6.sz. túra A Zselic

Kaposvár – (Kaposmérő v.áll.) – Abaliget v.áll.

2009. 06. 28. vasárnap Egy héttel korábban szerettem volna elkezdeni ezt a túrát, de „szerencsére” egy kollégám költözködése miatt nem tudtam elszabadulni. Szerencsére, mert egész héten szakadt az eső és csúf idő volt. Még a túrám hete sem volt az igazi, de nem panaszkodom. Az időjárás miatt vártam vasárnapig, de ekkor már látszott, hogy nem lesz jobb.

Dombóvárról 6 ill. 6:15-kor indult egy-egy vonat Kaposvárra, ezeket igyekeztem elérni. Párás, néhol ködös reggelen, nyugodt úton el is értem a korábbit. Azért Kaposvárról indultam (az utóbbi időben felvett szokásom szerint el-elkalandozom a DDK útvonalától, hogy minél többet láthassak az adott tájegységből), mert úgy ítéltem meg, hogy ez az út jelentősen szebb, mint a kijelölt útvonal. Hörpölin túratársam leírásából tudom, hogy Kaposmérőtől Szennáig meglehetősen egyhangú mezőkön vezet a , ami a nyári melegben szinte elviselhetetlen. A leírásom alapján megítélhető döntésem helyessége.

Hamarosan elértem a Négytestvér forrást és a közelében található tavat a kiránduló központtal. Egy félsziget nyúlik itt a tóba, amin még látható a Társadalmi Erdei Szolgálat 1975-ben épített Forrás nevű faházának alapja és a tűzhelyének kéménye. A pusztulásában is impozáns építmény még az 1982-es kiadású Zselic turistatérkép címlapjának képe volt. Most a 200 m-rel távolabb, a tópartján álló Gyöngyvirág kulcsosház bizonyítja, hogy a hely továbbra is fontos kiránduló-központja a környéknek. A hatalmas sátor, a kirakott padok, és a tűzön rotyogó étel jelezte, hogy valami összejövetel lehet itt a hétvégén. Az üde zöld mezőn körbesétáltam a kis tavat, és visszatérve megkerestem a Négytestvér forrás közelében lévő Gcteso geoládát. Sajnos a rendszeres esők miatt meglehetősen nagy sártól elég küzdelmesre sikerült.

A táj szurdokvölgyes, vadregényes jellege maradt a folytatásban is, majd hamarosan egy komoly emelkedővel kiértem egy kis üdülőterületre. Itt felfrissíthessem magam az utcákra ültetett meggyfák sötétre érett gyümölcsével, aztán hamar visszavezetett az ösvény a fák közé.

A hangulatos környezetben én is pihentem, és kicsit ettem egy rogyadozó padnál. Később kíváncsian lestem azt a helyet, ahol egy előző tervem szerint a szállásom lett volna. Bizony nem volt ideális hely. A Töröcskei patakon való átkelés előtt megcsodáltam egy hatalmas öreg fát. Innen vizenyősebb terepen, néha alig követhető úton értem el a dombra vezető út elejét. Éppen felfigyeltem egy hangulatos völgykezdetre (még gondoltam is, hogy meg kéne lesni közelebbről), amikor a GPS egyértelműen jelezte, hogy arra kell tovább menni.

    Viselhető kapaszkodóval értem fel a gerincre, majd hamar letértem az addig követett jelről, hogy a völgyön keresztül levágjak egy kerülőt. Lankás terepen, kukoricás között, majd később egy búzamező szélén vezetett a szekérút. Egy útelágazásban bizonytalan volt a folytatás (mint kiderült bármelyik irány jó lett volna). Alig indultam el, amikor az egyik úton megugrott egy őz, de nem futott messzire. Aztán meggondoltam magam és mégis a másik úton mentem tovább, de már „csőre töltött” fényképezővel. Be is jött a dolog, hamarosan ismét megugrott az őzike, és vadul ugrálva beszaladt a mezőbe. Én persze fényképeztem, ahogy a „csövön kifért”. Hosszan sétáltam még az erdő és az aranyló mező határán, amíg ismét elértem az előzőleg elhagyott -t . Innen egy kitartóan emelkedő, egyhangúbb szakasz következett, ahol láttam egy beteg galambot. A fűben gubbasztott, és szerintem nem sok volt neki hátra. Vajon mire gondolhatott…?

Kifelé a faluból örültem az aszfaltos útnak, legalább itt még nem volt sár, de aztán egyszer csak nem volt mese, egy földes útra fordultak a jelzések.

Az egyik házban diákok táboroztak, akik derűsen fogadták, hogy visszaintegettem köszönésükre. A falu túlvégén lévő Katica tanyán ügyes fogással párosítják a gazdálkodó élet megismertetését a szórakozási lehetőséggel. Van itt játszóvár, lehet inni frissen fejt tejet, lehet állatokat simogatni… Mindez látványos környezetben. Voltak is látogatók bőven.

    A tanya mellett vezető út egy horhosban kapaszkodik a tanya mögötti gerincre. Itt sikeresen megtaláltam a több hete "beteg" Gcpatc ládát, szerencsére néhány nappal előbb újratelepítették. Fent a gerincen jókora ívet ír le a dűlőút, nem a legkönnyebben járható terepen. Errefelé a látványos Katica tanyával ellentétben öreg, sokat látott, álmodó présházak, szerény karámok vannak, és bevallom, nekem ezen utóbbiak közelebb állnak a szívemhez.

Az egyik különösen elmélázó hangulatú présház közelében álló hatalmas szelídgesztenye fa alatt le is táboroztam az éjszakára. A közelben potyogó, apró szemű körte jóvoltából még gyümölccsel is el voltam látva. Álmodni sem lehetett hangulatosabb táborhelyet. Sátorverés után még szétnéztem a közelben, és egy őz riasztó „ugatása” jelezte, hogy nem idegen ez a hely az állatoknak sem. 24 km gyaloglás után békés, nyugodt álmú éjszakám volt.

2009. 06. 29. hétfő            Inkább októberi, mint júniusi, párás, ködös reggelre ébredtem. Halogattam a kimászást, és amikor végre rászántam magam, észrevettem, hogy egy őz éppen a közeli szőlősbe igyekszik. Gyorsan elő a fényképezőt, és vártam. Egyszer csak megláttam a fejét a tőkék között, de ez még nem volt az igazi. Készítettem ugyan néhány képet, de még tovább vártam a visszajövetelét. Különös, vér nélküli vadászat izgalma ragadott magával és volt türelmem kivárni a kellő pillanatot. Amikor kilépett a nyílt terepre, rutinosan elkezdett szaladni, alig sikerült egy bemozdult képet készíteni róla, de aztán kíváncsian megállt, és gyanakodva lesett a szokatlan sátor felé. Nekem persze több se kellett, szorgalmasan készítettem a képeket. Hét év türelme érett be ezzel a fényképpel, végre lehetett nekem is szerencsém! Aztán iszkiri, mint a szél, már ott sem volt a jelenés.

Összepakoltam és én is elindultam, le a hegyről Szilvásszentmártonra.   Elidőztem az impozáns református templomnál, majd Zselickisfalud felé gólyát lestem az útról. A falu közepére érkezik be az út és kissé elbambulva csak a falu szélén, a Vándor Turistaháznál eszméltem, hogy nem is láttam se boltot, se kocsmát a bélyegzéshez. Így maradt a kerítésmászás, és a turistaház villanyóra

a társaság mellett. Ekkor meg: -Na, ez is magyar, még köszönni sem tud! Miért ő talán Örmény? Tipikus beszűkült nézőpont, néhány fillérnyi érték miatt sikerült eljátszania az egész falu jó hírét. Esküszöm, ha nem több kilométerre találom a következő meggyfát, bizony visszavittem volna neki egy szemet. De ez már a gerincen volt, ahol egy gabonamező dűlőútján bandukoltam a napfényben. Később már ismét az erdőben elértem egy aszfaltos utat, amiről hamar le is tértem a Hideg-tető felé. Nagyon szép erdőben, szintúton haladtam a tetőig, ahonnan erős lejtő vezetett a völgyben lévő tanyáig. Láttam kecskét, birkát, és két hatalmas kutya rám támadt a gazdájuk közömbös bambulása közben. Csalódottan (…na ez a vérfürdő is elmarad) fordult vissza a házba, mikor látta, hogy egy pillanat alatt „országos cimboráim” lettek a kutyák. Díszkísérettel bandukoltam a gerincen elhagyott aszfaltos út folytatásán, a széles völgyön keresztül. Egy frissen kaszált, csuda jó illatú réten átvágva megkerestem a Gcropo geoládát a Ropolyi vadászkastély közelében. Nem sokat időztem a kastélynál, hanem a mögötte lévő dombot balról megkerülve folytattam utamat. Kicsit sáros talajú, mézillatú hársfaerdőben vezetett az utam. Az egész erdő merő zsongás volt a sok méhtől. Találkoztam szelíd vadméhekkel,

Persze nagyon hamar megtanultam, hogyan kell egy 20 kg-os hátizsákkal a lehető leggyorsabban futni. Kb. 2-300 m-en keresztül üldöztek meglepő kitartással, és még ott is, az ápolgatás közben kétszer rám támadtak. A végeredmény 5-6 csípés a combomon, a lábszáramon, a kezemen, a nyakamon stb. Nem győztem elég gyorsan kihúzogatni a beszakadt fullánkokat, hiszen a méregzsák még olyankor is pumpálja a mérget a bőr alá. Nem csoda, hogy eme Micimackó kaland után majdnem elvétettem a letérést a jobb kanyarnál, de aztán hamarosan leértem a „böglyös” Pölöskei-rétre. Túratársam beszámolójából tudom, hogy ezen a hangulatos réten időnként túl sok bögöly tartózkodik. Szerencsére most éppen nem, bár a dagadó, lüktető méhcsípéseim mellett szerintem észre sem vettem volna őket.

Érkezésemkor éppen csinosították, füvet nyírtak. Nagy örömömre kis tó és pihenő is van a bevezető út mentén, amit elcsigázott állapotomra tekintettel azonnal birtokba is vettem. Ettem, és a park locsolására szolgáló csapnál alaposan meg is fürödtem. Nagyon jólesett a pihenés, és végre ismét emberi illatom lett. Kipihenve indultam tovább a központba, ahol a boltban vásároltam és bélyegeztettem is.

A kilátó viszont csalódás volt, jelentősen rosszabb kilátás nyílik róla, mint eddig az ösvényről, a magas fák takarása miatt. Az elképzelt folytatás ösvénye pedig járhatatlan volt a hatalmas dzsindzsától, így egy másik, hangulatos, lankás, aszfaltos úton tértem vissza a -re Simonfai-puszta felé.
    Kis idő múlva már ismét a -en mentem, egy szusszanásnyi pihenő után, amikor ismét kiegyenesedtem, egy róka, görény, de lehet hogy kutya a frászt hozta rám ijedt vakkantásával. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban? Később egy kaszált rétnél komolyan elgondolkodtam a táborverésen a hely alkalmassága, és a fáradtságom okán. De pihenve a magaslesen, és tudva, hogy kicsit elszámoltam az út hosszúságát, a folytatás mellett döntöttem. Csak azon izgultam, hogy legyen ilyen kellemes a későbbi hely is. Sipos-hegynél letértem a -re és innen már keresgéltem a leendő táborhelyet.

2009. 06. 30. kedd      Napfényes, csodaszép reggelen igyekeztem hamar elindulni, hiszen sok kaland vár rám ezen a napon, de megbosszulta magát a tegnapi 29 km. Teljesen le voltam lassulva. Készülődés közben egy helyi gazda még leellenőrzött, mit is keresek itt, de megbeszéltük az „élet nagy dolgait” és barátságosan búcsúztunk egymástól.

A közeli Mésztufa hasadék felé igyekeztem, ami nem igazán volt feltérképezve eddig, csak két pontot ismertem: a „földút kezdetét” és a „tetőt”, ill. tudtam, hol van elrejtve a Gczs5 láda. Szerencsésen elértem a tetőt, ahonnan toronyiránt megcéloztam a ládát. És ekkor kerekedett el a szemem. Váratlanul egy vad, alpesi jellegű szurdokban találtam magam, 8-10 m-es szakadékokkal, kidőlt fákkal szabdalt vízmosással. Fantasztikus váltás néhány pillanat alatt!

Jócskán bejártam a mély szurdok ferde oldalát, sikeresen megtaláltam a ládát is, és élveztem a zordon, izgalmas környezet minden szépségét. Végül ismét a tetőn át elindultam a falu felé. Ekkor már érződött, hogy nem hétköznapi lesz a meleg a mai napon. Párás, trópusi forróság ült az egész tájon.

a kocsma szintúgy zárva van, nyomós kút pedig nincs az egész faluban. Jobb híján lefényképeztem magam a kocsma előtt, a szomszéd kert csapjából pedig feltöltöttem a vízkészletemet. Gondoltam is, hogy ez már visszaeső bűnözés: nem elég, hogy meggyet, de még a kertekbe lopakodva vizet is lopok! Mi jöhet még…?

A falu végén kerültem egyet a régi vasútállomás és a pocsolyás tó felé, de már nagyon örültem mikor végre elértem a zárt erdőt. Itt viszont a komoly emelkedő tett próbára. Félúton elegem is lett, és egy keresztbedőlt fán lepihentem, és bőségeset ettem. A lábam is elég ronda volt, csakúgy tüzelt a combomon a csípések utáni gyulladás. Végül felküzdöttem magam a gerincre, ahonnan szép kilátás nyílt balra Kistótváros felé. Elbambulva baktattam a gerincen, így egy kicsit túlmentem a letérőnél, de szerencsére hamar észrevettem. Egy romos kapunál hagytam el a -t és kezdtem balra leereszkedni a völgybe. Egy villanypásztorral védett kapun is átmentem, majd egy szép legelő szélén ereszkedtem tovább. Komolyabb gond a kerítés alsó sarkánál adódott, mivel itt nem volt kapu, de villanypásztor igen. Ez néhány másodpercenként igen erős ütést mér bárkire, aki a dróthoz ér.

egyszer csak előttem volt teljes valóságában. Talán kevésbé vad, mint a reggeli Mésztufa hasadék, de nagyon hangulatos. Megkerestem az ötletes rejtésű Gcsep ládát, és learaszoltam a szurdok aljába. Két patak folyik itt össze, van egy kis pihenő padokkal, kicsit arrébb pedig a csepegő kő. A túloldalon felmászni viszont nem volt könnyű a meredek oldal miatt. Később meg teljesen elveszett a ösvénye, csak a bozótban csörtetve lehetett haladni. Éppen kiértem volna az erdő szélén futó kocsiútra, amikor leszakadt az ég. Gyorsan elő az esőkabátot, és várni a jó fél óráig tartó eső végét. Ekkorra viszont már tisztességesen felázott a dűlőút.

Keserves csúszkálással tudtam csak haladni, és a visszatérő után sem javult a helyzet... de legalább romlott. Senkit nem akarok a küszködéseimmel untatni, de 4 km-en keresztül a sár volt a meghatározó élmény. Aki teheti, ezt a szakaszt lehetőleg száraz időben járja végig. Csak a Szabás előtti mezőtől javult számottevően a helyzet, ekkor viszont már olyan fáradt voltam, hogy a faluban megálltam pihenni. Mivel ismét dörgött-villámlott, kifigyeltem egy lakatlan (szó szerint is) verandás házat, és a féltető alatt egy kiadósat ebédeltem, jót pihentem. Végére az időjárás is megnyugodott így vidáman, új lendülettel indulhattam tovább, magam mögött hagyva ezt a kedves, nyugodt, bár kissé szomorú, pusztulásra ítélt falucskát. Egy csodaszép bükkös szélén értem el a völgyet, a túlsó dombra pedig egy-két pompázatos fenyő mellett vitt fel az út. Váratlanul egy nagy fehér épület tűnt fel a fák között, mint kiderült már Felsőkövesd egyik ipari épülete. Akkor észre sem vettem, csak most a fényképen, hogy már ismét félelmetes felhők gyülekeztek az égen.

„…mint a lobogó erdei tűz, amely akkor mond legtöbbet, ha csak egy ember ül mellette.”

Ennél szebben nem lehet megfogalmazni, hogy miért járom egymagam a túráimat.

Gondolataimból égzengés riasztott fel, igyekeztem valami fedett helyet keresni. A közeli focipálya mellett egy kis házikóba húzódtam, és már ömlött is ismét az eső. Ilyen szerencsém nem lehet, már másodszor értem pont fedél alá a kitörő vihar elől! A lecsendesülése után vettem az út túloldalán lévő kék dobozkából egy bélyegzett nyalókát. (A kis házikóban vicces kedvűek felragasztottak egy csomót a falra. Szükség esetén innen is lehet vinni!) Kicsit körbenéztem a falucskában. Erősen gondolkodtam, hogy itt a faluban éjszakázom, de mivel közben elállt az eső, mégis továbbindultam.

vaddisznó-csapdát találtam, ill. ezen túl egy tűlevéllel vastagon borított talajú fenyőerdőt. Bár egy kicsit lejtett, ennél ideálisabb táborhelyet keresve sem találhattam volna. Gyorsan sátrat vertem, és mivel már jó késő volt, Klárit pedig térerő híján nem tudtam felhívni, hamar el is aludtam. Ma 21 km-t haladtam.

2009. 07. 01. szerda Egész éjjel csepegett a víz a sátorra, reggel aztán egyértelmű lett, hogy csak a fákról. Napfényes, bizakodásra okot adó szép idő lett.

    Kiérve a fák alól megcsapott a trópusi meleg, azonban a sárnak még nem volt ideje megszikkadni, így keservesen sáros, emelkedős,  szakasz várt rám a Nagymátéi letérőig. Viszont ezen a szakaszon több kihelyezett idézet is található Fekete Istvántól, melyek mint egy-egy szellemi falat, elterelték figyelmemet a terep nehézségeiről. Hamarosan kezdtem érezni, hogy bizony a gyomromból is hiányoznak a reggeli falatok, erősen éhes vagyok. Egy kukoricással szemben felállított vadlesen jó alaposan bereggeliztem, és élveztem az üde zöld tengeri látványát.

A gerincen baktatva előbb egy elágazásnál majdnem rossz irányba

mentem, majd távolabb komolyan elgondolkodtatott, hogy lemenjek-e a Tóth-forráshoz vízért, de végül is nem mentem. Ettől kezdve viszont megváltozott az út hangulata, megszűnt az erdő, és nagyon szép virágos réteken vezetett az út.

    Lassacskán elértem a tervezett letérőt, ahol átvágva a hegyen akartam megközelíteni a vasutat. Itt kénytelen voltam pihenni, mert az eddigi borongós időből ragyogó napfényes lett, és ömlött rólam az izzadság. Ez a szakasz csak úgy maradt meg emlékeimben, mint egy trópusi őserdő. A vasút felöli meredek lejtő előtt egy hangulatos, hatalmas rönkökkel teli réten pihentem és beszéltem Klárival, mondván, hogy minden rendben, este megyek haza. Akkor még nem tudtam, hogy vár még rám küzdelem.

oldalazva próbálok a fák között elmenni jobbra dél felé, amikor feltűnt, hogy balra a völgyben szakad az eső. Itt még csak csepegés lett az egészből, így nekivágtam az oldalazásnak. Elég lassú egy hátizsákkal úttalan-utakon cserkészni, alig jutottam előrébb, amikor utolért az eső második hulláma. Ez már nem csak csepeget, 30-40 perecen keresztül ömlött, szakadt. Bár az esőkabátom megvédett, de szó sem lehetett ezután tovább cserkészni a megkezdett irányba. Elindultam hát egy adódó sáros úton nyugatra felfelé a hegyre, mondván hátha eltér délre a völgy irányába a régi viadukt felé. El is tért, de sajnos északra, a rossz irányba, és hamarosan az előbb említett hatalmas rönkökkel teli réten találtam magam. Teljes volt a csőd, körbe-körbe jártam. Még próbáltam innen lejutni a délre eső völgybe, de a cserjeszint vizes állapota jobb belátásra bírt. Ismét lementem hát a lejtőn és más lehetőség híján elindultam balra a kerülőn, észak felé. A szekérút lassacskán ereszkedett, és amikor közel került a vasúthoz, úgy döntöttem, hogy a vasúti töltésen fogok visszamenni a déli irányba. Elérve azt a bizonyos megközelíthetetlen oldalvölgyet, a régi viaduktnak nyomát sem láttam innen a töltésről. Kicsit tovább a kisebb viaduktnak még jól látható a középső pillére, és bár szerettem volna ezt is jobban becserkészni, sajnálattal erről is lemondtam.

Közel a mostani alagút északi bejáratához tisztán kivehető a régi és az új vasút keresztezési pontja. Kíváncsiságból elmentem az alagút párától sejtelmes szájáig.

Itt is megfigyelhető a régi vasút töltésének nyomvonala, amint szépen ráfordul

Az országútról futtában még meglestem a régi őrházat, majd alaposan kilépve, és sajnos a déli bejárat megkeresését kihagyva, időben beértem az állomásra, bélyegeztettem, és vizet kértem a kedves forgalmista hölgytől. A sietős aszfaltozás, és a töltés zúzalék-kövén való gyaloglás alaposan kikészítette a talpamat, de már nem volt komoly jelentősége. Az ekkor már ismét napfényes időben pihentettem a mai napon 22 km-t gyalogolt lábaimat. A bakancsaim is elég romosak lettek a sok sártól, később kérdezte is a kalauz, hogy barlangászni voltam?

    Aztán rendben megérkeztünk Dombóvárra, és az autóval is minden rendben volt. Hazafelé még párszor elkapott egy-egy vihar, de az autóból ezen már csak nevettem. Emlékezetes, kalandokban bővelkedő, összesen 96 km hosszú lett ez a Zselici kirándulás.

Régi vasútvonal felderítése

Másfél évvel később!

        Mivel vasárnapra szép időt ígértek napsütéssel, enyhe faggyal, 10 óra körül már a kovácsszénájai bekötőúttal szemben kerestem parkolót az autómnak. Úgy gondoltam, és jól gondoltam, hogy a még kopasz bokrok tágabb teret engednek a tekintetnek. Hamar felsétáltam a két vasút képzeletbeli kereszteződéséhez. Másfél éve ettől a ponttól szerettem volna eljutni a régi vasúti töltésen az alagút északi szájához, de egy kerítés miatt megakadtam. Most vettem észre, hogy akkor tévedtem. A régi vasút a találkozási pontnál kb. 10 m-rel magasabb töltésen haladt, mint az új vonal, ezért a régi töltést keresztülvágták a megnyitáskor. Ezt nem ( ezt sem) vettem észre nyáron a dús lomboktól.

Most viszont visszatérve a völgybe felfelé folytattam utamat, hogy kicsit bebarangoljam a környéket. A lassan beszűkülő völgyben, majd egy oldalvölgyön indultam észak felé, hogy felderítsem az átkötő utat a „rönkökkel teli rét” felé. Az oldalvölgy tovább szűkült, majd vízmosásban folytatódott. A vadregényes táj ellenére be kellett látnom, hogy bár én felküzdöttem magam, itt nem létezik

Lentről sem kevésbé csodálatos a látvány! A szurdok egy része kényelmesen bejárható, viszont a Nagy víznyelő környékétől kizárólag felkészültebb túrázóknak ajánlanám az utat. (A túra előkészítésekor nem értettem, miért szakad meg itt a térkép szerinti út.) Nehezen, néhol járhatatlan, úttalan utakon felküzdöttem magam a domb tetejére a szépséges szurdokon át. Elértem a járható utat, melyen egy darabig párhuzamosan haladva a jelzéssel, végül elértem azt. Egy darabig ezen a szokásos „erdei autópályán” mentem, majd letértem róla.