Balaton-felvidéki Kéktúra

2023. 05. 26. péntek Majdnem napra pontosan 1 hónapja vágtam neki a Balaton-felvidéki Kéktúrának. Akkor Balatonfüredig jutottam, most innen folytatom a túrát. A múltkori sémát követve, már pénteken munka után leutaztam Füredre, s hamar neki is vágtam az útnak.

Kora délután, kifejezetten meleg időben ballagtam a Piros templom felé, majd azt elhagyva tovább a hegy oldalában. A Siske-forrást követően a nagyon szépen rendben tartott Papsokai templomromhoz értem. A körülötte lévő temetőből még néhány sírkő megtalálható, maga a rom is egészen jó állapotban van konzerválva. Itt-ott szépen lelátni a Balaton partjára, vagy még távolabb, a Tihanyi félszigetre.

Tovább kapaszkodtam felfelé az emelkedőre, majd ahogy elmaradtak a házak, szebbnél szebb, virágokkal teli réten vezetett tovább az út. Távolabb a Hidegkúti-sédhez meredeken vezetett le az ösvény, de a patak melletti ösvényt az elmúlt napok esőzései alaposan elmosták. Hordalék fákon bukdácsolva, a GPS trackje alapján, végül kínlódva letudtam ezt a szakaszt is, és egy hatalmas, bekerített rét széléhez értem.

Elvarázsolt az üde zöld, hatalmas rét hangulata, s a néha megjelenő mezei virágok pompája. Később visszatért az ösvény a fák közé, majd elhagyva a bokroktól nem is látható Sós-kút gémeskutat, hamarosan elértem egy országutat. Bő egy kilométert kellett ezen kapaszkodni, mikor végre balra letérhettem róla a Kis-Gella hegy felé. Az út emelkedése még fokozódott is, de legalább földes ösvény volt a lábam alatt.

A hegytetőről szép kilátás nyílt… volna, de a legjobb pontra egy gondosan elzárt telken házat építettek. Persze azért „forgácsokat” így is látni, de szerintem ezt hívják önzésnek! Némi hullámvasutazással a Nagy-Gellát is megmásztam, ahonnan már pillanatok alatt elértem a Cseri kastélyt.

Egy bezárkózó, alig látható kastélyra számítottam, így alaposan meglepett, hogy az út az udvarán vezet keresztül, sőt még a bélyegző is itt található. A délutáni nap fénye csodálatosan világította meg a homlokzatát, teljesen elvarázsolt a látvány. Kifelé menet szép lovak közelében vezetett az ösvény, majd egy emelkedővel elérve az erdőt, véget ért a csoda.

Kevésbé jellemző erdei úton értem a pécselyi út hármas elágazásához, majd kicsit később elhagyva a jelzést, a Zádor-kút felé vettem az irányt. Az erdő szélén egy őzikével találtam magam szemben, aki persze kivárta, amíg előveszem a fényképezőmet és csak ekkor szaladt el. Értékelhető fénykép persze nem lett, de legalább megcsodálhattam ezt a szép állatot.

Amúgy szép kilátás nyílik innen Pécsely felé, tehát mégsem volt felesleges elővenni a fényképezőmet. Szépen látszottak a falu házai, temploma, sőt még a Balaton túlpartján a Kőröshegyi völgyhíd is jól látható volt. Óvatosan ereszkedtem a völgybe, ahol szerencsésen meg is találtam a bővizű Zádor-kutat. Szép helyen van, a kellemes völgyben egy pad és egy diófa található a közelében. Amúgy ma ez volt az utolsó vízvételi hely, mindenképpen érintenem kellett.

Nem sok maradt már a mai napi elképzeléseimből: némi közdelem árán felkapaszkodni a Zádor vár udvarába.

Itt egy kellemes erdei pihenő közelében tábort vertem, majd kicsit körbenéztem a „falakon belül”. Utolsó ittlétem óta sokat változott a vár, látszik rajta a gondos kezek munkája. Köszönet érte! Később három kolléga érkezett, de se szó, se beszéd tovább is álltak, pedig elfértünk volna bőven.

Vacsorát követően még beszéltem Klárival, majd az igen kényelmes talajon elpihentem. Örültem, hogy sikerült elérni a várat a mai, kicsit több mint 15 km-rel.

2023. 04. 27. szombat Napfényes idő fogadott reggel, bár nem volt felhőtlen az ég. Minden reményem megvolt, hogy szép lesz a mai nap is. Pakolást követően neki is vágtam az útnak.

Megkerültem a várat, mely ismét más szemszögből tárult elém.

Komoly falak maradtak belőle, melyek csak a váron kívülről voltak igazán láthatók. Átvágtam a vár alatti réten, s ismét beérve az erdőbe vettem észre, hogy a tegnapi három kolléga ezen a helyen éjszakázott függőágyakban. Hát igen, a várban valóban kevés függőágy felakasztására alkalmas fa lett volna. Így már érthető, miért mentek olyan hamar tovább tegnap este.

Érdekes szakasz kezdődött innen: a hegy gerincén, bokros, cserjés, ligetes ösvényen kanyargott az út, néhol szép lelátást engedve a Balaton felé. Később egy jurtát vettem észre az ösvény közelében, majd hamarosan egy táblán a magyarázatot: Hideg-hegyi menedék. Aztán hangos bégetésre lettem figyelmes, amikor a Hideghegyi erdészház karámjaihoz közeledtem. Itt ismét egy erdőmentes részre kanyarodott az út, ahol egy impozáns ház mellől fantasztikus kilátás tárult elém. A már teljesen beborult ég alatt az egész Tihanyi félsziget, és tőle két oldalra a Balaton világos tükre is messze látható volt.

Betelve a látvánnyal a házra pillantottam, ahol a teraszon egy felfűtött, izzó parazsú kemence állt, a kemencén egy macska, s mellette a felirat: HÉT KENYÉR Pékség & Vendégház.

- Itt ma kenyeret sütnek! – gondoltam, s különös érzés kerített hatalmába: mennyivel több a kenyér az embernek, mint eledel! Mennyi melegséget, biztonságot, meghittséget is hordoz, csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsem. Mennyire tudták ezt a régiek, hogy megszegésekor hálát adtak érte, s egy morzsát sem dobtak el belőle.

Füves réteken ballagtam tovább, miközben megkerültem a Hideg-hegyet, majd később egy kevésbé hangulatos szántó szélén vezetett hosszan az út.

A Berki-kút közelében egy kicsi, zavaros vizű, de hangulatos tó fogadott. Nagy eséllyel a kút vize gyűlt itt össze, de hogy teljes legyen a kép, az égi vizek is elkezdték táplálni a tavat: elkezdett esni az eső. Eleivel vártam egy kicsit, de mivel csak fokozódott, felküzdöttem a zsákomra s magamra az esőkabátot, s esőben folytattam utamat. Bár csúnyának nem csúnya esős időben a táj, de kint lenni mindennek mondható csak kellemesnek nem! Persze, hogy még boldogabb legyek, ezen a szakaszon, több helyen is térdig érő fűben vezetett a már benőtt ösvény.

Combig csurom vizesen, cuppogó bakancsban értem a Halom-hegy vulkánjába, pedig ezt a részt nagyon vártam. Izgalmas rész ez, ide vissza fogok térni jobb időben, de most ez jutott.

Becsületből még felmásztam a tetőn lévő Kossuth-kilátóba is, bár kilátás alig volt. Már csak a levezető tanösvény volt hátra, de valahol véletlenül elvétettem az ösvényt és egy benőtt, dzsindzsás, úttalan úton értem el a hegy előtt elhagyott jelzést. Ráadásul ezzel a tévedéssel elkerültem az itteni bélyegző pontot is, így vissza kellett mennem a bélyegzéshez, mely amúgy is nagy élmény volt a sáros talajú, erdei információs táblánál.

Kárpótlásul hamarosan egy aszfaltos úton, hétvégi házak mentén ereszkedtem a hegyről, majd keresztezve a dörgicsei országutat szép erdőben haladtam tovább. Több helyen tisztelettel köszöntöttek, nagyon kedvesek errefelé az emberek.

A Herendi templomrom előtt egy farm kapujánál balra, a hegynek fordult a jelzés. Becsülettel követtem, de amikor rájöttem, hogy így kikerüli a romot, inkább toronyiránt, az árammentes villanypásztort keresztezve, visszatértem az emlékhelyhez. Bár a rom nem nagy durranás, a tehenekkel teli réten jóval kényelmesebben jutottam fel a farm felső végébe. A tehenek között volt valami nézeteltérés, mert két példány komolyan összeverekedett. A többiek bambán nézték, ahogy ezek egymást taszigálják.

Itt ismét letértem a jelzésről, hogy tegyek egy kitérőt a Szent Balázs templomrom felé. Régebben jártam már erre Klárival, ki nem hagytam volna, ha már erre járok, és nem is csalódtam. A hegy Tagyon felé eső lejtőjéről vigyázza a völgyben lévő falvak békéjét. Komoly falak megmaradtak belőle, még egy kis esővédett rész is található itt, ahol néhány száraz szék várja a fáradt vándort. A templom bejárata (hátsó része) mellett, két hatalmas fügefa terpeszkedik. Az alattuk lévő padon a vándor teljesen elvarázsolva érezheti magát, miközben a kivételes panorámát szemléli. Nekem is ujjongott a lelkem, s nem csak azért, mert itt már végre ismét sütött a nap.

Letelepedve az egyik székre megebédeltem, és végre kényelmesen megszáríthattam vizes dolgaimat.

A pihenést követően hangulatos présházak között leereszkedtem Szentantalfára, ahol bélyegeztem, majd a temető és a sportpálya mellett ismét felkapaszkodtam a következő hegy oldalába. Innen szépen vissza lehetett látni a már távoli templomromra.

Présházas, pihenőházas szakasz következett, néha alig lehetett tudni, hogyan tovább. Szerencsére túlnyomó részben a domb oldalában vezetett az út, így alig volt megterhelő. Végül, egy pincénél kialakított fogadót követően északra fordult az ösvény, és innen már elég alaposan kiszellőztettem a tüdőmet, mire felértem a hegyestűi látogató központhoz. Egyik pihenésemnél aggódva kérdezte is egy túratárs, hogy minden rendben van-e? Jólesett figyelmessége, de hogy lenne minden rendben, amikor éppen kiköpni készülök a tüdőmet! :)

A Hegyestűre két okból nem mentem fel: egyrészt, minek fizessek hegymászásért, amikor ingyen is megtehetem. Másrészt már jártam ott régebben, így annyira nem izgatott. Csupán bélyegeztem, majd elgondolkozva ballagtam is tovább… elgondoltam, hogy mekkora üzlet is ez: előbb lebányásszák a hegy felét, eladják jó pénzért a kőzetet. Aztán a hegy lebányászott érdekességére apellálva, jó pénzért mutogatják. Nesze neked természetvédelem!

Szóval hamarosan már a Horogi-séd túlsó oldalán, egy csodálatos réten sétáltam Köveskál irányába. Később szőlő ültetvények közé értem, majd egy karám mentén félénk bárányokat csodáltam. A faluba bementem az első nyomóskútig, ahol letelepedve uzsonnáztam egy kiadósat. Éppen az előtt a panzió előtt, ahol jó pár évvel ezelőtt már megszálltam feleségemmel.

Frissen vágtam neki a folytatásnak, és éppen egyszerre értem a földútra egy kislányokból álló lovagló társasággal. A legkisebb pici lány pityeregve fogta vissza a lovát, s anyjának súgta, hogy fél. Persze levették a lóról, de később sikerülhetett megnyugtatni, mert bátran visszaült. Tündéri volt!

Három csikós ló is volt közöttük. Azt az ugrándozást, szaladgálást, amit a csikók csaptak, nem lehet elmondani. Mondták is a kísérő felnőttek, hogy ez aztán az igazi gyerekkor. Sokszor boldogan előre szaladtak, máskor barátkozva összebújtak, majd ijedten keresték az anyjukat.

Betelve a látvánnyal tovább mentem, amikor egy nyúl jött elém az úton. Nagy vidáman ügetett felém, aztán leült, nézelődött, majd megfordult és elballagott. Jólesett a kedves „üdvözlése”!

Innen már csak térdig érő fűben lehetett továbbmenni, így kullancsriasztóval alaposan befújva magam, nemsokára a Pusztapalota romjaihoz jutottam. Nem nagy durranás, de érdekes itt, a puszta közepén. Aztán ismét egy kitartó fűtaposás után elértem a Sóstókáli templomromot, ami már egészen érdekes látnivaló. Két oldala szépen megmaradt, belül még egy boltív is épen áll. Körbejártam, megcsodáltam és élveztem hangulatát. Mivel a környékre terveztem az éjszakai táboromat, még arra is gondoltam, hogy itt a belsejében verek sátrat.

Aztán inkább még megnéztem a szomszédos fás ligetet is, ami jobb táborhelynek látszott. El is helyezkedtem, kipucoltam a nagyobb köveket, és felvertem a sátrat. Tényleg jó hely lett!

Vacsora közben az előző lovascsapat, majd később néhány kiránduló érkezett a templomromhoz. Jó, hogy nem ott vertem sátrat. Itt viszont békésen megcsodáltam a naplementét, majd hamar elraktam magam. Nem csoda, hogy mára elég volt, hisz majdnem 30 km-t gyalogoltam. Éjszaka valamilyen állat rám kiabált, s hosszan el kellett gondolkodnom, hogy milyen állat lehet. Végül egy kappanhangú őzre gondoltam, mert a hangján kívül jellegzetes őz stílusa volt. Békés éjszakám volt.

2023. 05. 28. vasárnap A nappal együtt keltem. A távoli lankás dombok völgyei még párába burkolóztak. Hamar összeszedtem felszerelésemet, és 7 órakor már a párás, üde réten gyalogoltam a Kornyi-tó felé. Szerencsére ezen a részen már jól láthatóan le volt taposva egy kocsiút szélességben a fű, így a reggeli párás fű sem okozott gondot.

Csodálatos mesevilágban ballagtam! Körös körben a lágy füvű rét, távolban a Káli-medence peremét képező hegyek.

Egyszer csak egy fantasztikus fa állt előttem. Annyira elmerültem a táj szemlélésében, hogy csak az utolsó pillanatban tűnt fel kivételes szépsége. Mint egy király, úgy állt a helyén, mintha erőteljes ágaival védelmezné a környező világot. A hajnali üde világ teljesen magával ragadott, én is szabadnak éreztem magam, mint a madár.

Egyre közelebb értem a köveskáli országúthoz, amikor feltűnt a távolban a kicsit furcsa megjelenésű Emberi Komédia szoborcsoport, de azonnal láttam, hogy sajnos fel van állványozva.

Közelebbről már az is látszott, hogy több szobor hiányzik is. Örülök, hogy én még láttam teljes állapotában, amikor pár éve Klárival együtt látogattunk ide. Remélhetően csak felújításra vitték el a szobrokat, s hamarosan ismét teljes szépségében látogatható lesz. (Szép emlék is kapcsolódik ahhoz a látogatáshoz: egy csodálatos vörös rózsát varázsoltam életem párja kezébe a szobrok tövében. Máig nem tudja, hogyan csináltam!)

Még körbenéztem a tó környékén, majd egy, még éppen elfogadható hosszúságú aszfaltozás után elértem Kővágóörs szélét. Nem mentem még be, mert a Kőtengerre is kíváncsi voltam. Nyilván itt is jártam már feleségemmel, de ilyen kora reggeli órában egészen más arcát mutatta.

Miután itt kigyönyörködtem magam, a falu kicsi utcácskáin sétáltam a templom melletti bélyegző felé. Gyönyörködésből itt sem volt hiány: csodálatos régi házak, a romos régi zsinagóga, a csodálatos belső faragású templom, mind-mind különleges élményt nyújtottak. A templom előtti parknál megreggeliztem, bélyegeztem, s friss erővel folytattam utamat a Mosóház felé.

A háromnapos ünnepet sokan biciklizéssel, túrával töltötték, erre is sokan voltak. Az egyik társaság itt töltötte az éjszakáját, éppen most kezdtek ébredezni (A kis lusták! Mögöttem csak ma 6 km volt már.) Belépve a Mosóházba kicsit csodálkoztam, mi lehet ebben a sötét, üres épületben? Aztán ahogy szemem alkalmazkodott, felfedeztem a házba rejtett „tavat”, melyet középen egy fahídról lehet megcsodálni. Különleges épület a kristálytiszta vizű medencéjével.

A folytatáshoz dönteni kellett: vagy megyek Kékkút felé, hosszan aszfalton a hivatalos jelzésen, vagy nekivágok a homokbánya felé vezető szekérútnak, egy bizonytalan bánya-átkeléssel a végén. Ez utóbbit választottam, és mondhatom nem bántam meg!

Kihagyva a Kisörsi templomromot, egy füves szekérúton ballagtam, balra ligetes erdő, jobbra egy hatalmas mező. Egyszer csak balról az egyik füves ligetnél kilépett az erőből egy őz suta. Jól megnézett, de nem szaladt el, fényképezni is volt időm. Még csodálkoztam is, hogy miért, amikor mögötte megjelent az alig cica méretű gidája. Úgy meglepődtem, hogy csak néhány alig felismerhető, életlen képet sikerült kettőjükről készíteni, de az élmény leírhatatlan volt: hiszen ez egy ANYA, aki GYERMEKÉT sétáltatja!

Később a mezőn 8-10 őzet is meg tudtam figyelni, némelyeket fényképezni is lehetett, mások túl távol voltak. A középtájon egy hatalmas madár csapott hirtelen a magasba, de sajnos őt is elbaltáztam, róla is csak életlen képet sikerült készítenem. Mindenesetre élményből nem volt hiány!

Elértem a bánya szélét, ahol egy tavon hattyúk terelgették csibéiket. Ennyi szépséget esélyem nem lett volna átélni, ha a másik utat választom.

De most jött a feketeleves: át kellett kelni valahogy a homokbányán! Ami távolról dombnak látszott, közelről megmászhatatlan heggyé változott, nem beszélve a süppedő homokban való vánszorgásról. Nem ecsetelem küzdelmemet, de végül néhány hegy és néhány szakadék leküzdése után a bánya központi udvarában álltam. Vagy megkeresem a Kisörspusztai temető és a harangláb (magam sem hittem, hogy ezek még léteznek) felé vezető, igen valószínűtlen utat, vagy kimegyek a főbejáraton.

Az utóbbit választottam, a portás/vagyonőr dobott egy hátast amikor meglátott, rendőrséggel ijesztgetett, de végül békében kiengedett a telepről. És láss csodát, alig tettem 20 lépést a kaputól, megtaláltam a Kisörspuszta felé letérő utat.

Nem semmi ez a település! Teljesen körbe van kerítve a bányával, de ha bentről szemléled, eszedbe sem jut, hogy milyen sivár a környezete. Szépen felújított házak, emberekkel teli utca, minden ez, csak nem halott puszta. Lehet, hogy állandó lakosa nincs, vagy csak alig van, de most sokan voltak kint. Elértem a kő haranglábat, s amilyen a formám, ez is felállványozva, felújítás alatt volt. A mai napom már csak ilyen, de mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire élő a település.

Felsétáltam az utca, a település legvégéig, ahol a régi temető van. Ez már teljesen be van szorítva a bánya harapófogójába, de a hangulatán ez semmit nem ront. Nagyon örültem, hogy nem adtam fel a keresést és rátaláltam erre a gyöngyszem településre.

Visszafelé hamar kiértem az országútra, ahonnan már egy lépés volt Salföld. A bélyegzés miatt át kellett menni a teljes falun, ami egyáltalán nem hálátlan feladat.

A falu varázslatos, az emberek kedvesek, s kissé szomorú szívvel búcsúztam tőle, amikor a Csönge-hegyi kilátó felé vettem az irányt. Régebben is terveztem már felmenni a kilátóba, de most jött el az idő rá. Sajnos a kilátás nem igazán átütő innen, de azért kár lett volna kihagyni. Folytatásban a hegy gerincén kapaszkodtam tovább, s úgy, mint néhány éve más irányból, most is azt gondoltam, hogy ennek a hegynek nincs teteje. Alaposan kiszellőztettem a tüdőmet, mire végre a túloldalon leereszkedve elértem Badacsonyörs utcáit.

Itt még tettem egy kitérőt egy régi ismerősöm sírjához, aki bár Budapesten élte le az élete javát, ebben a temetőben akart végleg elpihenni. Jó volt időzni a közelében, jó volt gondolni rá!

Innen már nem sok élményben volt részem, még körbejártam a 71 sz. főút közelében lévő kis kápolnát, s aztán már csak jó 4 km gyaloglás várt rám a biciklisek, gyalogosok és strandolni vágyók özöne között. Nem a legfelemelőbb szakasza ez a túrának, de kicsivel 1 óra után végre beütöttem az utolsó bélyegzőt a gyűjteményembe.

Megvettem a jegyemet az állomáson és végre megpihentettem a sok aszfaltozástól meggyötört lábaimat. Majdnem 21 km jutott mára, és az egy egész és két fél nap alatt összesen 66 km-t teljesítettem. Jó, élményekkel teli túra volt, még azt a fél nap esőt is el lehetett viselni. Késő délutánra szerencsésen haza is érkeztem.