11

7.sz. túra A Mecsek

Abaliget v. áll. – Mecseknádasd – Váralja

2011. 04. 24. vasárnap Húsvét vasárnap reggel indultam, az időjárás, na meg fiam május 14-i esküvője miatt. Korai 7 órakor már Váralján a focipálya mellett leparkoltam az autót, és nekivágtam a már másfél éve járt útnak. Akkor ragyogó reggelen indultam, a mostani borongóssal szemben. Micsoda különbség! De nincs okom panaszra, mert szép idő lett a hét folyamán.

Most nem kanyarodtam fel a vár felé, hanem a kőbányák irányába fedeztem fel az utat egy darabig, majd visszatérve felsétáltam a vár alatti lankás dombra. Közben tettem egy kitérőt a hangulatos hétvégi házak felé is. Feljebb letértem a csúcsra vezető meredek szekérútra, így megcsodálhattam a körkilátást a dombtetőről. A látvány kivételes szépségű, azonban az út elfogyott a lábam alól a frissen sarjadó zöld mezőn.

Ott van az valahol, csak benőtte a fű, viszont a túloldali erdőnél már ismét jól felismerhető volt a fák között. A lejtős ösvényen hamar leértem a völgyben futó szekérúthoz, amin jobbra, ismét a falu felé vettem az irányt, és hamar el is értem a régi kőbányát. Vöröses köveivel, hatalmas méreteivel meghatározó látványa ennek a környéknek. További utam egyeneséről ismét jobbra letérve értem el a második bányát, amely még nagyobb, mint az előző. Lehet, hogy a közeli, vasszerkezetű vasúti hídon szállították el régen a követ a bányákból.
Elértem a falut, bezárult a kört, visszatértem hát a letéréshez, és felkapaszkodtam az utam folytatásában adódó gerincre. Közben láttam egy rókát bogarászni az úton, de rutintalanul hirtelen álltam meg, így azonnal elinalt. Viszont a feltáruló panoráma feledtette bosszúságomat. A „lábam előtt hevert” az eddig megtett ut: a falu, felette a várdomb, az „úttalan” mező, a völgyben a kőbányák, a folytatás irányában pedig a hosszan elnyúló lankás gerinc. Szemlélődés közben még benéztem egy kiterjedt bokor rejtekében lévő régi,

romos borospincébe is. Hangulatos, szép út vezet végig a gerincen, ahol tehenek legelésztek. Egy biccentéssel köszöntöttem a pásztort, miközben a kutyusával haverkodtam. Majdnem kivettem a füle tövéből egy kullancsot, de megunta és elszaladt.

Azon gondolkodtam, hogy jó lenne megúszni a nagy kerülőt déli irányba, amikor egy magasles közelében meg is találtam a levezető utat. Gyorsan leértem a völgybe, átlábaltam a patakon, majd pár lépéssel elértem a bányász emlékművet. Itt található a GCVARJ-1 geoláda virtuális pontja is. Megpihentem, ettem egy keveset, majd indultam tovább a szemerkélő esőben. Hamarosan

balra, a domb felé kanyarodtam, hogy felkapaszkodjak a régi elhagyott bánya felé. Egy Zsigulis ember érdeklődött, hogy erre van-e a bányató, de akkor még nem tudtam neki segíteni. Csak fent derült ki, hogy erre van. Közben próbáltam megkeresni a GCVARJ-2 geoládát, ami a környéken lévő több száz betonlap közül az egyik alá van rejtve. Nem találtam, fel is adtam.
Megkerültem a kis tavat és a túloldalon, lankás réteken lesétáltam az István-forrás mellett a lenti tavakhoz. Sokan piknikeztek itt a frissen zöldülő réteken, én egy többgyermekes, sátrazós család közelében telepedtem le. Jót beszélgettünk az evés és pihenés közben, majd elköszöntem és tovább bandukoltam hidakon, gázlókon a kulcsosház irányába.
Bizony vasárnaplévén elég sokan voltak kint az erdőn. Erre éppen egy hölgy „próbálkozott” kidönteni egy fát terepjáróval, de nem sikerült neki. Az anyósülésen ülő férfi az utolsó pillanatban akadályozta meg ebben, elrántva a kormányt. Minden igyekezete ellenére így csupán a fa kérgét sikerült leszakítania. Később meg, tekintettel arra, hogy az indulás hajnalán otthon felejtettem a baseball sapkámat, valaki gondosan eldobott egyet, hogy ne kelljen nélkülöznöm. Igaz, volt egy kis javítani való rajta, de ez nem okozott gondot. Köszönöm szépen, jó szolgálatot tett!

Szóval vidáman, szép erdőben értem Mecseknádasd közelébe, ahol felismertem azt a szakaszt, amin szintén jártam már másfél éve. Hamar letértem róla s leereszkedtem a völgybe, hogy a túloldalon felkapaszkodjak a Réka-vár felé. Alaposan megszuszogtatott az emelkedő, mire felértem a várromig. A hagyomány szerint itt született Skóciai Szent Margit. A várat már csak sejteni lehet.

Ezt a környéket is sok kiránduló járta, alig sikerült észrevétlenül megkeresnem a GCREKA ládát. Egy csoport szószólója érdeklődött, hogy merre van az arra (amerre menni szeretnének), de választ alig várva, már magyarázta is, hogy miért nem arra, amit én mondok. Hát, legyen úgy! Én tudom, merre akarok menni! :-)
Rövid pihenést követően lesétáltam az aszfaltos útig, és egyhangú gyaloglással bementem Óbányára. Egy vidám, kapatos fickó kitüntető figyelme kíséretében megkerestem a kocsmát, ahol megkaptam az itteni matrica-bélyegzésemet. Nem időztem, hiszen Réka-várnál pihentem, hanem folytattam utamat a csodálatos völgyben Kisújbánya felé. Szebbnél-szebb tavak, vízesések, gázlók mentén vezet az út enyhén emelkedve.

Sokan jöttek velem szembe, igyekezvén vissza Óbányára, hiszen délután volt már. Egyik társaságból váratlanul elhangzott egy kérdés: hol fogok éjszakázni? Hirtelen azt sem tudtam, hol is, de pillanatok alatt látszott, hogy hasonló, elvetemült túratárssal találkoztam. Aztán megbeszéltük a dolgokat, és bíztatott, hogy nagyon jó helyet gondoltam ki magamnak. Teljesen igaza lett, de ne vágjunk az események elé.

Kicsit feljebb leolvastam a GCPSZT virtuális pont jelszavát, és szusszantam egyet a Bodzás-forrás pihenőjénél, majd hamar elértem Kisújbánya szélső házait. Éppen csak érintettem a települést és már el is hagytam, hogy délre fordulva felkapaszkodjak a Réka-völgyi pihenő Etelka forrása felé. Először egy csodálatos réten baktattam, alig győztem betelni a látványával, majd sűrűbb, ritkább erdőben haladtam. Az emelkedő út ellenére meglepően hamar értem el a pihenőt, ahol a szokásos póló csere után felmértem a környéket.

Egy kulcsosház áll a patakokkal szabdalt tisztás szélén, közelében tűzrakóval, asztallal, padokkal, kishíddal a patak felett. Egy hölgy krumplit pucolt a parázsló tűz közelében, látszott, hogy „idevalósi”. Egyszóval nagyon kellemes hely volt, el is döntöttem, hogy itt, a patak kanyarjában, egy mélyebben fekvő helyen fogok éjszakázni. Szóltam hát a hölgynek, ha nincs kifogása ellene, a közelben éjszakáznék. Mosolyogva nyugtázta, hogy szomszédok leszünk, és én el is hurcolkodtam tábort verni. A munka végével elindultam megkeresni a közeli GCRKV ládát, de nem volt sikerem. Aztán láttam a leírásból, hogy előttem sem találták már mások, így nem erőltettem tovább. Ekkor, a közben kirándulásból visszaérkezett „itteniek” közül megszólított egy férfi,

hogy meghívhatnak-e egy paprikás krumplira. Köszöntem, és elrendezve dolgaimat a sátorban, átmentem hozzájuk. A Sutka család felnőtt testvérei, társaik, gyermekeik találkoztak itt, hiszen szanaszét sodorta őket az élet az országban. Itt az erdő mélyén egy hosszú hétvégét töltöttek újra együtt. Jót beszélgettünk kirándulásról, természetről,

kalandokról, meg minden féléről. Nagyon jól esett az étel, ital, kedvességük, testemnek, lelkemnek. Mondták, hogy ők láttak engem az Óbányai-völgyben, bár én nem emlékeztem rájuk (persze nekik könnyebb megfigyelni egy ilyen fura figurát). Aztán itthon a fényképeim között találtam egyet, amin egyikőjük rajta van. Ilyen a véletlen! Később elbúcsúztam és visszavonultam a sátramba, hiszen a legyalogolt 26 km-t azért éreztem tagjaimban. Nagyon kényelmes volt a helyem, az új hálózsák kiválóan vizsgázott, békés éjszakám volt.

2011. 04. 25. hétfő Jó hangulatú, szép napfényes volt a reggel. Pakolást, reggelizést követően fél nyolc körül még elköszöntem az éppen ébredező szomszédaimtól, majd nekivágtam az útnak. Egy szakaszon alig egy kilométer választott el a délutáni, visszafelé irányú útvonalamtól, előbb azonban egy kitérőt akartam tenni Pécsvárad felé.
Sokáig jellegtelen, földes szekérúton haladtam, majd az Antal képtől kezdve változatosabb lett a táj. Egy domb tetejéről pompás kilátás nyílt a Zengő csúcsára. Azt hittem, lesz még ilyen szép, de nem adódott több.

Ligetes erdőben, füves úton hamarosan elértem a Szép Ilonka kilátót, ahol megkerestem a GCDORI geoládát is. A célnak tökéletesen megfelelő, egyszerű fa kilátóból végig lehet látni a szépséges Réka-völgyön, szinte Mecseknádasdig. Az éppen borús ég alatt megfogott a madárcsiripeléses, vadregényes völgy hangulata, pihentem hát itt egy keveset. A folytatásra sem lehet panaszom. A ritka erdőben,

szintben futó, a lenyúló völgyeket kerülgető szekérúton szebbnél szebb részeken bandukoltam kanyartól kanyarig. Aztán egy éles töréssel délnek fordultam, és rövidesen elértem az erdőben magányosan álló Legény-sírt.

Állítólag az első világháború alatt a szerb megszállás idején lőtték le itt a 22 éves Szegedi Lászlót, aki éppen kedveséhez igyekezett. Elmélázva gondoltam a szerencsétlen fiatalokra, meghatódva képzeltem el, milyen keserves lehetett a szeretteinek. Szusszantam egyet itt a sírnál, majd lassan tovább-ballagtam a turistaúton dél-kelet felé, akkor sem változtatva az irányon, amikor a jelölt út

derékszögben balra fordult. Sokáig egy füves szekérutat követtem, ami lassan-lassan gyalogúttá, majd ösvénnyé fogyatkozott. Egy dagonya után már alig követhető csapás lett belőle, amely egy vízmosás alján vezetett. Szerencsére hamar elértem a balról visszatérő jelzett turistautat. Egy hosszan elnyúló íven kapaszkodtam fel a szelídgesztenyés fennsíkjára, ahonnan szép kilátás nyílik a távolabbi Zengőre, ill. dél felé a 6. sz. út irányába. Sajnos a több száz éves gesztenyefák még alig-alig kezdtek zöldülni, de így is látszott vénséges szépségük. Aztán néhány perc alatt beértem Zengővárkonyba, ahol húsvéti hangulat uralkodott. Különösen a Tojásmúzeumnál volt nagy forgatag.

Én igyekeztem mihamarabb túljutni rajta, hisz Rockenbauer Pál sírjához igyekeztem, emlékezni a nagy elődre. Sajnos itt is sokan jöttek-mentek, de legtöbbjük a normálisabb fajtából, csupán egy folyamatosan hahotázó nőtől akadtam ki. Minek jön az ilyen ide? Az állandó mozgás miatt némi nehézségek árán kerestem meg a közeli GCROCK ládát,

majd átmentem Pécsváradra, mely Zengővárkonytól eltérően szinte kihalt volt. Megcsodáltam a központban a Szentháromság szobrot, az önkormányzat impozáns épületét, majd átsétáltam a várkertbe. Szépen kialakított, bár egy kicsit elhanyagolt kert van itt a város központjához közel, a várhegy lábánál. Hangulatos sétányokon lehet sétálni a kertet átszelő patak partján, kis fahidakon lehet átkelni felette, és ki van alakítva egy játék cölöpvár is. A domb tetején álló igazi vár falánál található a GCPEVA geoláda. Körbejárva a kertet felkapaszkodtam a vár kapujához, megnéztem a közeli hatalmas templomot és a kálváriát, majd a temető mellett elindultam kifelé a városból. Távolabb, a térképen gondosan kinézett közkút sajnos el volt zárva, ezért egy autóját mosó hölgytől kértem vizet készletem feltöltésére. Hamar kiértem a városból, viszont innentől kezdve hol erősebben, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedett az út. A távoli derékszögű bal kanyartól kezdve határozottan erősebben! Egyszer csak elegem is lett belőle és megálltam pihenni. Közben többen elhagytak, olyanok is, akikkel már látásból „ismerősök” voltunk. Erőt gyűjtve folytattam a kapaszkodást egy szépen kialakított esőház mellett, később magaslesek közelében, végül elértem a Zengő 682 m-es csúcsát. Többen pihentek a kialakított padoknál, ahol én is lepakoltam a zsákomat, és póló csere után felkapaszkodtam a toronyba. Sajnos sok fa zavarja a kilátást, a szélben vidáman lobogó két (magyar, eu) zászló alatti felső szintről is.

Később ismét a földön megkerestem a régi erődítés közelében lévő GCZENG ládát, majd lepihenve a padoknál ettem, ittam pótlandó az emelkedőn elégetett energiát. Bár úgy terveztem, hogy itt éjszakázom, de nem igazán tetszett a hely. Részben, mert nem volt túl jó a talaj, másrészt komoly jövésmenés volt itt. Inkább továbbindultam az erős lejtőn Püspökszentlászló felé. Szánakozva néztem a felfelé kapaszkodókat a nagyon meredek oldalban. Később szelídült a lejtő, és hangulatos, bár egyhangú úton hamarosan elértem a falut, melyet nem ilyennek képzeltem. A püspöki rezidencia uralta a környéket a maga zárkózott, rideg hangulatával, falu meg szinte nincs is. Legalább is ezen a végen. Nem is sokat időztem, hamar nekivágtam az emelkedőnek a Szent László szobor és az erősen elpusztult kálvária felé. Szuszogva értem a keresztekhez, ahonnan visszanézve még romjaiban is lenyűgöző a látvány. Megkerestem a környéken elrejtett GCPSZL ládát, miközben megcsodáltam egy éppen virágzó bazsarózsát, majd toronyiránt keresztülvágva a völgyön elértem a közeli utat.

További emelkedések után láttam meg a Szent Ferenc-kápolnát, mely egy igazi gyöngyszem az erdő mélyén. Ismét komolyan átgondoltam az itt éjszakázás lehetőségét, de szerencsére nem találtam megfelelő vízszintes talajt. Szerencsére, mert a végén sokkal jobb helyet sikerült találnom. De az még arrébb lesz. A jelen valóság a kápolna háta mögötti, erősen tönkretett talajú szekérút volt.

Nem a legfelemelőbb szakasz volt ez, járt is az agyam, hol fogok én itt éjszakázni? Az út nem javult, ahol javult ott lejtős volt, így maradt a fáradt bandukolás. Már azon gondolkodtam, hogy bemegyek Kisújbányára, és a kulcsosház udvarán éjszakázom, amikor váratlanul egy hatalmas, füves, széles gerincre vezetett ki az ösvény. Azonnal tudtam, ez az én helyem. Megálltam, és csak néztem a szépséges,

lankás tájat. Miután beteltem a látvánnyal, elsétáltam egy távolabbi facsoport rejtekében meghúzódó kicsi temetőig, majd körbejártam a mezőt, megtalálni az ideális táborhelyet. Több elgondolásom is kudarcot vallott, mikor is megtaláltam a legkézenfekvőbbet. A gerincen vezető út menti vadkörtefák alatt ideális helyet találtam. Jól kipucoltam a terepet és gondosan sátrat vertem. Fantasztikusan jó

hangulatú helyem lett. Bár a táj ideális lett volna egy romantikus naplementére is, de sajnos a beboruló ég alja ezt meghiúsította. A feltámadó erős szélben hamar megszárítottam a pólómat, megvacsoráztam, felhívtam Klárit és lepihentem. Sajnos a szél jellemző maradt, hideg is volt az éjszaka. De az új zsákomban ebből alig éreztem valamit, így jól aludtam a mai 25 km út után.

2011. 04. 26. kedd

Napfényes, erősen szeles, hideg volt a reggel. A szikrázó napfény jó hangulatot adott, de bizony két pulóverben sem volt melegem. Kínlódva hajtogattam össze a sátrat, mert mindig elfújta a szél. Ennek ellenére vidáman vágtam neki a mai napnak a szokásos fél nyolc körüli időben.

A temető melletti úton sétáltam le a kihalt, alvó, bár nagyon hangulatos faluba, ahova a nap még nem is tudott besütni. A bolt nem üzemelt, pedig már fogytán volt az élelmem, a kulcsosház is elhagyatottan állt, de a kéktúrás dobozka fel volt töltve bélyegzős matricával. Bizony szebb helyen töltöttem az éjszakámat fent a gerincen, csupán a szél volt itt lent a völgyben kedvezőbb. A szépen rendbentartott templom melletti úton nekivágtam a kivezető út kapaszkodójának. Hosszú, kitartó emelkedőt kellett leküzdenem a Cigányhegyi kilátóig, melyről fantasztikusan szép a panoráma. Körbe a végtelen zöld tenger, a dimbes-dombos táj, a távolba vesző hegyek. De a szél hamar lekergetett a lábánál lévő pihenőhöz. Már továbbindultam, amikor eszembe jutott, hogy a GCIGAN geoládát elfelejtettem megkeresni. Visszamentem, és sikeres találat után folytattam utamat a Pásztor-forrás felé, keresztezve egy szekérutat. Innen viszont a térkép egy nem létező, tévesen berajzolt útra terelt, pedig indult innen egy felméretlen út is. Lementem a völgybe a fák között, a nem létező „utat követve”, és lent szintén találtam egy utat, valószínűleg a fenti felméretlen út másik végét. Hamar megkerestem a közeli GCPAFO geoládát, majd kisétáltam a tisztásra.

Itt a Pásztor-forrásnál összefutó utak találkozásánál egy csodálatos tisztás található, tűzrakóval, esőházzal, pihenővel. A szikrázó naptól átvilágított kristálytiszta levegő telis-tele volt élettel, pillangókkal, apró rovarokkal, fenséges illatokkal… Ez maga volt a csoda! Reggeliztem egy kiadósat, közben ittam magamba a varázslatos hangulatot.

De indulnom kellett, bár többször visszanéztem még utoljára szippantani egyet a tisztás hangulatából. Hamar elértem a közeli erdei aszfaltutat, ami hosszan fut végig a vadregényes Vár-völgy alján. Az egyhangú ballagásomat egy kis korláttal védett, éles jobb kanyarnál szakítottam meg, a GCMERK láda keresése miatt. Lepakoltam a hátizsákot, majd átkelve a kis patakon

felkapaszkodtam az oldalsó sziklák tetejére, ahol egy barlangban van a láda, rejtés nélkül. Szép kilátás nyílik innen a völgyben futó útra és a patakra. Sikeres találat után visszatértem az útra, ahonnan hamarosan letereltek a jelzések balra, egy pihenőhely felé.

Egy ideig még közel párhuzamosan futott a turistaút az elhagyott aszfaltossal, majd észrevétlenül eltávolodtak egymástól, és egy oldalvölgynél végleg eltért annak irányától. Egy patakátkelés után felkapaszkodott a hegy oldalába, ahol a lazább erdőben, szintben haladó, kacskaringós, különleges hangulatú ösvénnyé változott. Nehéz megtalálni az okát, de ez a szakasz kiemelkedően kedves

emlékként maradt meg bennem. Elhaladtam a Gergely-Éva-forrás mellett, és a továbbra is különleges szépségű oldalazó ösvényen kiértem a Máré-vár alatti pihenőhöz. Rövid kitérővel elsétáltam a vár zárt kapujáig, melyen bekukucskálva ízelítőt kaptam annak hangulatából. Kicsi vár ez, nem volt valami bőséges helyük a hajdani vitézeknek. Mindenesetre a kilátás pompás.
Innentől Hidasi-völgyig az utat a keserves kapaszkodások szakaszának nevezném. Egy rövid lejtő után irgalmatlan meredek emelkedőbe kezdett, azt hittem soha nem érek fel! A tetején pólócsere, pihenés, majd hamar visszaereszkedtem az előző szintre a völgybe, ahol megcsodáltam a hangulatos patakvölgyet. Rutinosan visszavettem a nedves pólót, hogy ismét felkapaszkodjak a következő hegyre. Egy erdei rakodónál szelídült meg az emelkedő, és a közelben dolgozó favágóktól hangos erdőben kezdődött az ereszkedés. A zajos részt elhagyva végre elértem a Hidasi-völgyet. Néhány hatalmas kidőlt fánál álltam meg ebédelni, és megkeresni a GCHIDA ládát.

Akkor még úgy gondoltam: ennél szebb már nem lehet, de kiderült, tévedtem! Végig a völgyön egyik ámulatból a másikba estem. A patak mentén haladva, alámosott part, kimosott gyökerek, kacskaringós, sziklás meder, medvehagymamező művészien komponált szépsége várt egészen az országútig. Itt, bár véget ért a csoda, a maga nemében szép mezőn hamar

elértem Zobákpuszta házait. Alig hittem a szememnek, amikor még „Jenő bácsi kocsmája”-t is nyitva találtam. A bélyegzéssel nem volt gond, hiszen kint van a teraszon a ládika, de muszáj volt vásárolnom a következő három napos, településmentes, hegyi szakaszra. Ekkora szerencsém nem lehet – gondoltam, és nem is volt! A bolt ugyan nyitva, de pékáruja semmi. Müzlikkel, kekszekkel, csokikkal töltöttem fel hát készletemet, éhhalál ellen ez is jó! Még egy korsó sört is ittam a kocsmában mondván: legalább folyékony formában egyek „kenyeret”.
Friss lendülettel, hamar elértem a Szeri János emlékére állított kopjafát, majd a hotel mellett tovább a felhagyott kőbányát.

Egy átlagos kőfejtőhöz képest ez jelentősen nagyobb kiterjedésű, izgalmasabb, varázslatosabb hangulatú. Megkerestem az ide rejtett GCKOVT ládát, csodáltam a hely hangulatát és a fantasztikus kilátást. Valamilyen fekete madarak, (hollók?) uralták ezt a környéket. A hangjuk károgásra emlékeztet, de nem varjak.

Mindenesetre nem nagyon hagyták magukat lefényképezni. Visszafelé, egy adódó lehetőségnél letértem az útról balra, hogy délről kerüljem meg a Köves-tető csúcsát. Jól kijárt, eddig felméretlen ösvényen haladtam, majd letértem róla megnézni a közeli bánya-krátert. Hát nem semmi! Döbbenetes méretű, kb. 1 km átmérőjű, 150-170 m mélységű ember ejtette seb a föld felszínén.

Jól illettek a hangulathoz a kráter felett csapatostul keringő hollók. A szél kergetett vissza a fák védelmébe, mert még hátizsákostul is majd fellökött. A végig jól járható ösvényen gond nélkül átértem az erdei aszfaltútra, melyről később leterelt a jelzés jobbra, egy kedves kis tó felé.
Átbillenve a dombtetőn a túlsó völgyben már a Hársas-forrásnál lévő útcsomópontban találtam magam. Mivel a térkép szerinti épületmaradványból semmit nem találtam, a forrás felé kerestem és találtam valamilyen tábor lehetőséget. A forrás közelében egy lapos, valószínűleg áradáskor elöntött területen, néhány fa közelében ideális hangulatú tábort alakítottam ki. Még egy farönköt is odavittem a közeli farakásból ülőkének. Kihasználva a patakot, végre mosdottam egy jólesőt, vacsoráztam, és elraktam magam másnapra. Telefonálásról szó sem lehetett térerő híján, így nem kaptam friss híreket otthonról. Ma csupán 21,5 km-t haladtam.

2011. 04. 27. szerda Nyugodt éjszaka után, vidám hangulatban ébredtem. Készítettem néhány képet a sátorról, hamar elrendeztem a dolgaimat, és a szokott időben nekivágtam az útnak.

Napfényes, várakozásteli indulás volt ez a mai a hangulatos erdőben. Hamarosan kidöntött fák állták utamat, kicsit távolabb láttam a favágókat is. Egyszer csak kiértem a nagyfeszültségű vezetékhez, és a nyiladékán haladtam tovább. Itt sikerült egy nyúlról néhány távoli képet készíteni. A tapsifüles vidáman rágcsálta a friss füvet, miközben én szorgosan fényképeztem.

El is néztem a letérőt, bár nem okozott különösebb gondot. Elhagytam hát a vezetéket és folytattam utamat nyugat felé, egy keresztező, frissen dózerolt földútig. Először csak kereszteztem, majd röviden levágva a sarkát rá is álltam a turistaúttal. Erre is dolgoztak favágók, az ő gépeik járták így ki az utat, mely hamar kiért egy erdei aszfaltútra. Balra fordultam és hosszú, monoton gyaloglás kezdődött ezen az előnytelen talajú úton. Később, tartva az irányt, kikanyarodott alólam az aszfalt, de az enyém sem sokkal jobb, köves útban folytatódott.

Ezen a környéken láttam az ösvény felett fából épített gyalogjárót, az általam csak „turista autópályának” becézett utat. Aztán egy „Z” kanyar után megélénkült a környék: egy telefontornyon javítottak valamit daruval, távolabb pedig lakott terület tűnt fel. Itt már volt térerő, így beszéltem Klárival is. Árpádtetőt elérve meglepődtem, hogy ez milyen kiépült település.

Kalandpark, lovaglás, éttermek, gokart várja itt a szórakozni vágyókat. Egy impozáns épületben van az erdészeti központ, amely előtt, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy hölgytől érdeklődtem, hogy van-e a környéken bolt. Kedvesen segített, egy darabig el is kísért, mert bizony van bolt, pékáruval, s bőséges egyéb választékkal. Fel is töltöttem a készletemet, így már biztonsággal vághattam neki a nyugati Mecseknek.
Átmentem a forgalmas 66 sz. úton és egy új világba érkeztem. A lankás, ferde terepen, a ritka erdő alja telis-tele volt fehéren virágzó medvehagymával. Különleges élmény májusban, hagymaillatú „hómezőn” sétálni. Egészen a Trippamer-fáig ilyen volt a környék, bár később kiderült, hogy az egész nyugati Mecsekre jellemző ez az aljnövényzet. Megpihentem a tisztás padján, élveztem a nyugalmat. Kis kitérővel megkerestem a nem régen telepített GCANDF geoládát, majd hosszú kacskaringós út kezdődött egészen a Fehér-kúti kulcsosházig. Itt bélyegeztem és megebédeltem, hiszen délfelé járt az idő. Jó félóra múlva az erdei pihenőnél elhagytam a jelzést, és jó nagy kitérőbe kezdtem észak felé. Medvehagymával szegélyezett ösvényen ereszkedtem a Melegmányi völgybe, majd nemsokára elértem a forrást. A patak fürgén szaladt a vadregényes

szurdok aljában, bukdácsolva, zuhogva a maga építette mésztufa akadályokon. Hosszan elidőztem a környéken, mert a táj kivételesen szép. A hatalmas fák valószínűtlenül óriási gyökerei között bukdácsoló patak eddig sohasem látott romantikájú hellyé varázsolta a völgyet. Még felkapaszkodtam az egyik oldalon a GCMMAN geoláda kedvéért, majd folytattam az utat Mánfa felé. Lejjebb ismét tettem

egy kitérőt az Ágnes-vízeseshez, aztán magam mögött hagyva ezt a szépséges völgyet, felkapaszkodtam a Jószerencsét vadászházhoz.

Alig kereszteztem az erdei aszfalutat, és rátértem megint a gyalogösvényre, amikor valami gyanús lett. Élesített fényképezővel a kezemben, kővé merevedve megálltam… és megélénkült az erdő alja. Az ösvényen csíkos vadmalacok jöttek turkálva, bogarászva felém. Lélegzetem visszafojtva álltam, csak a fényképezőm dolgozott.

Azért imádkoztam magamban, hogy az anyjuk ne legyen a közelben! Szerencsére nem volt, a kicsik meg egyre jöttek, már alig 5-10 m-re lehettek tőlem. Folyamatos mozgásuk, és a kevés fény miatt kicsit bemozdult képek lettek,

de így is élvezhetők. Az élmény pedig félelmetes volt, a szó szoros értelmében is. Aztán gyanút foghattak, mert visszafordulva lassan eloldalogtak arra, amerről jöttek. Azért ez nem semmi: csíkos vadmalacok szaladgálnak a lábam előtt!

Igazából csak a Mánfai templomnál kezdtem feleszmélni a kaland után.

Lepihentem a templomnál, hogy most egy más jellegű élménnyel gazdagítsam utamat. Békés nyugalom, és tapintható régmúlt lengi körül ezt a helyet. Jól is esett ez a kis pihenés az előbbi izgalmas élmény után. Lefényképeztem még a GCMANF virtuális pont adatait, majd lassan továbbindultam.
Rövid országúti gyaloglással átértem a hegyről lefutó következő völgyig, a Nagy–Mély-völgy lábához. Ezen terveztem a visszakapaszkodást. Néhány épület, majd duzzasztott tavak mellett értem el a Kőlyukhoz, amely egy hatalmas barlang, benne egy zubogó patakkal.

Éppen leraktam a hátizsákom, amikor utolért egy túratársam, Jónás István, aki szintén ezen a völgyön keresztül igyekezett feljutni a hegyre. Jót beszélgettünk, míg ő a házigazda büszkeségével mutatta az érdekességeket. Kis hidakon, patak mederben kapaszkodva, elértük, majd elhagytuk az Ágnes-vízesés felé letérő jelzést. Meglepően hamar értünk fel a Kánya-forrásig, bár ebben az is szerepet játszhatott, hogy a kolléga gyorsabb ritmust diktált, mint az enyém. Ő Pécsre igyekezett, és erősen javasolta éjszakai szállásnak a Büdös-kúti tisztást. Mivel én még megkerestem a közeli GCKOFU geoládát, jó utat kívánva elbúcsúztunk egymástól.

Bő tíz perccel később én is megmásztam a hátralévő emelkedőt és ismét ráálltam a jelzésre. A javasolt Büdös-kút reális távolságra lett volna, csakhogy én még terveztem egy kitérőt a 611 m magas Tubes-csúcs kilátójához, ezért hamarosan ismét letértem a jelzésről. Eredetileg erre a környékre terveztem az éjszakai szállásomat, de István bogarat tett a fülembe, így még mindig vacilláltam. Végül a terep alkalmatlansága döntött, s bár így egy kicsit erőltetetté vált a távolság, bevállaltam Büdös-kútig.

Erőltetett menetben, sokszor aszfaltos, köves úton kapaszkodtam fel a kilátóhoz, és bizony alig éltem, mire felértem. Lecuccoltam az aljában és felvánszorogtam a tetejébe. Körbenéztem, és tudtam, hogy megérte! Délre a város hevert a lábam alatt, felette a Jakab-hegy, észak-nyugatra látszott az Orfűi-tó, észak-kelet felé a távoli Zengő. A lebukó nap különleges szépségűvé varázsolta az ég alját. Az este közelsége miatt indulnom kellett, de nagyon örültem, hogy nem hagytam ki. Csakhogy a fáradság is nagy úr, és én már alig álltam a lábamon. Még szerencse, hogy innen már csak lefelé kellett mennem, bár ez sem volt könnyű a meggyötört lábammal.

Emlékművek mellett, aszfaltos utakat keresztezve, medvehagymával szegélyezett gyalogúton értem el a Büdös-kúti kulcsosház hangulatos tisztását. A kút közelében egy kis kőhídon, Jenő hídján át lép be a vándor erre a varázslatos pihenőhelyre. Egy dombtetőn áll a kulcsosház, verandával, paddal, madáretetővel.

Oldalt tőle a bélyegzős ládika, előtte a völgyben pad asztallal, szemben egy kis halmon, madár megfigyelő házikó. Körben a dimbes-dombos erdőalj tele medvehagymával. Felderítettem a környéket, vettem bélyegzett matricát a ládából, csak azt nem tudtam, hol fogok itt megszállni, ugyanis a verandán kívül sehol nem volt egy sátornyi vízszintes hely. Végül a kis völgyben lévő asztal közvetlen közelében vertem fel a sátramat, és pompás helyem lett. Megvacsoráztam az asztalnál, majd komótosan elhelyezkedtem. Nem csoda, hogy fáradt voltam, 31 km-t mentem ezen a napon.

2011. 04. 28. csütörtök Esőmentes, de borongós reggelre ébredtem. Megmosdottam a patakban, reggeliztem, és mélyeket szippantottam a varázslatos hely hangulatából. Még kicsit felderítettem a környéket észak-kelet felé, megkerestem a GCBDKF láda mindkét pontját, a Természetjárók Panteonjánál tisztelegtem az elhunyt baranyai túratársak emléke előtt, majd már ismét felmálházva nekivágtam az út folytatásának.
Dél-nyugat felé vezetett az ösvény, csupán egy aszfaltos út miatt tett egy kis vargabetűt. A ritkás erdőben itt is medvehagyma tenger közepén haladtam, egészen a tisztásig, ahol délre fordulva felkapaszkodtam a sarkához.

Visszanézve, a borongós ég alatt a táj lágy színeivel, szépséges kilátás tárult elém. Belém hasított az érzés, milyen csodaszép világban is élhetünk! Elmélázó hangulatban baktattam tovább, a Cinke tanya emlékét őrző kő irányába, és lassan visszaértem a jelzésre. Hamarosan elértem a lerobbant esőházat a Patacsimezőnél, vettem matricát a bélyegzős dobozból, és

folytattam utamat a ház mellől induló felméretlen úton. Abban reménykedtem, hogy rövidíthetek a Négybarát-forrás felé, de sajnos a mély, meredek falú vízmosás ezt megakadályozta. Így jócskán kerülnöm kellett észak-nyugat felé, hogy az árok túlpartján visszatérjek a GCBUEK geoláda felé. A ládától már toronyiránt, a medvehagyma mezőn keresztülvágva értem el a legközelebbi szekérutat. Ezen kényelmes sétával hamar felértem az ősi földvár belsejében lévő Jakab-hegyi kilátóhoz és kolostorromhoz. A kilátó a kolostor régi melléképülete lehetett, hangulatos boltíves falakkal, a közeli hatalmas fák alatti pihenővel. Ennek tornya most a kilátó, melyben vaslétra vezet a tetőig. Sajnos nem elég magasra ahhoz, hogy a fák fölött zavartalan kilátást biztosítson, de azért a közeli romokra szépen rá lehet látni.

A régi falak közt sétálva meglódult a fantáziám. Milyen lehetett itt az élet? Lepihentem középen a belső udvaron, a kerengőn, és „láttam” amint szerzetesek róják a köröket imát mormolva magukban, láttam amint a templomban húsvéti nagymisét tartanak, láttam amint kis celláikban élik egyszerű, szerény életüket. Vajon milyen lehetett itt az élet több száz évvel ezelőtt, milyen lehetett a kolostor fénykorában?

Megkerestem még a GCPK geoládát, majd továbbsétáltam a turistaúton az alig pár száz méterre lévő Zsongor-kő felé. Fentről megközelítve a szikla

olyan benyomást kelt, mintha a levegőben lebegne, melyről csodálatos kilátás nyílik Kővágószőlősre. Hosszan csodáltam a látványt, élveztem a hely varázsát. A kövek repedéseiben sárga kövirózsák virítottak. Találtam egy fényképes üzenetet is egy szerelmes fiútól egy kevésbé szerelmes lányhoz. Teljes romantika… Az utolsó fákon vicces kedvű kirándulók óriási pókhálót fontak kötélből.

Ismét néhányszáz méterrel tovább megint letértem a jelzésről a Babás szerkövek felé. Sziklás, néhol nehezen járható, vadregényes úton ereszkedtem, közben kerestem, és megtaláltam a GCVIII láda első pontját. Itt kaptam információt a második láda pontos helyéről is. Lejjebb, már a szerköveknél megtaláltam a második ládát is. Sok fantasztikus szikla található erre, a néphit szerint egy egész kővé dermedt esküvői menet. Innen is szép kilátás nyílik a völgyben fekvő falura és környezetére.

Az egyik sziklacsoport tetejére 1900-ban egy keresztet állítottak, hirdetni a kerek évfordulót. Jó állapotban hirdeti ma is.

Egy darabig még szintben haladtam a jelzésen, majd elértem, és elborzadtam az ösvény láttán, melyen vissza kellett kapaszkodnom a hegyre. Nem könnyű út várt rám! Először csak a meredekség és a térdig érő avar okozott nehézséget. Hamarosan megközelítettem a GCLI2 láda 2. pontját, mely az itt lezajlott repülőgép szerencsétlenségnek állít emléket. Ezt a pontot még hátizsák nélkül sem volt könnyű elérni, bár később rájöttem, hogy ez csak bemelegítés volt. A közeli felhagyott kőbányától ugyanis eltűnt az eddig követhető csapás, és csupán megérzésre, ill. a műszerre hagyatkozva lehetett felfelé kapaszkodni. Szó szerint kapaszkodva, néha négykézláb!

Feljebb barlangokhoz értem, ahol találtam egy totemoszlopot (vagy UFO kilövőt?). Persze érthető, aki erre a nehéz terepre elmerészkedik szívesen hagy valami maradandó nyomot maga után. Innentől már megenyhült az emelkedő és hamarosan elértem a siklóernyős starthelynek kialakított lejtőt. A közelében megtaláltam a GCLI2 láda 3. pontját is. (az 1. pont a városban van, az kimaradt)

Végre ismét vízszintes talaj volt a lábam alatt, hát jó lendülettel vágtam neki a hegyről levezető Vásáros-útnak. A közeli, nagyon szépen foglalt Pálos-kútnál megálltam feltölteni vízkészletemet, amikor felfedeztem a hasamban egy kullancsot. Mivel többet is, többször lesöpörtem már a ruhámról, csak idő kérdése volt, mikor jut egy el a bőrömig. Nem ügy, gyorsan kiveszem, -gondoltam, de tévedtem. Ez ugyanis ragaszkodóbb volt, mint az eddigiek, és bizony beszakadt a feje. Még tűvel sem sikerült kipiszkálni. Később, már otthon, sebész vette ki.

Hosszú, eseménytelen ereszkedés kezdődött ekkor, egészen az országútig, majd tovább Orfűre. A GCSASE ládát szerettem volna becserkészni, de furcsa, jelentős kerülőt javasolt a GPS. Gondoltam, majd én levágom ezt a rövid szakaszt, de a hirtelen szakadék jobb belátásra bírt. Besétáltam hát a faluba, hogy kicsit arrább ismét kisétáljak belőle. Még mindig nem igazán értettem ezt a manővert, de most már elfogadtam, amikor egy letérő után mély szurdokvölgybe terelt az ösvény.

Bár a közben megeredt esőtől csúszós köveken nagyon óvatosan lehetett csak haladni, az egyik ámulatból a másikba estem. Már a hely maga is igazi rejtett kincs, melyben el van rejtve egy láda kincs! Végigjártam többször is oda-vissza, de nem találtam a ládát. Sajnos nem időzhettem

tovább, mert erősen sötétedett már és még szállást kellett keresnem, de nagyon örültem, hogy láthattam ezt a szépséget.

Igyekeztem hát hamar kijutni a faluból és távolabb, az országút és egy bicikliút találkozásánál úgy döntöttem, itt éjszakázom. Nem volt ideális a hely, de szükségből megtette.

Az eső pillanatnyi szünetét kihasználva gyorsan felvertem sátramat egy úgy-ahogy vízszintes területre, és hamar becuccoltam. A sátorban ülve, az előtető alatt vacsoráztam, majd a közben ismét megeredt eső monoton kopogása mellett igyekeztem elaludni. Sajnos a rossz talajon ez nem nagyon ment, nyugtalan is volt az éjszakám. Alig 20 km-t haladtam a mai napon, de különösen sok élménnyel gazdagodtam.

2011. 04. 29. péntek Reggelre elállt az eső, és bár még fátyolos volt az ég, reménykedtem, hogy látom ma még a napot. Nem túl nagy élmény egy csurom vizes sátrat becsomagolni, de így is a szokott időben tudtam elindulni.

Felkapaszkodtam a bicikliútra, és erősen elcsodálkoztam. Szabályos bicikli „autópálya” volt ez, szépen kiépítve, jelzőtáblákkal, sebesség korlátozással stb. Hosszan sétáltam ezen az enyhén lejtős úton, amikor a műszerem jobbra leterelt róla, egyenest a falszerű hegynek. A tüdőm majd kiszakadt, mire felértem az első keresztező útig, a mai indulásom magassági szintjéig.

Végül is nem történt más, mint az 1,2 km alatt elveszített szintet most 200 m alatt kellett visszaszerezni. Ha jól belegondolok, fizikailag még munkavégzés sem történt, de ha ezt ott valaki elkezdte volna nekem magyarázni, valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra. Száz szónak is egy a vége: jó kis szivatós ládával hozott össze a sors, hiszen a GCORFB láda a völgyben is nagyon jó helyen lett volna!

		Aztán kellő fáradsággal és jelentős kerülővel elértem a Mecsek Háza Múzeumig, ahonnan már a tanösvényen folytattam utamat. Közben megnéztem a különleges megjelenésű szivattyú házat, mely érdekes színfoltja a környéknek. A közelben található a GCMMVF láda virtuális pontja. Aztán átsétáltam a fél km-re lévő ládához, ahol a jelszót elolvasva elbizonytalanodtam, így ismét
visszajöttem leellenőrizni magam. De minden stimmelt, hát újra elsétáltam a hangulatos Malom Múzeum felé, immár másodszorra, majd folytattam utamat a tó irányába. A napfényes délelőtt horgászok múlatták idejüket a parton. Egy padnál én is megpihentem élvezve a kellemes napsütést, a tó békés nyugalmát. Később a gátról sikerült egy, a vízben napfürdőző teknőst lencsevégre kapnom.

Alig értem át a túloldalra, már neki is mentem a hegynek. A Sárkány-kutat akartam felderíteni. Fel is kapaszkodtam az igen meredek emelkedőn, de sajnos a sárkány éppen aludt. Megkerestem az erősen lepusztult GCSUSU ládát is, hátha közben felébred a sárkány, de nem ébredt. Pedig azt mondják, ha felébred, erős morgásba kezd, és mivel elmászik az elzárt forrás útjából, a víz is elkezd folyni. De most csak aludt, én pedig nekivágtam felkapaszkodni a Balázs-hegyi kilátóhoz. Hangulatos erdőben fel is értem, de nem kis csalódásomra közben beborult az ég. A kilátó alatti pihenőnél lepakoltam, s bár a kilátóba továbbra is tilos felmenni, én bizony felmentem.

Gyönyörű körkilátás van innen a közeli tavakra, távolba a Mecsek vonulatára, az Abaligeti vasút irányába. Jól látható a távoli Tubes-csúcs a kilátóval. Hosszan élveztem a panorámát, majd lemászás után bőségesen megebédeltem.
A kilátó alatti szépséges réten folytattam utamat, ahol megkerestem még a GCORKI ládát, majd az erdőben leereszkedtem az aszfaltútig.

A megeredt, majd elállt gyors zápor nem nagyon zavart, de innentől egy erősen benőtt úton kellett tovább mennem, ahol a bokrokról minden víz rám hullott. Lassan, óvatosan azért csak elértem újra a rég elhagyott jelzést. Egy romos házikó közelében, majd mély töbrök mellett bandukoltam a GCABAL láda felé. Ez a láda is erősen elhanyagolt állapotú, ráadásul a rejtése is katasztrofális. Távolabb, a völgybe vezető út mentén egy csodálatos szépségű fa áll.

Nem ifjú, lehet már száz éves. Láthatóan kicsattanó erőnek örvend, de már elég öreg a kellő bölcsességhez. Erőtől duzzadó ágai közt sok-sok különböző élőlénynek ad otthont önzetlenül, a maga szeretetével. Hatalmas dinoszauruszokról regélnek régi történetek, miközben itt élnek közöttünk ezek a csodálatos óriások. Pedig mennyi szépet tudnak mesélni annak, aki megérti szavukat!

A tónál iskolások pihentek. Az egyik tanító néni tekintetéből egy villanás alatt kiéreztem a tisztelet, az elismerés üzenetét. Köszönöm, jólesett! Ahogy az is, amikor a pénztárnál már mosolyogva nyújtották a bélyegzőt, hogy még kérnem se kelljen. Jólesett kedvességük! Körbesétáltam a tavat, majd szépen elbandukoltam a másik mellett, kifelé a faluból.
Hosszú, enyhe emelkedőbe kezdett az út, szép visszatekintést engedve a falura, a távolabbi hegyekre. Még utoljára látszott a nagyon távoli Tubes is. Felértem a lankás tetőre, és a túlsó völgybe kezdtem ereszkedni, amikor feltűnt valami az úton. Most már nem hirtelenkedtem, szép fokozatosan lassítottam le, közben a kezem lázasan dolgozott.

Egy róka bogarászott az úton, előttem úgy jó száz méterrel. Két képet sikerült zavartalanul készíteni róla, de ő azért nem tapasztalatlan csíkos kismalac. A harmadik képnél már gyanút fogott és el is tűnt a sűrűben. Határozottan feldobott az élmény, s így jó hangulatban telt el a hátralévő egyhangú szakasz.

Később egy magaslesnél olyan szerencsétlenül léptem egy gödörbe, hogy azt hittem, nem tudok tovább menni. De szerencsére csak pillanatnyi fájdalom volt, hamar elmúlt és nem is maradt semmi nyoma. A vasútállomáshoz közel már erősen lógott az eső lába, nem hittem, hogy megúszom, de volt benne annyi becsület, hogy kivárta, míg tető alá érek. Akkor viszont rákezdett, és esett is vagy

fél órát. A vasutastól kaptam bélyegzést, sőt még a jegyemet is sikerült megvennem Váraljáig. Így nem kell majd a vonaton szerencsétlenkedni. A vonat érkezéséig meguzsonnáztam, majd kényelmesen elvonatoztam Dombóvárra. Átszállás után a kis motorvonat elvitt Váraljáig igen szép útvonalon. Itt még várt rám egy rövid gyaloglás a faluig, de ez már csak levezetés volt az eddigiekhez képest.

Az autót érintetlenül találtam, és nyugodt utazással haza is értem estére. Ezen a napon 17 km-t gyalogoltam, az egész úton 140 km-t. Ez volt eddig a leghosszabb egybefüggő túrám, mégsem éreztem megerőltetőnek, vagy unalmasnak. Azt hiszem, ezt az élményekben gazdag, szépséges Mecseknek köszönhetem.

Ezzel az úttal befejeztem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra bejárását. Érdekes, most semmilyen meghatottságot nem éreztem, mint például Szekszárdnál. 39 nap alatt összesen 936 km-t mentem a kitérőkkel, kerülőkkel együtt. Amennyire idegenkedtem az elején ettől az úttól, annyira megszerettem a végére. Országunk nagyon szép, dimbes-dombos tájait ismertem meg, köszönöm mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult ehhez a túrához, az útvonal fenntartásához, vagy akár csak egy mosollyal is segített az utam során.