magamba az erőt, testileg, lelkileg egyaránt.

Hamisítatlan bortermelő vidék kezdődött innen, mely nagyon hangulatos, de kellően küzdelmes is. Jól kiszellőztettem tüdőmet, mire jó egy órával később a vár bejáratához értem. A kiírás szerint tartott még a felújítás, de a felső vár már látogatható. Csak azt nem tudtam, hogy „ugorjam át” az alsó várat a felső várhoz, így bizony bekeveredtem az építkezésre.

Szóltak ugyan érte, de kedvesen fogadtak, s ha már ott voltam, meg is mutatták a szerkezetileg kész munkát. Jórészt fával, könnyűszerkezetes falakkal pótolták a hiányokat, s így létrehoztak egy zárt bemutató termet. Bár nekem jobban tetszik a Füzéri-vár stílusú újjáépítés, de be kell látnom, hogy az sem mindenhol alkalmazható. Mindenesetre az állagmegóvás, a terület kitisztítása, s a vár múltjának bemutatása így is sokat lendít az épület megőrzésében. Köszönet az elkötelezett munkáért!

Közben megtudtam, hogyan jutok a felső várba, ahonnan csodás kilátás nyílt az eddigi utamra. Jól látható volt utolsó táborom környéke, és a romos Zichy-kastély is. Miután kigyönyörködtem magam, megkerülve a hegy csúcsát, az oldalrétek világa felé vettem az irányt.

Szeretem ezt a környéket! A hatalmas rét leszakadó szélén álló pihenőktől a fél Balaton-felvidéket át lehet látni. Itt a szellem szabadon repül, mint a környéket uraló hollók. Jó érzés volt itt lenni, bár az egyre sűrűsödő felhők jelezték, hogy bizony menni kell. Elballagtam hát a Bazalt lépcső felé, amin pillanatok alatt lejutottam a Szt. Margit kápolnához.

Fokozatosan ereszkedtem a hegyre oly jellemző, hangulatos, köves útjain. Visszanézve jól látszottak a bazaltorgona sípjai, és a fennsík felett vadul csapongó hollók.

„Egyszer eljön a nap, és mi megérkezünk.

Aki távol maradt, úgyse tapsol nekünk.

És a kirakatból megszereztünk mindent, ami kell,

És már nem emlékszik senki, mit is mulasztottunk el.

Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre,

...mindig, mindig...

Szeretnénk a felszínen maradni,

...mindig, mindig..."

Ez bizony már a búcsúzás ideje, még érintettem a Taposó-kutat, majd sorra hagytam el a különböző borászatok pincéit, vendéglőit. Közben az idő is meghatározta a hangulatomat: sötét felhők vették át az uralmat, bár becsületükre legyen mondva, az eső megkímélt.

Lent a Vásártéri-kútnál még megálltam egy picit. A már említett 2014-es kalandozásom alkalmával itt töltöttem az első éjszakámat egy esti vonatozás után, hogy másnap korán nekivághassak a kalandnak. Akkor innen kezdődött, most itt ért véget, hogy összegezve lezárjam 5 napos túrám élményeit.

A mai napon csupán 13 km-t sétáltam, igaz, megmásztam a 370 m-es Somló-várat. A teljes túrán 128 km-t mentem, s bár egy kissé erőltetettre sikerült, jól éreztem magam. Visszanézve jól látszott az Ilona kápolna megcsillanó tornya. Igazán szép képpel búcsúzott a Somló! Innen már néhány perc alatt elértem az állomást, és a koraesti órákra békésen haza is értem.

Album: Éjszakai Üzenet, 1986. Előadó: Katona Klári Zene: Presser Gábor Szöveg: Sztevanovity Dusán Mindig, mindig "Sosem kérdeztél, sosem csodálkoztál, Sosem térdeltem le, sosem alkudoztál, De a forrásvíz az ujjaim közt annyiszor elfolyt, Míg a mutatvány, a "tűzijáték" elvarázsolt. A remény rései közt a hajnal szivárgott át, Legszebb perceinket álmok eltakarták; Mert a kinyomtatott boldogságért küzdeni is kell, Igaz, elfáradtunk kissé, de nem maradtunk el. Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre, ...mindig, mindig... S mert szeretnénk a felszínen maradni, ...mindig, mindig...

Ma már nem szidnak meg, és nem nyitnak ránk, Látod, így fogyott el a mi összes csodánk, És a gyermekkorom zsebeit mind kiforgattuk már, És a nyers almába utoljára velem haraptál. Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre, ...mindig, mindig... Mert szeretnénk a napfényben fürödni, ...mindig, mindig... Egyszer eljön a nap, és mi megérkezünk. Aki távol maradt, úgyse tapsol nekünk. És a kirakatból megszereztünk mindent, ami kell, És már nem emlékszik senki, mit is mulasztottunk el. Üveggyöngyökért merülünk egyre mélyebbre, ...mindig, mindig... Szeretnénk a felszínen maradni, ...mindig, mindig..."