1.sz. túra A Kőszegi-hg, és a Rába völgye

Velem – Írott-kő – Molnaszecsőd – Körmend v.áll.

2010. 09. 29. szerda Nyáron nem tudtam elmenni kirándulni lakásfelújítás miatt, ezért már nagyon vártam ezt az őszi utat, de sajnos borongós, ólmos szürke ég volt végig a jellemző. Augusztus vége óta csak esett és esett egyfolytában, és bár volt 4-5 nap szebb idő, akkor meg nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről. Most, két héttel az út után, ismét szép idő van. Várhattam volna még, de ki tudta ezt akkor, és nem mertem kockáztatni a várakozással.

Reggel 7 óra előtt indult a buszom Lukácsházáról, ezért hajnali fél háromkor már úton voltam. Szerencsésen leértem, találtam is jó parkolót, és rövid várakozás után átbuszoztam Velemre. Épp akkor kelt a nap, és a felhők alatti résen vöröslőre festette a tájat. Amikor viszont már gyalog nekivágtam a buszfordulótól, olyan borús volt ismét, hogy alig tudtam fényképezni.

Egy kis patak mentén vezetett ki a faluból az út, vize gyors folyással, itt-ott zuhatagban szaladt velem szembe. Hamar elhagytam a falut, és szuszogva kapaszkodtam felfelé az ólmos szürkeségben, néhány fantasztikus gyökerű fa mellett. Lihegve értem fel a Szent Vid-kápolnához, ahol kicsit megpihentem. Fényképezés közben az ég is tisztult, még a nap is kisütött. Elsétáltam a Kéktúra emlékkő felé, kíváncsian keresgéltem a négy évvel ezelőtti emlékeimet. Nem sok minden változott azóta, ugyanolyan meghitt, békés a környék.

és mivel vizem volt még bőven, folytattam az utat az Írott-kő felé. Ekkor kezdett kisütni a nap, és bár az ég alján még bőven volt felhő, kellemes hangulatot varázsolt. Bíztattam is magam, hogy ez csak a kezdet, holnap már hétágra fog sütni (hiszen ezt ígérték)!

A kilátóból nagyon szép volt a kilátás Ausztria felé, míg visszafelé zavart az ellenfény. Mivel a csípős szél hamar lekergetett a toronyból, a közeli pihenőnél ettem, megkerestem a GCIRKO ládát, majd beütöttem az első DDK bélyegzőt a füzetembe. Valójában innen indul a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra délkelet felé. Az első néhány kilométer szép szálfaerdőben vezet. Hamarosan átvágva egy tisztáson letértem balra, felfedezni a környék néhány érdekes helyét. A tisztás szélén egy rövid, de annál meredekebb rézsűn éppen fényképeztem egy szalamandrát, amikor kicsúszott a lábam, és nadrágféken lecsúsztam a lejtő aljába. Mentendő a fényképezőt, alaposan összehorzsoltam magam, de nagyobb bajom nem lett. Elsőnek a közeli Asztal-kőhöz igyekeztem, ami egy magányos szikla, a ritkás erdő szélén. Itt rejtőzik a GCASZA geoláda első pontja, ahol információt kaptam a két további pont pontos helyéről is.

Szerencsére a jelszó így is könnyen kitalálható. Visszakapaszkodtam hát a szalamandrás rézsűhöz, és folytattam az utamat a jelzésen egy szép oldalazó úton. Később kicsit letérve róla közvetlen a határon haladtam a jelzésen. Az ekkorra már ismét teljesen beborult égből időnként kezdett szemetelni az eső. Nem voltam túl boldog tőle! De szerencsére az esőkabát elővételéhez nem volt még elég komoly.

Hamar elállt az eső és folytathattam utamat a jelzésen a vadregényes Kalapos-kő sziklacsoport felé. Több hatalmas, bizarr alakú szikla, és néhány barlang található itt. Felfedezés közben hallottam, hogy egy kiránduló csoport érkezett a másik irányból, és erősen meglepődtek, hogy nincsenek egyedül. Vezetőjük éppen arról mesélt, hogy az elvetemültebb turisták szoktak itt éjszakázni is néha, a csoport meg elhűlve hallgatta: Annak meg mi értelme? Nem tudom kitalálták-e a felszerelésemből, hogy én is egy ilyen elvetemültebb vagyok! Kicsit kivártam, hogy tovább menjenek, mert nyugalomra volt szükségem a

GCKLPS geoláda megkereséséhez. Aztán felmálháztam, és még a bekötőúton utolértem, majd megelőztem őket. Eseménytelen, néhol az esőtől síkos, sziklás úton hamar elértem az országutat, közel a volt határállomáshoz. Nem sokáig mentem rajta a falu felé, mert szándékomban állt felfedezni a Batthyány-kastély romjait. Letértem hát jobbra az aszfaltról, és hamarosan a kastély hátsó bejáratához jutottam. Sajnos nagyon nagy volt a gaz, ráadásul vizes, valamint több kerítés szabdalta a terepet. Így inkább dzsungel-harc lett a felfedezésből. De azért láttam néhány romos falat, pince lejárót, düledező kaput. Közben az eső is rákezdett, így hamar menekültem kifelé az utcára. Egy sűrű tujafa alatt vészeltem át az esőt, bár már kezdett bosszantani. De fél óra múlva ismét napsütésben bélyegeztettem a bozsoki Kerekes üzletházban, és igyekeztem a Sibrik-kastély felé. Előtte még benéztem a templomkertbe, ahonnan szép rálátás nyílik egy magánkertben lévő hajdani kolostor romjaira. A vöröslő repkénnyel befutott falak impozáns látványt nyújtottak. Nagyon hangulatosan megoldott a templom régi, romos falainak bemutatása is. Aztán elértem a kastélyparkot, melynek útja melletti patakban csak úgy hömpölygött a hatalmas áradat a sok eső miatt. Megnéztem a kastélyt, aztán a hátsó oldalán megkerestem a GCSIBR ládát egy zöldellő, üde friss rét közelében. A faluba visszafelé tartva megcsodáltam a ragyogó ellenfényben a tájat uraló templom ritka szépségét.

Aztán elértem a térképen panorámaként jelölt helyet. Hörpölin túratársam szerint innen a legszebb a rálátás a Kőszegi-hg-re, és bizton állíthatom, nem túlzott. A még mindig kitartó napsütés oldalról világította meg a hegységet, a szélesen elterülő hegyek öblén egy mély völgy uralta a tájat.

2010. 09. 30. csütörtök Alig vettem észre, hogy reggel van. Az eget sűrű fekete felhők borították. Az a tipikus ólmos szürke ég. Lehangoló! Még enni sem volt kedvem, csak összepakoltam, kikecmeregtem az útig, aztán nekivágtam.

Egy hatalmas irtás után majdnem elmentem a felé, pedig mint később kiderült, jó is lett volna. Na, de ne vágjunk az események elé! Szóval, mégis letértem jobbra a -en és hosszan baktattam az erdőben. Aztán egy éles bal kanyar és a Szinesei-patak hídja. Innen kezdve a jobbra elterülő hatalmas szántóföld messzire engedett látni. A távolban egy kicsit ritkultak a felhők, némi vigaszt adva elkeseredett hangulatomnak. Nem volt könnyű a haladás a komoly sár miatt. Gondoltam is: majd a mező szélétől talán jobb lesz (vagy rosszabb). Elértem a mező szélét, és jobb ugyan nem lett, de rosszabb sem (egyenlőre). Viszont egyszer csak betereltek a jelek az út menti bozótba, ahol egy hatalmas pocsolya állta az utamat. Ezen még néhány tégla segítségével át is keltem, de a folytatás elkeserítő volt. Azt hiszem egy 150-200m-es szakaszt kellett volna átvészelni a Potyondi-árokig, de reménytelennek tűnt. Inkább visszafordultam, és egy jó nagy kerülővel körbejártam ezt a szántót, és a perenyei sporttelep mellett tértem vissza a tervezett útra.

Körbejártam minden zegzugát, megnéztem az emlékhelyeket, végigjártam a kálváriát, megcsodáltam a kicsit giccses lourdesi barlangot, vizet vettem a szentkútból, megkerestem a GCGENC geoládát is, majd reggeliztem. Többen is jöttek-mentek, de -a köszönésen kívül,- tapintatosan nem zaklattak.

Kipihenve, jóllakottan indultam tovább, és még sokáig présházak mentén vezetett az utam. Egyik helyen éppen szüreteltek, kellően emelkedett hangulatban. Viccelődve váltottunk néhány szót, egy pohár borra is meghívtak, de köszönettel inkább folytattam utamat. Később nagyüzemi csemetekertek közé jutottam, hatalmas gépekkel emelték ki a földlabdás fákat, arrébb meg kézi munkával ápolták a növényeket. Itt is vidáman cukkoltuk egymást, pláne amikor megtudták, hogy Írott-kőtől jövök. Elértem a 89 sz. főutat, rövid szakaszon mellette haladtam, majd kereszteztem, és el is értem Szombathely Olad városrészét. Az egyik kertben láttam egy igen impozáns, de szerintem kissé bonyolult szélkereket. Persze ki tudja, mire képes? Később az oladi ABC-ben kértem és kaptam bélyegzést, mert nem bíztam a „Kilátó szomjoltó” nyitvatartásában. Egy hosszú utcával később, amikor elkezdtem kapaszkodni a kilátó felé, kiderült, hogy nyitva volt, ahogy fent a dombon a kilátó is, idén utoljára.

Itt már változatosabb erdőben, hamar elértem a Via Sancti Martini út letérését, a jelzés mentén, hogy ezt követve kikerüljem a Nárai-ig majd Jákig tartó 7-8 km aszfaltos szakaszt. Röviden kereszteztem az országutat, majd a magasleses mező szélén az egyik lesen megpihentem, és ettem. Szép kilátás nyílt innen a távoli Szombathelyre, és Náraira.

A hosszú egyenes végén, egy kicsit nehezen követhető manőverekbe kezdett a jelzés, így bizony néhol toronyiránt igyekeztem kiérni az erdőből. Végül sikeresen megtaláltam a jelzést, és el is értem a Bolygó-patak új fahídját. Mivel valahova ide terveztem  az éjszakázást, még átnéztem a túlpartra de vissza is tértem felderíteni az előbb már kifigyelt reményteli táborhelyet. Nem tévedtem, jó hely volt ez, közel a patakhoz, egy hatalmas fa védelmében, megnyugtató távolságban az ösvénytől. Kényelmesen tábort vertem, megvacsoráztam, és elraktam magam másnapra. Jól gondoltam, hogy a mai síkabb terepen be fogom tudni pótolni a tegnapi lemaradásomat, amit a mai 31,6 km-rel teljesítettem is. Csak az idő lehetett volna kegyesebb, ma még a tegnapinál is kevesebbet sütött a nap. Végig szürke, ólmos idő volt.

2010. 10. 01. péntek Éjszaka egy könnyű kis eső szórta meg a tájat, és bár a fa megvédte a sátrat, a fű vizes lett. Ma reggel sem látszott a nap a felhőktől.

A falu közelében egy játékos farkaskutyával és gazdájával barátkoztam. Kicsit beszélgettünk, aztán már szinte el is értem Jákot. Bevásároltam a főtéri boltban, de bélyegezni a templomnál akartam. A kert felöl kapaszkodtam fel a dombra, ahol szinte a templom lábához érkeztem. Azonnal el is kezdtem fényképezni a rég ismert, de mindig újra magával ragadó monumentális épületet. Alig hogy kiléptem a kertkapun, már fogadott is kedvesen a gondnok.

Jóllakottan, kicsit berozsdásodott lábbakkal indultam neki a kivezető útnak egy bő félóra múlva. Emberes kerülővel körbejártam Kelemenmajort, aztán nekivágtam egy jó hosszú egyenes szakasznak a mezők között.

Az egyhangú, pocsolyákat kerülgetős úton távolabbi és közelebbi őzlábakat fényképeztem, s így egyhangúság nélkül értem el a Hideg-kúti-patakot. A híd után látszólag értelmetlen négyszöget ír le a jelzés, de úgy döntöttem (szerencsére), hogy körbejárom. Nagyon hangulatos, akár táborozásra is alkalmas szép erdő van errefelé. Hamar átértem az erdősávon az Ó-Ritási-dűlőre. Ahogy távolodtam az erdőtől, úgy nyílt ki egyre jobban a táj. A Ritási allé környékén, már az a bizonyos „végtelen szabadság” érzése is meg-megkapott, melyet előző leírásaimban itt-ott említek. Hátrafelé még mindig látszott nagyon távol a Kőszegi-hegység, előttem pedig már Egyházasrádóc templomtornya kukucskált a fák felett. De addig még végig kellett küzdenem magam egy erősen sáros szakaszon. Mint egy malac, olyan sárosan érkeztem be a városba, melynek nagyja a központig szerencsére lekopott. Nem kis feltűnést keltve értem el a régi hangulatú felújított v.áll-t, ahol a vasúti átépítés miatt éppen nincs forgalom, de bélyegzést azért kaptam a nagyon kedves szolgálattevő vasutastól.

Szerencsére csak egy bő 200 m-es szakasz volt nagyon járhatatlan, majd rátértem egy murvás erdei kocsiútra. Később elhagytam az erdőt és előbb elhanyagolt, majd művelt mezők között haladtam egy őszi kikericses, füves úton. Fáradt voltam már, és nehéz volt leküzdenem az elcsigázottságomat. Szerencsére a GPS-em jelezte (bár a kukoricával bevetett út alig látszott), hogy elértem a letérőt a régi laktanya felé. Ez felrázott a fásultságból, és miután a hátizsákomat elrejtettem a sűrű kukoricás mélyén, friss lendülettel indultam felderíteni a környéket. Az átkötő út keservei után hamarosan a laktanya lelakatolt bejáratánál álltam. Átbújtam a kerítésen és követve a régi betonutat, bejutottam a központi épületekhez. Meglepően ép állapotban volt, a kantin, az ebédlő, a lépcsőházak, a körletek.

A zsákom érintetlenül várt, és igyekeztem tovább Magyarszecsőd felé, hiszen volt még program mára. Rövid kitérővel megkerestem az igen hangulatos csöppnyi temetőt. Jól érzékelhető volt már itt is, majd egy parkon, ligetes téren, régi templomon az átlagnál erősebb fogékonyság a harmónia és szépség iránt.

Elképzeltem, amint a kocsi feljárón hintókkal érkeznek a vendégek, és a lakájok fogadják őket. A hátsó átjárón cselédek szorgoskodnak a fogadás előkészítésén. Még a nap is besütött laposan a felhők alatt, bearanyozva az épületet, udvart.

Az idő viszont sürgetett, hiszen még szálláshelyet kellett találnom, bár megfordult a fejemben, hogy itt a kastélyban kéne éjszakáznom. Az lett volna a nagy kaland elmesélni, hogy a Batthyány-kastélyban szálltam meg. De nem akartam konfliktust! Ezért hamar elhagytam a falut, és a kinézett horgásztó alkalmatlansága miatt egy szántó széli sövény tövében telepedtem le. A nedves talajú, elég rossz helyen bizony már megbántam, hogy nem maradtam a kastélyban. De a megtett 30 km-es út hatására azért kellően jól aludtam az előnytelen talaj ellenére is.

2010. 10. 02. szombat Korán keltem mondván, most nem takar erdő, meglesem a hajnalt. A még teljes sötétségben határozottan látszott az innen 20 km-re lévő Szombathely égre vetített fénye. De nem láttam hajnalt, csak lassanként a feketéből szürke lett. Kicsivel 7 után már úton voltam, és Molnaszecsőd szélső házai mentén hamarosan elértem a 8 sz. országutat. Az itteni buszmegállóból indultam az őrségi túrámra 2,5 éve. Most egy szakaszon követtem az akkori utat, hogy aztán a Rába mentén eljussak Körmendre. Most is az Árvíz büfében bélyegeztettem, ahol a reggeli órák ellenére már zajlott az élet. Aztán a Rába híd, és a közeli letérő a Rába völgye felé. Megtaláltam a faiskolát, mint akkor, megvolt a holtág is, mint akkor, felismertem azt a helyet, ahol az őz ugrott meg, még akkor.

De én tűrtem, a bakancsom derekasan bírta, tehát mentem rendületlenül. Minden esetre ezt az utat csak igazán elvetemült, jól felszerelt túrázóknak ajánlom az ilyen esős időszakokban. Persze fel sem merült bennem a gondolat, hogy a tervek szerinti további kalandozásokba bocsátkozzam a Rába felé. Egy kellemesebb helyen pihentem és ettem egy keveset, majd újult erővel folytattam az utam. Már éppen fellélegeztem, mivel már láttam a 86 sz. országutat, amikor vége! Előttem egy túl mély, és túl széles vízfolyás, amit reménytelennek látszott megkerülni. A mögöttem lévő, közel 8 km úton meg semmiképpen nem akartam visszamenni. A bakancsom ugyan vígan elviselte a vízbe gázolást, de a szárán befolyó víz ellen azért nem védett volna meg. Végül észrevettem, hogy a tócsától jobbra lévő gáton remélhetőleg csak egy keskenyebb mederben van a víz. Látni nem lehetett az embernyi magas sűrű gaz miatt, de keserves küzdelem árán sikerült átvergődnöm magam, és bejött a számításom. Itt valóban simán át tudtam lépni a patakocskát. Kaján vigyorgással néztem vissza a tócsára. De nem tartott sokáig az örömöm, mert pár száz méterrel később egy útkereszteződés után ismét utamat állta egy széles vízfolyás. És mert vízen járni még most sem igazán tudok, más választásom nem maradt, mint bakancs le, zokni le, és mezítláb át a pocsolyán.

Ez sem volt egyszerű, néhol csak a kukoricásba gázolva tudtam haladni az irgalmatlan sár miatt, de legalább haladtam. Aztán egyszer csak elkerekedett a szemem. A sártenger közepén volt egy tanya. A disznók ijedten menekültek a vágtatva közeledő lovak elől. A barátkozás utáni sárdagasztás egyhangúságát a következő elágazó úton legelésző őzikék látványa törte meg.

Eddigi tapasztalataim alapján az út minőségéről nem lehettek kétségeim, mégis úgy döntöttem, hogy folytatom. Érdekelt a Rőzsegát, és ha már eddig végigkínlódtam, a vasútig tartó várhatóan nehéz 1,5 km-es szakasz miatt már nem akartam feladni.

Végre a töltés biztos talaján bakancs vissza, és irány a Rába. Innen, a biztos talajról nézve még szebbnek látszott a környező lápos terület. Hamar elértem a hidat, majd egy jobb letérő után szerencsésen a rőzsegátat. Néhány nappal ezelőtt még nem lehetett volna megközelíteni száraz lábbal, mostanra viszont már visszahúzódott annyira a víz. A gáton tombolva zuhogott lefelé a megáradt folyó, nyoma sem volt a leírások szerinti békés nyugalomnak. Kár lett volna kihagyni, bőven megérte az eddigi kínlódást. Lepakoltam, és élveztem a hely varázsát, a folyó tombolását.

Viszont víz is volt bőven a réten, ráadásul pont az utamban. Ismét vissza a töltésre, majd kétszáz méterrel később ismét le. Így már szerencsére sikerült megkerülni a pocsolyát és elérni a gátat.

Nem egészen ilyennek álmodtam meg ezt az őszi kirándulást, de mostanra, hogy leülepedtek az élmények azt mondom, hogy így volt szép. Talán már „érez annyira nagykorúnak” a természet, hogy ezt a szürkébb, ködösebb arcát, rejtettebb szépségeit is megmutassa. Köszönöm!

Ez az út a leírás szerinti 60 km-ből 112 km lett.