5.sz. túra Belső-Somogy

Palin - Zalakomár – Kaposmérő v.áll.



2010. 04. 17. szombat        Majdnem kereken egy éve, hogy Palinnál meg kellett szakítanom utamat apósom halála miatt. Úgy gondoltam, hogy most a Belső-Somogy szakasz kezdetét előrébb hozva bepótolom az akkor elmaradt részt. Nem erőlködtem a pénteki indulással, már azért sem, mert esős időszak után lévén nem ártott, ha kicsit felszárad a talaj. Így szombat korán reggel indultam autóval Nagykanizsára. Sima utam volt, leszámítva azt, hogy az egyik tompított fényszóróm izzója kiégett, és a csípős hideg szélben ki kellett cserélni útközben. Megérkezve a Rózsa cukrászdában bélyegeztettem, és még autóval átmentem a kb. 5 km-re lévő Újudvar vá-ra, hogy visszafelé az ide érkező vonattól már ne kelljen gyalogolnom. 1. nap

Aszfaltos szakasszal kezdődik itt a jelzés útvonala, mely enyhe emelkedővel felvezet a Förhenc hegy gerincére. Elérve a gerincet egy éles bal kanyarral fordul az egyutcás szőlőhegyre. Innen a fordulóból szépen látszik a homokkomáromi kegytemplom tornya visszafelé a távolban. Hosszan vezet az út a gerincen, a hangulatos üdülők, présházak között, majd később egy kedves 1761-ben épült,

Kápolna az Õreg-Förhenc hegyen

szépen felújított kápolna mellett. Az utolsó házak előtt, szombat lévén, két gazda beszélgetett, és az egyik kedvesen kérdezte: -Csak nem Újudvarra lesz a túra? Mikor megtudta, hogy Kaposmérőre, közölte, hogy nálam valami nem stimmel. (Azt hiszem, igaza van!) Kicsit beszélgettünk, majd meghívott egy pohár borra, amit nem fogadtam el, mert volt még mit gyalogolnom, de kedvessége jól esett.

Feszület a TV torony közelében

Néhány rádió adóantenna mellett hagytam el a szőlőhegyi házakat, és szép erdőben baktattam a tető felé. Néhol jobbra, néhol balra le lehetett látni a völgybe, a környező falvakra. Az utolsó néhány száz métert már a TV adóhoz vezető aszfalt úton tettem meg. A torony előtti fordulóban áll egy nagyon kedves, hangulatos feszület, néhány fa oltalmában.

Kiérve a mezőre megkerestem a Gcnktv geoládát az egyik fenséges szelídgesztenye fa törzsénél, aztán lassan lebaktattam a völgybe. Még sokáig uralta a tájat a gerincen álló hatalmas, impozáns TV torony.

A széles kocsiútról váratlanul a fák közé tereltek a jelek, mivel egy kitérőt terveztem itt a szurdokvölgy felé. Pár lépés után már látszott is az erős lejtő szakadékban folytatódó falához rögzített létra felső ága. Alig villant át az agyamon, hogy itt nem lenne jó elesni, mikor már csúszott is ki a lábam. A 20 kg-os hátizsák teljes tehetetlenségével húzott a szakadék felé.

Kõszikla-szurdok fentrõl

Vadul dolgozott az agyam, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elkapjam a létra villáját. Szerencsére fél méterrel az egyetlen, utolsó biztos pont előtt szelídült a lendület, és stabilizálódott a helyzetem. Az ijedségen kívül semmi bajom nem lett, de egy darabig bizony a torkomban vert a szívem. Lefelé a létrán azon filóztam, hogy nem sok esélyem lett volna a túlélésre, ha ide lecsúszom.

Ennek fényében mondhatom, a szurdok „félelmetesen” szép. A homokkőből kialakult fantasztikus alakzatok, a monumentális méretek, a sziklákról lecsüngő indák különös romantikát adtak a helynek. Lepakoltam, megkerestem a Gcnbkn ládát, és élveztem a szurdok hangulatát.

Hamm bekaplak!

Kõszikla-szurdok lentrõl

Kellően kipihentem magam, de az út folytatása sem volt könnyű, a csúszós talaj, az ösvényre dőlt fák, és az erős oldallejtés miatt. Bár komoly küzdelemmel, de minden baj nélkül elértem a megszelídülő, kiszélesedő völgytalpat.

Nemsokára már a forrásoknál kialakított pihenőnél pakoltam le a felszerelésemet, és gyönyörködve néztem szét a szépen kialakított pihenőnél. Két forrás fakad itt, és közöttük egy forrás nélküli foglalat. Megkerestem az előző geoláda virtuális pontját, majd ebédeltem. A padok közelében a források vize egy kis tóvá van összeduzzasztva. A már zöldülő fák, a tiszta kék ég, és a tó vizébe hullott őszi falevelek színe különös hangulatú paszteles festménnyé állt össze a tó tükrében. Élveztem a nyugalmat, és néztem, hogy bizony jó táborhely lett volna ez a hely, ha a „B” elképzelés szerint indulok. De másként alakult, így mára még volt bőven út előttem.


Indultam is hamar, és Nagybakónak falut alig érintve hamarosan egy tanya melletti vizenyős réten baktattam. A rét tele volt a tanyáról elbitangolt kölyök kecskékkel. Egy emelkedős szakasszal feljutottam a gerincre, ahonnan szépen visszalátszott a TV torony, és a köztes völgy. Éledő bükkösben hamarosan elértem az Örömhegyi vadászházat, és néhány romos tanyát.

Pihenõ a forrásoknál - a természet festménye

Egy hármas útelágazásnál egy feszület, egy imahely és egy kopjafa található. Ezen a hegyen találtam rá a Gcdzk4 geoládára is. A jelzésre letérve az Örömhegyi Postás Kulcsosházhoz lehet eljutni. A háznál senkit nem találtam, de a lebélyegzett „nyalókák” gondosan ki voltak készítve az ablakba. Az ablakon megtalálható az a matrica, amit még talán maga Rockenbauer Pál ragasztott oda, az „…és még egymillió lépés” c. film forgatásakor. Nagyon hangulatos házikó ez, itt az erdő közepén. Gondosan nyírt füve, rendezett környezete sejteti, hogy sokszor feljárhatnak ide. A kertből messzire el lehet látni, a távolban a Kis-Balaton vize is felsejlik.

Visszatérve a hármas útelágazáshoz hosszabb egyhangú út várt reám.

Gesztenyeház, hangulatos tisztás

Bő 2,5 km után egy kis csodát találtam. Egy üde zöld tisztás belső végén hatalmas fenyők, és szelídgesztenyék védelmében egyszerű fa házikó állt. Hangulatában olyan, mint egy vadászkunyhó az amerikai ősvadon kellős közepén. Már csak Sólyomszem hiányzott, amint éppen kilép a kunyhóból, kezében a szokatlanul hosszú, híres puskájával.


A Gesztenyeháznál voltam, és miután megkerestem a Gccs láda itteni pontját, még hosszan élveztem a romantikus környezetet.

Később, ahol a jelzés élesen balra kanyarodik, letértem a jelzett útról, és északra fordulva egy jelöletlen erdei úton ereszkedni kezdtem a völgy felé. Szép kilátás nyílt itt egy oldalútról a völgyre, ahova aztán hamar leértem a puha avarral fedett, alig használt úton. Itt lent a hegyek takarásában, egy esteledő hangulatú rétre jutottam. El is döntöttem, hogy a tisztás végében lévő kiszáradt, félig kidőlt fánál táborozom az éjszaka. A sátorverés alatt már éreztem, hogy csípősen hideg a levegő, nem lesz melegem az éjszaka. Egyszer csak néhány száz méterről egy őz ugatott. Meg is láttam, amint a tisztás szélénél legelészik. Az egyenletes mozgásom nem keltett benne semmi gyanút irántam. De mire kihoztam a sátorból a fényképezőt, éppen visszasétált a fák közé.

A gép maradt, én meg folytattam a pakolást, amikor is ismét kijött a mezőre. Én meg lekuporodva a farönk mögé még támasztékot is találtam a gépemnek. Az őzbak legelészve közeledett, én pedig szorgosan kattintgattam. Még egy kis videót is tudtam készíteni róla. Kb. 50-60 m-re közelített meg, amikor visszasétált, most már végleg, az erdőbe. Fantasztikus élmény volt így megfigyelni ezt a szép állatot.

Õzike az elsõ tábornál

Fáradtan, élményekkel telve feküdtem le a zsákomba, és bár az „ólajtót” is magamra vettem, nem volt melegem. Ezen a napon 24 km-t haladtam.



2010. 04. 18. vasárnap             Borongós, igen hideg reggelre ébredtem. Dér lepte a sátrat, és körülötte a mezőt. 2. nap

Lendületesen összepakoltam (hogy addig se fázzak), nem is reggeliztem, s hamar indultam. Nemsokára leértem egy víztározóhoz, melynek töltésén baktattam tovább Zalamerenye felé. A faluban a templom mögötti temetőben pakoltam le, hogy megkeressem a tegnapi Gccs láda itteni pontját. Mivel még ezután is maradt időm, megreggeliztem, és kicsit rendbe szedtem magam.

Deres reggel

Közben már gyülekeztek a falusiak a misére, hát én is bementem a különlegesen szép barokk templomba. Mise előtt kicsit beszélgettem a 25 éve itt szolgáló Pék Pál plébánossal.

A szertartás végén nem sokat időztem, hamar nekivágtam a templom melletti kivezető útnak. Egy ligetes völgy utáni dombon megpróbáltam levágni egy kanyart, viszont a jól látható cél ellenére nem tudtam eljutni felé a bokros, lejtős terep miatt. Nem sokat vacakoltam, hanem az adódó csapáson, szinte toronyiránt közelítettem meg a jelzést, majd a zalakarosi kilátót. A padoknál sokan pihentek, kisgyermekes családok, kirándulók, stb. Lemálháztam, pólót cseréltem, és a szép időben elindultam megkeresni a közeli, Gczkcs nemrégen újratelepített ládáját. Visszatérve felmásztam a kilátóba, ahonnan szépen rálátni a városra. Még időztem egy kicsit a padoknál, élveztem a kellemes napfényben  kirándulók vidámságát. Hosszú aszfaltos szakasz várt rám, nem is voltam boldog induláskor. Még meglestem azt a pihenőt, ahol a „B” verzió szerint az éjszakámat töltöttem volna, aztán virágos rétek mellett be is értem a városba. A fürdő egyik bejáratánál kértem és kaptam bélyegzést a füzetembe, és igyekeztem mihamarabb túljutni az aszfaltos szakaszon. A jelzés még két falun keresztül az országúton vezet, ezért én letértem róla, hogy földes dűlőutakon érjem el a Zalakomári vá.-t. Egy darabig minden rendben is volt, de keresztezve az országutat, egy „MAGÁNTERÜLET, ÁTJÁRNI TILOS” tábla állta utam. (Na, ez nem látszott a műholdról!) Persze, ennek ellenére elindultam az adott irányba, de egy szembejövő lovas hintó kocsisa felvilágosított, hogy nem is tudok átmenni egy kerítés, és a kutyák miatt. De legalább hintóval mentem vissza az országútig!

Vizes, lápos terület Harca-dûlõn

Nem volt mit tenni, 1,5 km oldalazás után egy adódó szekérúton próbáltam szerencsét ismét. Néhány zsákutca után megtaláltam az átjárót, de teljesen ingoványos állapotban. Néhol bokáig kellett lépni a vízbe. A bakancsom előtt le a kalappal, mert nem ázott be. Csodálatos tájon, éledő növényzet között, de igen nehéz terepen végül elegem lett, és egy magaslesen megpihentem, és megebédeltem.

De nem csak a növények élednek már, 4-5 kullancsot is le kellett sepernem magamról ebédelés közben. Kipihenve magam már hamar elértem a közeli 7 sz. főutat, ahonnan kezdve még több, mint 6 km aszfaltos út várt rám.

Bebaktattam az állomáshoz, bélyegeztettem, aztán a focipálya mellett visszaindultam a 7 sz. út felé. Sajnos itt nem tudtam variálni, mert egy komoly patak keresztezi a kitűzött irányt, amit nem lehet csak úgy átugrani. Viszont megtapasztaltam a vidéki emberek kedvességét: egy autó fékezett le mellettem, hogy hova megyek, elvisz. Már csak 500 m kellett a letérőig, így nem éltem vele, de nagyon jólesett.

Hajrá Zalakomár!

Tartottam ettől az újabb ismeretlen szakasztól. Egyrészt elegem volt már az ingoványból, másrészt közeledett is az este, de kellemesen csalódtam. A műholdról kinézett út egy tejesen jól használható szekérút volt. Nem fogyott el, nem vált köddé. Először egy csodaszép mezőn vezetett, friss zöld fűvel, távoli zöldellő fával. Később úgy döntöttem, hogy nem az otthon elképzeltek szerint megyek, hanem követem ezt a biztos vonalvezetésű utat, amely bevezetett az erdőbe. Néhol fenyő foltok ékesítették, de alapvetően akácerdőről volt szó. Itt-ott valamilyen orgonavirághoz hasonló fa virágzott, ami mézillattal lebegte tele az egész erdőt. Időnként őz, szarvas, egyszer egy vaddisznó szaladt át az ösvényen.

Hertelendi-erdõben

Varázslatos hangulatú erdő volt ez, kár lett volna kihagyni. Egyszer csak egy mocsár mellett vezetett az út. Egy-két kosárfonó fűz bokor uralta a terepet a maga fába merevedett görcseivel. A néhol zsombékos, néhol iszapos vízből kiálló farönkök misztikus formákat varázsoltak a tájba. Ekkor tapasztaltam először: jó, hogy nem vártam még egy hetet: bizony már volt egy-két szúnyog, 

bár még nem voltak elviselhetetlenek. Már éppen kezdtem aggódni, hogy el kéne térnem keleti irányba, amikor meg is nyílt rá a lehetőség. Pár lépéssel az erdő szélére értem, egy hatalmas (sajnos még alig sárga) repce-föld szélére. Egy kicsit sárosabb 100 m-es szakasz következett, de ez is viselhető maradt. Körös körben magaslesek őrködtek a mező szélén, és nem ok nélkül.

Egyszer csak megakadt a szemem a távolban valami mozgáson. Közelebb fókuszálva kiderült, hogy legalább 100 szarvas legel ott egy csordában. Sajnos a szürkület és a nagy távolság miatt csak életlen képet tudtam készíteni, de így is impozáns látvány ez a hatalmas csorda.

Aztán kiértem egy nyíltabb terepre, ahol már az éjszakai szállásom helyét keresgéltem.

Alsó-mezõ rétjein - távoli szarvas csorda

Távolabb egy békakuruttyolásos erdőfoltra esett a választásom. Biztonságos, hangulatos táborhelyet találtam, gondolva arra is, hogy hétfőre ismétlődő esőt ígértek, meglehet, hogy itt kell majd a sátorban töltenem a napot. Alig rendezkedtem be a sátorba, amikor elkezdett esni az eső. Nem zavart, volt időm bőven reggelig, de akár holnap egész nap. Még felhívtam Klárit, aki a telefonon keresztül is jól hallotta a békák koncertjét. Erre a napra 26 km jutott.

2010. 04. 19. hétfő        Borongós volt a reggel, de nem esett. Gyorsan összepakoltam, és nekivágtam a mezőnek. Békés, kicsit őszies idő volt. Bő 2 km-en keresztül a mező közepén haladó szekérúton baktattam, de nem volt unalmas. (Nyáron biztosan nagyon meleg!) Néha egy keresztút, néha egy kis pocsolya-tó törte meg az egyhangúságot. Enyhe emelkedő után messze balról feltűnt egy kis fás ligettel egy vonalban Csákány templomtornya. Később egy kevésbé karakteres T elágazásnál nem találtam a folytatást. Hosszas keresgélés után jöttem rá, hogy az eddigi út vonalában lévő kisebb töltésen a ritkás fasor mentén, alig felismerhető csapásként megy tovább. Jobbról, balról vizenyős, lápos mező terül el. Most még járható volt, de nyáron a nagy gaz, és a várhatóan rengeteg szúnyog miatt nem hiszem, hogy túl kellemes lehet. 3. nap

Átkelés a romlott fahídon

Aztán kiderült a feltűnő minőségi változás oka. Egy széles, mélyvizű patak keresztezi a csapást. Azért szűnt meg a szekérút, hiszen csak gyalog lehet átkelni a patakon, egy alaposan leromlott régi fahíd gerendáin. Azok viszont stabilak és erősek, biztonságosan át lehet menni rajtuk. A túloldalon hasonló minőségű út van még néhány száz méterig, majd elér egy itteni szekérutat.

Ezen már gond nélkül, szép erdőben, később hangulatos irtások mentén hamar ki lehet jutni Kisvidre. Pár lépéssel elmentem a haranglábat megcsodálni, aztán letelepedtem a hétfőn sajnos zárt kis bolt előtti padra ebédelni.

Lefényképeztem magam a buszmegálló táblája mellett igazolásként, vizet kértem a szemben lévő háznál, és átbandukoltam a kicsi falun. Nem követtem a falu szélén jobbra kanyarodó jelzést, mert szerettem volna megnézni a vár maradványait Szőcsénypusztán. Az országút egyenesen oda vezetne, de én inkább a hosszabb, de földes utat választottam, befordulva balra egy szekérútra az erdő szélső fái alá. Csakhogy ez hamarosan ismét balra fordult, így átkelve egy kicsi patakon, toronyiránt megcéloztam a távoli kastélyt és átballagtam a még csupasz mezőn. A Vécsey kastélyban működő Széchenyi Zsigmond erdészeti szakiskola területén keresztül lehet megközelíteni a várdombot és a várkápolnát. Aktív élet folyik ebben az iskolában, diákok sokasága pihent, társalgott a parkban: Nem kis feltűnést keltettem körükben megjelenésemmel. Néhány vidám srác meg is kért, hogy készítsek fényképet róluk. Örömmel készítettem (az albumban megnézhető), de leragadni nem akartam, mert volt még utam bőven.

Különleges hangulatú a kastély épülete, szépen rendezett a parkja. Láttam egy hatalmas tulipánfát, és számos más szépséget. Hátrébb a régi várnál az árok még egyértelműen felismerhető. Kis hidak vezetnek át rajta a központi platón álló kápolnához. A virágzó fák alatt a sárga pitypangos réten néhány pad is volt, ahol megpihenve élveztem a békés nyugalmat, majd megkerestem a Gczssz ládát.

Várkápolna Szõcsénypusztán

Kifelé még megnéztem a vadasparkot, szarvas, vaddisznó és egyéb állat található itt, majd továbbra is feltűnést keltve elhagytam az iskolát.

Hosszan gyalogoltam a tanerdőnek nevezett erdő, és jellegtelen mezők szélén. Később átbillenve egy gerincen, a túlsó völgyben egy magaslesen pihentem meg. Nemsokára ismét egy kis dombra felkapaszkodva észre sem vettem az egyenesen vezető ösvényt, mert ösztönösen követtem a szekérutat, ami alaposan eltért balra az útiránytól. A völgyben lévő kereszteződésnél eszméltem csak rá, és bosszankodva kapaszkodtam vissza a dombra. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy valószínűleg mégis csak az lett volna a jó út. Ugyanis az ösvény először derékszögben eltért jobbra, majd az újabb választott ösvény lassan elenyészett.

Úttalan utakon a pataknál

Egy patakvölgybe jutottam, ami nagyon romantikus volt ugyan, de út semerre nem vezetett. Maradt tehát a műszer alapján a toronyiránti haladás. Szerencsére hamarosan találtam egy régi benőtt utat, amit már csak sejteni lehetett, de járni mégis könnyebb volt, mint a buja aljnövényzet között bujkálni. Alaposan megkínlódva értem fel a domb tetején lévő mezőhöz, és oldalazva a szekérúthoz.

Persze a felfedezésben ez az érdekes: időnként bizony vargabetűvel érem el a célt. Átvágtam a mezőn, és ráálltam az egyhangú földutat követő jelzésre. Hosszú, monoton gyaloglás várt rám egészen Mesztegnyőig.

Alaposan kiléptem, mert az előző keveréssel sok időt veszítettem. Nem bántam, amikor egy jó órával később végre befordultam Mesztegnyő főutcájára. Úgy terveztem, hogy ezt a falut alaposan bebarangolom. Először délnek indultam a templom felé, megnézni a tájházat, és megkeresni a Gcmev-2 virtuális ládát. De a tájház már zárva volt, így visszaindultam egy párhuzamos utcán északnak.

Távoli Mesztegnyõ

Közben egy működő nyomóskútnál vizet vettem, készülve az éjszakai táborozásra. Elérve a jelzést keletnek fordultam, és elbandukoltam rajta a vasútig. Az állomás mellett a kisvasút végállomásánál „levadásztam” a Gcmev-1 virtuális pontot is, és végre betértem a Sörkert nevű műintézménybe. Éhes is, szomjas is voltam, na meg igazolásra is szükségem volt. Kérésemmel nem kis ijedelmet okoztam a pultos hölgynek. Azt sem tudta hirtelen mit csináljon. Hát bizony, itt már jó 1,5 km-re voltam a DDK útvonalától, idáig nem szoktak a kollégák eljönni. Aztán megegyeztünk, hogy amíg elnyalogatom a sörömet, utána érdeklődik a bélyegzés mikéntjének. És valóban, őt perc alatt bélyegzés került a füzetembe, én meg új erővel vágtam neki a maradék rövid szakasznak.

Naplemente Mesztegnyõ után

A kisvasút sínpárját követve egy hatalmas rét szélén gyalogoltam a lebukó nap bágyadt fényében. A rét alkalmatlan volt táborozásra a rengeteg magasles miatt. A szürkületben két játszadozó őzikét vettem észre távolabb, szerencsére még éppen tudtam elfogadható képeket készíteni róluk. Közben elértem a Gyóta-Búsvár megállót, ahol is a sínek a fák közé kanyarodnak.

Néhány száz méterrel beljebb ideális táborhelyet találtam egy ligetes helyen, vastag avarral takart talajjal, hangulatos fenyők, nyírek közelében. Hamar felvertem a sátrat, még éppen elkészültem vele a teljes besötétedés előtt. Még egy kicsit élveztem a hely hangulatát: néztem a titokzatos sötétségbe vesző sínpár összetartó vonalát, a fák fölött leskelő félholdat, füleltem az este hangjait. Aztán elrendezkedtem, beszéltem az otthoniakkal és kinyújtóztattam a közel 30 km-es gyaloglásban elfáradt tagjaimat.


2010. 04. 20. kedd        Lövések zajára ébredtem. Áldottam az eszem, hogy nem a réten táboroztam. Kimásztam a sátorból, gyönyörű napfényes volt a reggel.

Alig győztem betelni a jó hangulatú táborral. Készülődés közben egy dízel motor hangját hallottam, gyorsan szaladtam a sínekhez fényképezővel, biztos jön a vonat. És a feszült várakozás közben megjelent a kanyarban egy… traktor. Puff neki, de ettől kezdve tudtam, hogy fog jönni a vonat. 4. nap

Meg sem lepődtem amikor valóban jött, felkészülve vártam. Közben összecsomagoltam, és búcsúzóul végigsimogattam a szememmel ezt a kedves ligetet. Amikor a síneken bandukoltam a közeli tó felé, kezdett felébredni bennem a gyanú, hogy nem is vadászat hangjait hallom. Túl szabályos időközönként, mindig három lövés dördült. Egyszer régen hallottam már hasonlót egy tónál, de nem tudtam, mire való.

...és jön a vonat

Elértem a tavat, mely az alig fodrozódó, ellenfényben csillogó víztükrével a nyugalom megtestesítője volt. Távolban egy horgász csónakja lebegett a víz színén. Félúton kicsit elidőztem a Gcmev-3 láda keresésével, amikor felfigyeltem rá, hogy a „horgász” partra evezett, és felém tart. Kiderült, hogy ő a hal „csősz”, és mivel gyanús lettem neki, hát megnézett közelebbről. De legalább elmesélte, hogy a kárókatonák ellen lődöznek, hogy ne egyék ki a kishalakat. Elköszöntem, és tovább bandukoltam a síneken, más út nem lévén.

Szimmetria

Lassan elmaradt mögöttem a tó, és nagyon hangulatos erdőben vezetett a kisvasút. A hatalmas fák között egy-egy kis tisztás, békás pocsolya, csodálatosan pompázó virágok tették változatossá az utat. A sínpár egy homokos szekérút mellé fordult, ahol pihentem egy kicsit egy magaslesen, aztán hosszan követtem az utat. Távolabb épp egy erdész állt meg autójával az úton,

amikor tőlem 50 m-re megugrott két őzike az út menti árokból. Közben a távolból egy teherautó is közeledett, látszott, hogy favágásra készülődnek. Gondoltam is, amikor az erdésszel köszöntöttük egymást, hogy milyen csodálatos a természet: az erdő nekik munkahelyet, nekem pihenést, az előbbi őzikének pedig otthont ad.

Az egyhangú homokos úton elértem, majd elhagytam a kisvasút Mélyéger (még jó hogy nem Mélyegér) megállóját, és hamarosan megérkeztem a Felsőkak végállomáshoz. Nagyon kedves pihenő van itt kialakítva, még egy pumpálós kút is van a közelben. Lemálháztam, és nekiláttam ebédelni. Közben favágók, később erdész jött az elég forgalmas úton. Nem is sokat gondolkodtam a következő útelágazásnál, hogy a terveim szerinti füves, vagy a -kel jelzett, jobbra kanyarodó homokos, kijárt utat kövessem. Egy kis hídon vezetett át a füves szekérút, majd hamarosan elértem a régi tanya házait.

Tanyák Kak-pusztán

Ezen a környéken egy kis barangolást terveztem, hogy alaposan megismerjem a környék szépségét. Nem csalatkoztam, nagyon hangulatos és barátságos a táj. Egy térképen jelölt haranglábat keresve találtam meg a régi település kicsi temetőjét. A gaz már felverte a sírokat, a kerítésből már csak az oszlopok maradtak, de sok fejfa, és műkő felirat még jól olvasható. Bizony a régi kis temető „sírjánál” álltam.

Aztán visszatértem a kopott jelzéshez és követtem déli irányba. Sajnos a Sárréti tó felé a bejáró nem létezik (csak a műholdról látszott úgy), ezért ez kimaradt, de így is nagyon szép úton vezetett a jelzés. Távolabb egy hatalmas szarvas keresztezte az ösvényt, alig kaptam levegőt, amikor az a fekete árnyék kilépett a fák takarásából. Elértem és kereszteztem a -kel jelzett, továbbra is egyhangú, autóktól kijárt homokos utat. Én nem tudom, mért gondolják az útvonaltervezők, hogy a kéktúrázók kizárólag az „erdei autópályákat” kedvelik? De semmi gond, én bizony cifrázom! Most is folytattam az utamat dél felé.

Hamarosan balra fordultam egy nyiladékra. De milyen nyiladékra?! A talaj üde zöld friss fű, balra ligetes nyárfák, jobbra fiatal nyíres, távolban egy-egy magasles. Még azt is elfelejtettem, hogy mekkora súly húzza a hátam, úgy csodáltam a tavaszi táj üdeségét. Egy derékszögű törésénél értem el ismét a -t, de éppen csak azért, hogy hamar le is térjek róla.

Fantasztikus üde nyiladék Vékony-bereknél

Az a régi térkép itt is mutatott a közelben egy haranglábat, azt szerettem volna megkeresni. A jó irányba haladó ösvényen baktatva hamar kiderült, hogy ez nem lesz egyszerű, mivel ez élesen jobbra kanyarodott, egyenesen meg nem volt ösvény. Hosszas oldalazás után már szinte körbejárva a célt, egy vadcsapáson sikerült a közelébe jutni. Szinte meg sem lepődtem, amikor megpillantottam a fák között a szépen rendben tartott, fehérre meszelt temetőkápolnát. Érdekes érzés a semmi közepén egy csöppnyi kápolnába botlani.

Kedves temetõ kápolna

Ezen a temetőn látszott, hogy gondozzák. A kis kápolna tisztára meszelve, mögötte a sírok szépen kipucolva, belül az oltáron friss virág. Kicsit körbenéztem, aztán a túloldalon megtaláltam a bekötőutat, amin visszaballagtam a jelzésre. A néhol már majdnem zavaróan süppedő, homokos úton előbb favágókkal találkoztam, később létrán átmászva kereszteztem egy friss telepítésű erdőrészt.

Hamarosan elértem Újvárfalvát, és a központban a kis boltnál lemálháztam egy kényelmes padnál. Betértem a boltba, de a vásárlás lendületében majdnem elfelejtettem bélyegeztetni. Ha az eladó hölgy nem kérdezi, bizony elfelejtem. Kellemesen feltankoltam a zsákomat is, hasamat is, miközben szárítgattam a vizes pólómat.

A falut nem balra, az aszfaltos jelzésen, hanem egy jobbra kanyarodó igen sáros földúton hagytam el. A Korotna-várat és környékét szerettem volna felfedezni és valahol ott táborozni az éjszaka, de egyelőre csak egy sárdagasztós földút jutott az egészből. Végre elértem egy oldalutat a tavak felé, és bár nem ezt néztem ki otthon magamnak, megpróbáltam. Rá is faragtam! Szépen bevitt a fák közé, aztán egy jó nagy ívvel vissza is tért az induláshoz. Folytattam hát a kínlódást (jól látszik a trackon a sok pocsolyakerülgetés). Végre elértem a kinézett utat, amin egészen tűrhetően el is jutottam a patak egyszerű fahídjáig. A további pár lépéssel még minden rendben volt, de innen a tóig tartó 20-30 m leküzdhetetlennek látszott. Az út minden képzeletet felülmúlóan kátyús volt, mellette meg vizes, ingoványos. Már éppen kinéztem magamnak egy kidőlt fatörzset, hogy megpróbáljak azon átmenni, amikor észrevettem egy lehetséges utat a másik irányban. Itt sikeresen átjutottam, és szemem-szám tátva maradt.

Egy kedves tó partján álltam, szépen nyírt füvű parttal, túloldalon a vár dombjával. Időm volt bőven, nekiláttam hát felfedezni a környéket. Elsétáltam az északi végéhez, ahol volt egy kiépített pihenőhely padokkal, közel a zsiliphez. Átsétáltam a gáton, elértem a várdombot, ahol ismét elcsodálkoztam. A régi vár vizesárka nem csak felismerhető, de nagyon is tapasztalható.

A tavat ügyelõ magányos fa

Kb. 10-15 m-es mélységű árok fut körbe a domb körül. A tó felől vízzel telve, a túloldalon szárazon. Csak a régi felvonóhíd helyén van feltöltve, híd gyanánt.

Naplemente a Koroknai-tónál

Bebarangoltam az egészet, megkerestem a Gckoro ládát, és folytattam a tó megkerülését. Közben a vár felől megcsodáltam a lemenő nap lélegzetelállító szépségű tükröződését a tóban. A keleti oldalon a nádas miatt kicsit távolabb kellett kerülnöm, de hamar visszatértem egy gáton a tó közelébe, ahol egy kis faház fokozza a környék romantikáját. Bezártam a kört, megkerültem a kis tavat

Éppen arra készülődtem, hogy a magaslessel felszerelt, a tájat uraló fa közelében tábort verjek, amikor az általam kikerült és járhatatlannak hitt úton átvergődött egy traktor. Persze így már szó sem lehetett az itteni táborozásról, ezért inkább visszamentem a zsilip közelében lévő pihenőhöz, és ott telepedtem le. Kellemes táborhelyem lett, pedig eleinte idegenkedtem tőle. Mire mindennel elkészültem, már félhomály volt. Kényelmesen, asztal mellett vacsorázhattam, miközben váratlanul elkezdett esni az eső. Azt sem tudtam mi van, mert én felhőtlennek hittem az eget, még a hold vékony sarlója is látszott.

De az eső nem viccelt, ezért a vacsora végét már a sátorban ettem meg. Persze futó zápornak bizonyult az egész, amiből az este folyamán még kaptam egyet-kettőt. A szokásos lábápolás és egyéb szertartás után kényelmes talajon, és a kifejezetten hangos békakuruttyolás közepette jót aludtam reggelig. Ezen a (negyedik) napon 27 km-t haladtam.

4. táborhely


2010. 04. 21. szerda                Igyekeztem korán indulni, hogy ne túl késői vonatot érjek el Kaposmérőn. De kihasználva a tó közelségét egy frissítő mosdást és a reggelizést nem hagytam ki. Így is már 8 órakor úton voltam. Még egyszer utoljára végigsétáltam a parton, majd egy délebbi gáton átmentem a keleti oldalra, és a füves mezők között kisétáltam az országútra. 5. nap

Somssich-kastély - Somogysárd

Végigbaktattam Somogysárdon, megnéztem a Somssich-kastélyt, megcsodáltam a hatalmas templomot, majd egy buzgó ember segítsége „ellenére” sikeresen kijutottam a faluból. Szegény sehogy nem értette, honnan tudom melyik a helyes irány, amikor csak a vállamon lévő „mobiltelefont” piszkáltam. Én meg hirtelen azt sem tudtam mit kérdezzek, hiszen most néztem meg a térképet.


No persze kéretlen segítőm nem tudhatta, hogy GPS-t hordok a vállamon.
            A falu szélén néhány lóval barátkoztam, aztán nekivágtam egy nagyon hosszú, meglehetősen egyhangú szakasznak. Egy mező szélén gyalogoltam a még csípős reggeli szélben. Aztán elértem az erdőt, ahol már nem zavart
a szél. Unalmas, hosszú nyiladékokon vezetett a jelzés, és még állatok sem igazán akadtak. Később kiérkeztem egy sárguló repce-mező szélére, itt viszont be volt szántva a turistaút. Hamarosan egy „oroszlán kifutóban” baktattam, aztán majdnem elvétettem a jelzést egy váratlan jobbra-balra kanyarnál, miközben töretlenül egyenesen is megy tovább az út. A jelzés itt egy bekerített területet kerül meg dél felől, egy igen gazos, "dzsindzsás" ösvényen. Nincs is nagyon kijárva, mert sokan az előbb említett egyenesen haladó szekérúton, a kerítések között járják le ezt a szakaszt.

Ezután engedélyezetem magamnak egy pihenőt, hogy megnézzem, mikor kell leérnem a vonathoz. Pont időben voltam, kényelmesen le lehetett még érni.

Továbbra is az eddig tapasztalt eseménytelen erdőben haladtam. Itt-ott egy-egy kanyar törte meg az egyhangúságot. Végül elértem a balra-letérés pontját, ahol elhagyva a jelzést egy fákkal teleszórt útra kanyarodtam. Alig tudtam átmászni egy helyen az útra döntött és otthagyott hatalmas fán. De végül csak kiértem a mező szélére, és egy derítő telep mellett, kellemetlen járású aszfalt úton haladtam tovább.

A Pati-erdõben

Szerencsére sokáig tudtam az út menti szántáson menni valami traktor által taposott csapásban. Később az elhagyott Gyulamajort kellett megkerülni, aztán Baglyason házak között bandukoltam a nagyútig. Sokan, kihasználva a szép időt kint pihentek, beszélgettek a házak előtt. Nem kis feltűnést okoztam hatalmas hátizsákommal. Egyikőjük kérdezte is: -Nem nehéz? Nem kerteltem: -Bizony nem könnyű. Egy traktoros meg felajánlotta, hogy elvisz az állomás bekötőútjáig, de nem éltem a lehetőséggel, mondván, ha 120 km-t le tudtam gyalogolni, ezt az egyet már kibírom. Végre elértem a sorompót, és már az állomáson is voltam.

Kaposmérõ váll.

Lepakoltam, vettem volna jegyet, de csak egy igazolást kaptam, mert nem tudott visszaadni a vasutas. Kértem bélyegzést és vizet. Jó szívvel adott volna ásványvizet is, (kicsit vasas ízű az itteni csapvíz), de megnyugtattam, nekem nagyon fog ízleni ez is.


Hamarosan befutott a vonat, amin elég sokan utaztak. Egy darabig csak állni tudtam, később kiürült, és ekkor leülve megebédeltem. Csodaszép ártéri erdők mellett fut a vasút a déli határnál, a Dráva és a Mura árterénél. Murakersztúr után olyan hamar beértünk Kanizsára, hogy szinte észre sem vettem. Aztán egy kis vonattal még egy megállót mentem Újudvarig. Az autóval minden rendben volt, jólesett már végre beleülni a 18 km után. Ekkor tűnt fel, hogy fekete felhők tornyosulnak az ég alján. Mire Galambokra értem úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék.

Nyugalmas út után este 8 órára értem haza, összesen 125 km-rel a lábamban, ismét gazdagodva egy élményekben dús kirándulással.