8.sz. túra A Geresdi- és Szekszárdi-dombság

(Váralja v.áll.) – Mecseknádasd – Szekszárd v.áll. - (Pörböly v.áll.)

2009. 10. 03. szombat         Szép hosszú őszünk volt, és bár a túra hetére ijesztgettek már a rossz idővel, szerencsére nem lett igazuk. Csuda szép, kellemes volt az időjárás.

Korán, 5:55-kor indult a vonatom Pörbölyről, a Gemenc kapujából. Éjszaka indulva le is érkeztem autóval bő 20 perccel korábban, csakhogy a ködös hajnalon nem találtam a vasútállomás bekötő útját. Kérdeztem a kisvasút portását, aki mondta, hogy menjek tovább, és kanyarodjak be az országútról balra. Tovább is mentem, be is kanyarodtam egy aszfaltos útra, de itt egy sorompón keresztül már az állomáson túli bakterházhoz jutottam. Mire észbe kaptam, már eresztették le a sorompót az érkező vonat miatt. Csapdába kerültem, de szerencsére a bakter útbaigazított

Megnyugodva ültem le a kocsiba, mire a kalauz közölte, hogy 2000 Ft büntetés ellenében vehetek csak jegyet tőle, de a történetem hallatán megszánt, és „másfelé nézett”, mikor a bátaszéki v.áll-on leszállva vettem jegyet a pénztárban. Innen már valóban nyugodt utam volt és napfelkeltére megérkeztem Váralja kicsi megállójába.

lévő dombra. Vége lett az erdőnek és az út jobbra fordulva a gerincen haladt tovább. A kellemes melegben hosszan sétáltam, jobbról az erdő, balról egy völgybe nyúló rét mentén. Később a völgy túloldalán a túlsó gerincen jöttem visszafelé, bejárva egy hatalmas „V”-t. Káprázatos panoráma nyílik innen a Mecsek keleti oldalára. A gerincről Mecseknádasd felé elnéztem az elágazást, ezért egy kis kitérő után ereszkedtem tovább a keskeny, alig járt csapáson. A faluban, már tudatosan, még egy kitérőt tettem az Árpád-kori templomhoz és temetőhöz. Közvetlenül a 6-os út mentén van, de szerényen megbújik a parkoló mögött. Kicsit pihentem, nézelődtem, majd hosszan sétálva bebandukoltam a takaros Mecsknádasd központjába, ahol jobbra kanyarodva bélyegzés ürügyén megpihentem a Schlossberg vendéglő teraszán. Biztonságból elvettem a dobozkából egy „Dél-dunántúli Piros Túra” öntapadós matricát, mert Apátvarasd-telepen nem mindig van kitéve.

Nemsokára már a falu szélén kapaszkodtam a várhegyre, a rendezett kolostorromnál ebédeltem és jót aludtam egy padon. Felbaktattam a kilátóhoz, melyből ismét szép kilátás nyílt a falura, majd megkerestem a Gcschl ládát. A száraz Török-kút környékén keresgéltem egy utat a tető felé, de a sűrű bozót erre nem engedett. Visszamentem hát az erdő szélére, és innen a dűlőn, később a mezőn át, jutottam fel

a gerincútra. Hosszan sétáltam a gerincen visszafelé, néhol le lehetett látni a falura. Egy mezőn találkoztam egy birkanyájjal, ahol a juhász éppen akkor kapott el egy birkát, akinek meg kellett faragni a körmét. A többi pedig bambán bámulta, hogy mit nézek. Az erdei aszfaltos útnál először érintettem a jelzést, aztán a kellemetlen járású kavicsos úton hamar beértem Apátvarasra. Apró, kedves település, sokan kint pihentek, szombat lévén. A bélyegzős ládikában bőven volt beragaszthatós matrica, ebből is vettem.
       
        Újabb szokásomhoz híven itt ismét letértem a -ről, hogy minél többet lássak a környékből, azaz éppen hogy visszafordultam az erdei aszfaltos útig. Innen az Ófalu felé vezető gerincutat választva mezőn, majd erdőben haladtam. Időnként a GPS-em kissé pontatlanul viselkedett, és ez később is jellemző maradt. (Lehet, hogy a holdak álltak rosszul, vagy túl függőlegesen tartottam a készüléket? Remélem, nem gyengül a minősége!) Nagy sokára, a kevésbé látogatott erdőben elértem az éjszakai tábor környékét. Nem ilyennek képzeltem a Google earth képei alapján, de így talán még szebb volt. Egy hirtelen leszakadó lejtő tetején álltam, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a völgyben megbújó Ófalura. Fent még ragyogott a lenyugvó nap, de a falu már árnyéba burkolózott.

2009. 10. 04. vasárnap         Együtt keltem a nappal, így megcsodálhattam a vöröslő hajnalt. Lendületes pakolás után (jó az új hátizsák, jól meg lehet pakolni), harmatos fűben indultam lefelé a faluba. A kényelmesebb utat választottam és nemsokára már aszfalton baktattam a faluban. Itt egyszer csak megbolondult a GPS-em, és jó 130 m-rel arrébb helyezte az utat. Talán a völgy, vagy a villanyvezeték?

        A továbbra is szép völgyben haladó út kiért egy kis tóhoz és a mellette álló erdészházhoz. Jobbra fordulva jutottam el egy sűrű fenyvesen keresztül az erdő közepén álló haranglábhoz, melyet 2006-ban építettek az itteni üveghuta és a környező lakosság emlékére.

        Hosszas gyaloglással értem el Bátaapátit, melynek szinte városias központjában sajnos zárva volt a kocsma. Mivel a bizonytalan nyitásig még egy óra lett volna, ezért inkább lefényképeztem magam bélyegzés gyanánt a kocsmával szemközti községháza előtt. Vizet kifelé egy háznál kértem, és nagyon készségesen adtak is friss, hideget. Nagyon jólesnek ezek az apró kedvességek. Innen két sarokra egy jellegtelen mellékutcán nekivágtam a hegynek, bár az utca végén át kellett mennem egy villanypásztor kapuján. Szuszogtató kapaszkodón, lassacskán haladtam felfelé egy útelágazásig. Pár lépésre ki lehetett látni az „atomtemető” felé eső rétre, és bár nagy volt a csábítás, szerencsére maradtam inkább az otthon megtervezett útiránynál. (Később a hegy túloldaláról látszott, hogy a rét felől nem lehetne átjutni a célom felé.) Megenyhült az emelkedő és egy friss irtásnál szép kilátás nyílt a túlsó völgyre.

levezetett az „atomtemető” hátuljához a Gcnrht láda közelébe. Hamar le akartam vadászni ezt a ládát, de talán ezzel vacakoltam a legtöbbet. Egy nehezen járható vízmosás oldalában keresgéltem a kissé pontatlan jelek segítségével, amíg kicsit távolabb meg nem találtam egy fánál. Gyorsan adminisztráltam és igyekeztem tovább, mert már csalhatatlanul közeledett az este.

Egy jól járható szekérúton indultam dél-kelet felé, hogy visszakössek a jelzésre, viszont ahogy a műholdas fényképeken éreztem, a valóságban is elfogyott az út és egy vízmosásban folytatódott. Feljebb találtam egy jól kijárt utat, azonban ez is elenyészett. Maradt a toronyiránt haladás a műszer alapján, az egyre mélyülő sötétségben. Végül szerencsésen leértem a völgyben futó turistaútra, ahol a nyílt terep miatt még világosabb, és csípősen hidegebb volt. Hamar elértem a jobb kanyart, és igyekeztem a jó előre kinézett célpont felé a Tértörő-forráshoz. Több helyen erősen csábított az út menti ligetes sík terep táborverésre, de a sokéves rutin (magam sem tudtam volna megmondani miért) továbblendített. Végül elértem a fák között már szinte teljes sötétségbe boruló forrást, ahol bosszankodva, lámpafény mellett vertem sátrat.

2009. 10. 05. hétfő         A fák alatt még félhomály volt, amikor kimásztam a sátorból. Kihasználva a forrást, megfürödtem és összepakoltam. Jólesett a mosdás, friss erővel vágtam neki a napnak. Visszaindultam a tegnapi kitérőn a jelzés felé, amikor láttam, hogy az út menti ligetes területeken deres a fű. Nem lett volna melegem, ha itt éjszakázom.

        Egy alig észrevehető éles hajtűkanyarral indul meg a jelzés felfelé a dombra. Még bebarangolja a hegyet, mielőtt leereszkedik a túloldalon Mórágyra. Fárasztó, de nagyon hangulatos szakasz volt. Jólesett végre erdei ösvényen, és nem szekérúton sétálni. A fák napról napra színesebbek lettek, és a reggeli napfényben szinte lángoltak. Aztán leereszkedtem a dombról és lassan beértem a

Maradt tehát a felfedezés, és végül a domb végét megkerülve nyugatról kapaszkodtam fel rá egy régi, elhanyagolt, gazos ösvényen. Tele bogánccsal ugyan, de feljutottam a gerincre, és a kitaposott szekérúton kényelmesen elértem a vízmű szivattyútelepét. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy a tervektől eltérően a jelzésen megyek be Grábócra, de mégis inkább az erdő felőli utat választottam. Eleinte minden rendben is volt, mígnem az erdőben eltűnt az út. Ezt soha nem fogom megérteni: jó fél kilométert megy befelé az erdőbe a szekérút. Kijárt, látszik, hogy használják. Aztán egy 20 m alatt eltűnik, mint az aranyóra, 30-40 cm törzsátmérőjű fák állják útját, nem ezen a nyáron nőttek ki a földből. Persze csapáson, fák között tovább tudtam haladni, csak éppen egy kicsit feljebb, mint ahol számoltam, az ortodox kolostor kertjében lukadtam ki.

A réten át egy nyitott, árkádos teremhez értem, mely egy hatalmas diófa védelmében állt. Távolabb egy szerzetesnővér dolgozgatott a kertben. Előrébb a templomnál találkoztam a másikkal, aki (valószínűleg tapasztalatból) azonnal közölte, hogy legközelebb Szálkán találok szállást. Megnyugtattam, hogy csupán bélyegzésre lenne szükségem, és a temetőhöz szeretnék felmenni.

         Készséggel adott bélyegzést, (kettőt is) én pedig felballagtam a kicsi öreg temetőhöz. A lenyugvó nap lapos sugaraiban, és a sárguló fák őszi színeiben békés, elmélázó hangulatú volt ez a csöppnyi nyughely. Mivel a Gcgrbc láda kimaradt az eltévedés miatt, itt kerestem meg az alternatív jelszót. A templomba már nem mentem be, mert késő volt, csupán vizet vettem még és indultam is.

       Grábócon a patak felett egy épület tornácán lehet keresztülmenni. Régen vízimalom lehetett, most éppen felújítják. A falu utáni mezőn 2 km-es gyaloglás várt rám. Ha nem kellett volna sietnem az este miatt, jó hangulatú baktatás lehetett volna, így egy kicsit erőltetett volt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ezen a mezőn éjszakázom, amikor kevéssel előttem egy magasleshez vadászok érkeztek. Ezért mégis inkább felkapaszkodtam a dombra és terveimnek megfelelően a térképen jelölt panoráma-helynél kerestem szállást. Egy learatott napraforgóföld szélén, egy hatalmas tölgyfa védelmében vertem sátrat. Észak-nyugat felé csodálatos kilátás nyílt Ladomány falura, és távolabb egy tóra.

2009. 10. 06. kedd         Borongós volt a reggel, hajnalban egy kicsit szemetelt is az eső. De mire kikászálódtam és összepakoltam, látszott, hogy el fog oszlani. Induláskor már favágók dolgoztak a közelben, zajos volt a környék. Hosszan sétáltam a lapos gerincen, élveztem a szép kilátást nyugat felé. Egy-egy lankás oldalvölgy még hangulatosabbá tette az utat. Később beértem az erdőbe, aztán balra letértem az eddig követett jelzésről, és egy jelöletlen gerincutat választottam, közel fél kilométerrel nyugatabbra és 70 m-rel magasabban a Sötét-völgytől. Felhallatszott a völgyben dolgozó favágók zaja. Nagyon hangulatos, békés, nyugodt szakasz volt ez. Az elterülő lapos gerincen jobbra ligetes fák,

        Itt komolyan elgondolkodtam, hogy továbbmenjek-e a Bativárig, azonban olyan elhanyagolt volt az út, hogy szerintem már nincs ott vár, csupán az emléke. Ezért inkább jobbra térve követtem a -t, és egy komoly lejtőn leereszkedtem a Sötét-völgyi kilátóhoz.

        Feltérképezetlen utakon szándékoztam innen eljutni a Sötét-völgyi pihenőig, bár még jelzett úton indultam el. Egy hajtűkanyartól vágtam neki az ismeretlennek, ami itt jól járt szekérutat jelentett. Jól átlátható ligetes oldalban ereszkedtem, szerencsére végig követhető utakon. Egy sétányszerű lejtőnél őzeket riasztottam fel, de szokás szerint gyorsabbak voltak, mint a fény(képezőm). A lejtő aljától már makadámút vezetett a meglepő stílusú vadászház felé. Az erdő közepén egyszer csak egy kétszintes üdülőház, csak a térkép szerint vadászház ez. Innen már hamar kiértem a szélesre táguló Sötét-völgybe,

A gyalogút itt különválik a kitaposott szekérúttól és felhúzódva a domboldalra, kellemes környezetben párhuzamosan szalad vele. Egyik helyen jól láthatóak voltak a favágók munkájának nyomai, őket hallottam délelőtt. Kellően fáradtan érkeztem a forráshoz, és a kötelező (átizzadt) póló csere után nekiláttam ebédelni. A víz összehasonlíthatatlanul finomabb volt, mint a kapott ásványvíz. Csak a térdem fájt és bár nem erősödött a fájdalom, de nem is csökkent. Ismét bekentem krémmel, és újrafásliztam, mert ez érezhetően jót tett neki. Komoly lelkiismeret furdalások között eldöntöttem, hogy a jelzésen rövidítek is egy kicsit. Neki is vágtam az útnak, de ilyen hamar már régen büntetett meg az ég. Olyan eszméletlen meredek volt a rövidítés, hogy néhol majdnem négykézláb kellett mászni. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, mire végre felértem az Éles-hátra. Miután megtaláltam a Gceles ládát, komoly bosszúság ért. A hátizsákom derék részét rögzítő csat eltörött. Valószínűleg ráléptem, amikor levettem a zsákot, de a baj már megvolt. Nem túl könnyen, de sikerült megkötözni, hogy ezt az utat valahogy kibírja. Keserű szájízzel baktattam tovább, azonban a koradélutáni fényben fürdő erdei szekérút hamar feledtette bosszúságomat.

        Kellemetlen járású kövesút vezet innen Szekszárd felé, szőlős kertek, présházak között. Kerék-hegytől komoly ereszkedésbe kezd, szép rálátást engedve a városra, és a környező völgyekre. Mire megszelídült a lejtő, meg is

2009. 10. 07. szerda         Ismét borongós volt a reggel, de ma is hamar eloszlottak a felhők. Mire összepakoltam és indultam, már csak fátyolos volt az ég, és a kilátóhoz érve már ki-kisütött a nap. Hétköznap ellenére meglepően sokan időztek a tetőn. Gondoltam is: lehet, hogy „szerdán Szekszárdon” mindig szabadnap van, csak gondosan titkolják?  A kilátás csodálatos volt nyugatra a napfényes hegyekre, és a túloldalon a párába burkolózó városra.

        A túloldalon ereszkedtem le a városba, ahol zegzugos utcákon egyszer csak a belvárosban találtam magam. Vásároltam, fényképeztem és szemlélődve, élvezve a hangulatot, baktattam a vasútállomás felé. Hatalmas platánokkal

Már jócskán elhagytam a városszéli kisebb nagyobb kft-ket, és éppen kezdett elegem lenni a baktatásból, amikor egy frissítő oázishoz értem. Kis tavacska van itt egy csöppnyi erdőben. Még az út is tisztelettel megkerüli. Pont úgy, mint a sivatagban a víz, olyan nagyon kellett a hangulatomnak ez a felüdülés. Az épülő M6-os autópályáig néha lehagyott egy-egy teherautó, ami az erős szélben alaposan teleszórt porral. Az úton túl már kicsit jobb volt a helyzet, egy mező és kukoricás között baktattam a sarokig, ahol ismét elfogyott a lelkierőm. Lepihentem, hamar lecseréltem a vizes pólómat, és a jó melegben elszundítottam. Egy zajos traktor közeledése riasztott fel, mely hatalmas porfelhőt keverve a mezőt boronálta. Menekülnöm kellett volna a por elől, de sehogy sem akaródzott felállnom. Közelembe érve derékszögben elfordult, követve a mezőt, így a hatalmas port a szél 1-2 m-re mellettem fújta el. Kiszámolni sem tudtam volna jobban.

        Szó szerint egy kapun lép be az a vándor, aki Gemenc felé tart. A türelmesebbje táblák tömegét olvashatja végig, mit és mikor nem szabad csinálni. Én úgy gondoltam, vagyok olyan „öreg erdőjáró”, hogy ezt kihagyhatom. A gáton és egy kis hídon átkelve hamar elértem a kisvasút üzemen kívüli végállomását. Az Alföldi Kéktúra jelzése nagy körívbe kezd és szebbnél szebb holtágak mellett vezet. A napfényes időben káprázatos színekben pompázott a táj. Nem győztem betelni a víz fölé hajló hatalmas fák látványával. Viszont az eddigi szúnyogmentes világgal ellentétben itt már akadt néhány vérszívó. Az ösvény közelében hamar megtaláltam a Gcgeme geoládát, majd hosszan gyalogoltam a kisvasút töltését követve.

Azon gondolkodtam, hogy ha elérném az utolsó kisvonatot, elmennék vele Pörbölyre. Később pecásokkal beszélgettem a Sió partján, de ők sem tudták, mikor megy az utolsó vonat. Így maradt a lendületes haladás, hátha elérem. Ezért sajnos néhány szép tájon átlendültem, de így is láttam eleget és készült bőven fénykép. Keselyűsre érve kiderült, hogy bő két órával előbb elment a vonat, tehát esélyem sem lett volna elérni. Mivel éjszakára szükségem volt munícióra, a Keselyűsi Csárdában kértem vizet és sört. Tisztára „falu végi kurta kocsma” hangulatú ez a hely. Hosszan üldögéltem a kocsma előtti padon, és élveztem a békés őszi estét. Egy sorompóval lezárt töltés keskeny aszfaltján vitt tovább az utam és bár itt, Keselyűsön terveztem az éjszakát, most mégis úgy gondoltam, jobb lesz kettéosztani az egyhangú, fárasztó kutyagolást. Sötétedésig baktattam a mégis egész hangulatos töltésen, majd az aljánál kiváló táborhelyet találtam a szélső fák takarásában. Megvacsoráztam a füves réten, és hamar zsákba bújtam. Később hallottam a távolban bőgni egy szarvast. A napi 23 km-ből 2,5 km a töltés aszfaltjából jött össze, ennyivel is kevesebb jut majd holnapra. Éjjel ismét nyitva volt a sátor, és a nagyon kényelmes talajon valahogy mégis nyugtalan volt az álmom.

2009. 10. 08. csütörtök         Mivel felületes volt az alvásom, hamar kibújtam a sátorból, és tátva maradt a szám. Csodálatos volt a hajnal! Az enyhén párás időben fantasztikus színekben játszott az ég. Az elkövetkező 1-2 órában szebbnél szebb oldaláról mutatkozott meg a természet.

        Reggeli és gyors csomagolás után már ragyogó napfényben kapaszkodtam fel a töltésre, hogy folytassam a tegnap este megszakított utamat. Most reggel más arcát mutatta a töltés. Az út fényben fürdött, de jobbról, balról a mélyebben

fekvő részeket párafoltok takarták. A fákon átszűrődő napfény fénycsóvákat rajzolt ezekbe a párásabb foltokra. Egy őszi kikerics reggeli mosakodása közben

-Van engedélye belépni, vagy fényképezni?

-Nincs, de csak a megállóig szeretnék elsétálni az úton. –válaszoltam.

-Na nem úgy van az, ide engedély kell, mivel szigorúan védett terület, ki is van táblázva. –mondta. Ekkor próbáltam kérőre fogni a figurát.

-Uram, nézzen rám! Úgy nézek én ki, mint aki teleszemeteli az erdőt, és pusztítja a természetet?

-Nem, de a szabály, az szabály, na meg a vadászat. –válaszolta.

-Amúgy is csak úszva lehet átjutni oda. –kontrázott a fiatalabb, ami kiverte nálam a biztosítékot. Nehezen viselem, ha hülyének néznek. Tán a kisvasút is úszott a régi töltésén? Amúgy két hónapja alig esett eső, komoly szárazság volt! Nem szóltam többet, elköszöntem, és visszaballagtam a töltésre.

de nem többet. Ezeken, az amúgy nagyon szép helyeken nézelődhetnek a „tűsarkos kirándulók” és elmesélhetik, hogy mi mindent láttak, de komolyabb erdőjárónak nincs helye Gemenc mélyén. Talán, ha még ezek után is érdekel, kérek engedélyt és bebarangolom alaposan, mindenesetre keserű szájízzel baktattam tovább a töltés aszfaltján. Jóval később, az egyik „kirakatnál” a jelzésen mentem be az erdőbe a Malomtelelő felé.

        Nyugodt utam volt és kora este haza is érkeztem. 20 km jutott erre az utolsó napra, a hatnapos úton pedig összesen 135 km-t gyalogoltam. Nagy szerencsém volt a csodaszép idővel, mert a következő héttől már beköszöntött a csúnya, esős, hideg ősz.