8.sz. túra
Haláp
v. m. –Sátoraljaújhely v.áll.
2013. 04. 20.
szombat
Azt hittem, idén sohasem érkezik meg a
szép
idő. Már az utam elhalasztására gondoltam, amikor az utolsó héten
egyetlen nap
átmenettel megérkezett a nyár. Mondta is egy ismerősöm: ”idén hétfőre
esett a
húsvét, és szerdára a tavasz.”
Szokásom szerint éjjel fél
egykor indultam, hogy
elérjem a Debrecenből 7:12-kor induló halápi vonatot. Szépen ment is
minden
Karcagig, ahol egy előttünk áram nélkül maradt villanymozdonyt meg
kellett
tolnunk. (Mi utasok mögé álltunk és hórukkra megtoltuk. :-) …na jó, nem
így!)
Sikerült is aránylag hamar, de a kis késlekedés és az ebből adódó 30
perc
várakoztatás miatt már lekéstem a csatlakozást. Ráértem volna az eggyel
későbbi, hajnali fél ötös vonattal indulni Pestről. De hát ilyen az
élet…
Ragyogó napsütésben, fél tízre
értem Haláp
megállójába, és vágtam neki a 8 naposra tervezett útnak. Hamar kiértem
az
országútra, majd a bezárt Halápi csárdához. Nem időztem sokat, hanem a
süppedő
homokban, még alig levelező akácerdőben baktattam tovább a Hármas-hegyi
kilátó
irányába. Elhagyva egy kedves tanya-romot, majd oldalról érintve egy
frissen
tarra vágott irtást, enyhén dombos terepen el is értem a kilátót.
Körülnéztem az emeletről, és bár a szokásos alföldi
panoráma fogadott, jólesett a békés nyugalom. Van itt egy emléktábla
(egy Saint-Exupéry” idézettel), „Édesapánk emlékére” kihelyezve.
Egyszerűségében megható. Mire megtaláltam a GC3HEG geoládát,
befutott egy kiránduló család. Köszöntöttük egymást, majd elballagtam a
tó irányába, hogy kisebb kerülővel egy tarra vágott erdőfolton át a
Zsuzsi vasút végállomásánál lévő kiránduló célponthoz jussak. Sokan
piknikeztek a tisztáson, „menekültem” is, amilyen hamar tudtam a vasút
felszámolt, régi útvonala mentén.
|
Egyhangúbb
szakasz kezdődött itt, jórészt homokos talajú akácerdőkben.
Sajnos a Nyírségben sok a szabályos sorokban telepített erdő, ami egy
kicsit
illúzióromboló. Egy hangulatosabb szakasznál megpihentem az ebéd
erejéig, és
élveztem a szinte nyárias meleget. Egy zárkózott tanya után elértem az
aszfaltos utat, hogy hamar le is térjek róla az éppen kijelölés alatt
álló új jelzés
felé. Végig követhető volt az új jel már felfestett
fehér alapja. (Később
tudtam meg, hogy néhány nappal később lett felfestve a kék sáv.) Egy
kisebb
völgyben az elmúlt napok sok esője miatt járhatatlanná vált az út, de
aránylag
könnyen ki lehetett kerülni. A továbbiakban is nagyon szép, hangulatos
úton
vezetett a kollégám, Ftom által kijelölt, elfogadtatott, és felfestett
útvonal.
Köszönet érte!
Egy
széles, homokos úton éri el ismét a régi, megszűnt jelzést az új,
mely Buzita településre vezet. Követtem még egy darabig, aztán egy kis
kaland
kedvéért letértem róla, hogy délről érhessem el a Vécsey-kúriát.
Rendben is
ment minden, amíg egy kerítés meg nem akasztott. Drótháló nem volt
rajta, így
továbbmentem, szerencsére a kutyák nem ettek meg és a lovász is
kedvesen
fogadott, de ez mégsem követendő példa. A kúria gazdaságába jutottam,
ahol a
lovász büszkén mutatta a lovait, kutyáit, majd meghívott egy kávéra.
Hamar elköszöntem, mert volt
még előttem út mára.
Vizet vettem és a Nyíracsádi Község Kék Túra Vendégháza mellett
elhagytam a
kicsi települést.
Egy birkás mező mellett bandukoltam a nehezen
járható homokos úton, majd a túlsó szélén balra tértem a patak menti
füves ösvényre. Gyenge minőségű úton kicsit bejártam ezt a környéket,
aztán az Acsádi-ér gázlóján átkelve visszatértem a |
úton menő autóból mozgásomat
vadmozgásnak nézték. Meg is álltak jobban
megfigyelni, de mivel nem mozdultam többet, nem találtak meg a
szemükkel.
Jobban szeretem, ha nem tudják, hol éjszakázom!
Átöltöztem, vacsoráztam, és
lepihentem. A mai puha,
homokos talajú, közel 25 km-es út semmi gondot nem okozott a talpamnak.
Mély,
szinte ájult alvás után kipihenten ébredtem reggel.
2013. 04.
21. vasárnap
Hamar elkészültem, és a még csípős
reggelen továbbmentem
Nyíracsád felé. Ekkor láttam, hogy még bőven lett volna sátorhely a
faluhoz
közelebb is, de így is jó volt.
A zsidótemető
mellett értem el a falut, az utamba eső Bajor sörözőben kértem bélyegzést.
Sajnos a
felirata
Nyíradony volt, így ez nem sokat ért. Megcsodáltam a központban lévő
Árpád-kori
templomot. Nagyon hangulatos, szépen felújított, de sajnos már csak
itthon
vettem észre, hogy a napokban telepítettek ide egy geoládát. Így ez
kimaradt.
Elhagyva a szépen rendezett főteret, a görög katolikus templomhoz
igyekeztem a
fél kilences misére. Meg volt beszélve telefonon a lelkésszel a mise
időpontja,
így biztosra mentem. Jó volt, hogy időben érkeztem, mert még volt hely
a hátsó
padokban. Később bizony színültig megtelt hívőkkel a nem kicsi templom.
Régi vágyam volt, hogy egyszer
részt vegyek egy
görög katolikus szertartáson, de eddig ez mindig meghiúsult. Most végre
sikerült. Érdekes ez a keleti szertartás egy római katolikus szemnek,
de a
lényeg azonos. A szertartás közben egy fiatal fiú odajött hozzám, és
átadott
néhány füzetet a plébánia életéről, mondván: -a lelkész küldi. A mise
végén még
időztem egy kicsit a fényképezéssel, és amikor indultam volna, egy
hölgy
megszólított: Látja, hogy kirándulok, meghívna egy ebédre. Hirtelen azt
sem
tudtam, mit is mondjak, annyira jólesett. De tudtam, ha leragadok a
faluban
koradélutánig, a teljes heti programom felborul. Így kénytelen voltam
nem élni
a lehetőséggel. Azóta is köszönettel gondolok a hölgyre, az egész
szíves
fogadtatásra! Még egy gyors bélyegzést
kértem a lelkésztől, amit elfoglaltsága miatt a lányától kaptam meg,
majd friss
lendülettel folytattam utamat.
Eddig felméretlen utakon
hagytam el a települést, hogy a nem túl távoli Gúth erdészet felé
vegyem
utamat. Először aszfalton, majd jól járható földutakon, váltakozva
erdőn, mezőn
el is értem egy kapuhoz, mely szerencsére nem volt lezárva, így gond
nélkül
bejutottam az erdészet területére. Nézett is nagyot az éppen kifelé
jövő autó
sofőrje, amikor mondtam neki úticélomat. Nemsokára már egy erdészház
mellett
ballagtam, majd rövidesen elértem a pompás erdészkastélyt is.
A gondosan rendben tartott épület egy domb
lábánál áll. Felette a dombtetőn található a Tűzőrzőhegyi mérőtorony.
Nagyon szép kilátás nyílik róla a vadászkastélyra, a távolabbi többszáz
éves Hubertusz-tölgyre, és a kiszolgáló épületekre.
Visszaérve a dombról még közelről is megcsodáltam a
vénséges tölgyfát, majd elhagytam az erdészet területét, és az
aszfaltos úttal párhuzamosan futó földúton a Guthi templomrom felé
igyekeztem. |
A romokhoz közel egy nem
túl távoli őzcsapatra lettem figyelmes. Több százan lehettek, hosszú
sorban
vonultak. Őzeket elég sűrűn meg lehet figyelni, de ilyen nagy létszámú
csapatot
már annál ritkábban. Hosszan elnéztem vonulásukat, aztán hamar elértem
a romot.
Megcsodáltam a megmaradt alapokat, falakat, de valahogy
nem igazán fogott meg a hangulata. A közeli pihenőnél ebédeltem, közben
jöttek-mentek a kirándulók. Jóllakottan indultam tovább egy másik,
sokkal közelebbi múltra emlékeztető helyhez: a megszűnt Zsuzsi Vasút
emlékére állított mozdonyhoz. Ahogy a romnál is, itt is begyűjtöttem, a
GCGUTH láda
jelszavát, és tovább indultam a megszűnt vasút nyomvonalán. Először még
egy szokásos szekérúton vitt az út, de fokozatosan egyre szebb,
hangulatosabb lett, távoli mezőkkel, mély bevágásokkal, érintetlen
őserdővel. |
Közben szóba elegyedtem egy, a
mozdony óta
közelemben haladó biciklis családdal, akik a közeli toronyig szerettek
volna
eljutni, de elbizonytalanodtak. Két kis gyermekük vidámsága, a szülők
őszintesége jólesően színesítette ezt az útszakaszt. Hamarosan el is
értük a hatalmas
vasszerkezetű tornyot és a közeli turistaház romjait. Komoly
turistaélet
szakadhatott meg ezen a helyen a vasút megszűnésével. Kár érte!
Elbúcsúztam a
családtól, és az egyhangú úton nemsokára egy kerítéshez értem, ahol
választanom
kellett. A kerítés sarka mellett elvezető utat, vagy a nyitott kapun át
bevezető utat válasszam? Ösztönösen a mellette elvezetőt választottam,
mint
kiderült, rosszul. Jó nagy kerülőre kényszerültem volna, ha egy a
földeken
dolgozó ember nem szól, hogy másszak át bátran a kerítés lyukán, mert
különben
a térképről is le kell mennem. Így végül csak átjutottam a kerítésen.
Homokos,
majd később füves úton a GCLAT
geoládát érintve a Kis-Szőlő-Tető pihenő telepéhez értem. Szépen
kiépített
terület van itt, kilátóval, esőházakkal, kék kutakkal.
Fel is tankoltam vízzel, jó nehéz is lett a
hátizsákom. Élvezettel sétáltam végig a területen, majd az elért
országúton a városias Nyírlugosra. Egy útba eső boltban bélyegeztettem,
és
hosszan bandukoltam a szépen felújított, rendben tartott, nem túl
nyüzsgő városban. A túlsó végén, a kis temető mellett, süppedő homokos
úton hagytam el, és az első adódó szálfaerdőben táborhelyet kerestem.
Egy apró tavacska mellett sikerült némi „optikai” rejteket is találnom.
Fel is vertem gyorsan a sátramat. Még élvezettel néztem a dagadó hold
egyre kerekebb képét, majd egy apró mosdás, szokásos esti lábápolás,
vacsora és ugrás a zsákba! Kényelmes, nyugodt éjszakám volt a mai napi
32 km gyaloglás után.
|
2013. 04. 22. hétfő Lassan beállt a reggeli
ritmus. Nagyjából 7 órára össze tudtam pakolni
a zsákomat, és kicsivel később már indulhattam is.
Visszatértem az este
elhagyott útra és az első kanyarnál egy fára kirakott keresztre lettem
figyelmes. Egyszerű emlékhelynek látszott, de lehet, hogy valami
baleset
emléke. Később az út mentén kitermelt fát rakodó gépek dolgoztak, de
ennek
ellenére nyugodt, kellemes, reggeli hangulatú szakasz volt ez. Láttam
egy
csodaszép hatalmas fát, s mivel ilyenkor még az állatok is jobban
mozognak,
elfutó őzeket, nyulakat.
Egy épülőben lévő kerítés végénél kezdődött az a leágazás,
ahonnan a
|
Visszatérve erről a
kellemes kitérőről, az út jellege hamarosan megváltozott. A sűrűbb erdő
után
jóval ligetesebb, lazább erdőben átláthatóbb vonalvezetésű úton
jutottam
egészen az Istvántanyáig. Beérve a településre megleltem az
eltéveszthetetlen
„bélyegzős” büfét, ahol kedvesen kaptam a bélyegzőt.
Csupán
párna
kellett hozzá, de az mindig van nálam.
Nem is időztem sokat,
így egy félóra múlva már Nyírbogát bevezető útján bandukoltam, hogy
megnézhessem a Bogáthy-kúriát. Egy hatalmas kertben, szépen felújítva
áll,
vétek lett volna kihagyni. Még leolvastam a GCBOKU jelszavát,
és a nyárias melegben elhagytam a falut.
A vasút kereszteződése után balra letértem a széles
földútról, hogy a füves, fenyőfás keskeny úton a sínek irányába
kanyarodjak. Nem tagadom, jólesett a sűrűbb lombozatú fák árnyéka a
déli melegben. A sínek mentén, később egy kevésbé használt ipartelep
oldalában értem el a 471 sz. főutat, melyen alig tettem néhány lépést,
hogy ismét visszatérjek a megművelt, szőlős kiskertek felé. |
Igazán kellemes,
dimbes-dombos, művelt környezetben sétáltam, és a megugró őzek
jelezték, hogy
régen nem járt előttem már senki. Több is hamar elszaladt, (mint
általában)
de egyet sikerült időben, feltűnés nélkül
észrevenni. A fiatal bak elmélyült legelésében nem vett észre, így
kedvemre fényképezhettem.
A többnyire élő, rendezett,
itt-ott pusztulásukban álmodó tanyák mentén közeledtem a város felé az
itt már kellemetlenül mély homokos úton. Később nagyipari művelés
eredményeként igencsak bizarr formára metszett fák tűntek fel, majd
ezek elmaradása után vége is lett az álomnak. Ronda torony, betonos út,
bűzös teherautók jelezték, hogy bizony elértem Nyírbátor ipari övezetét.
|
|
Hamar beértem a városba,
és mivel fel kellett tölteni készleteimet, a Coop boltban vásároltam,
egyúttal bélyegeztettem
is. Nagyon
készségesek voltak a nagy zsákom miatti szerencsétlenkedésem kapcsán.
Elbandukoltam a Papok-réti-tóhoz, és a hatalmas fehér templom előtt
lepihentem
ebédelni.
Jólesett az
étel, a
pihenés és egy fél óra múlva, miután megkerestem a GCBATH dupla láda
egyik
pontját, tovább indultam a városban a harangláb irányába. A hangulatos
belvároson
érződik a dicsőséges ősi múlt. Még megnéztem a
Báthory-várkastélyt, begyűjtöttem a GCNYIB virtuális
láda
jelszavát, majd nekivágtam az út folytatásának.
Kifelé
menet a Retro sörözőben feltöltöttem vízkészletemet, és a távoli
mennydörgés
fenyegetése közben hosszan sétáltam az újonnan települt ipari park
mellett.
Szerencsére a vihar elkerült, de az úttal nem volt szerencsém. Az
aszfalt földútra,
majd ösvényre váltott, de mire az erdőbe értem, el is enyészett a lábam
alatt.
Később a szántás szélén baktatva megtaláltam a folytatást, így
kerítések
mentén, megriasztott őzek nyomában el is jutottam az erdő legészakibb
csücskéhez. Itt sem volt arra út, amerre menni szerettem volna, de
ismét
segített a szántás széli baktatás. Átérve a szomszédos fölútra még
mentem egy
ideig, majd kerestem egy táborhelyet. Nem volt az igazi, egy akácerdő
szabályos
sorokban ültetett fái között, de kezdtem már beletörődni.
Az esti pakoláskor vettem észre, hogy sajnos a bakancsom
egyik varrása elengedett. Meg kellett varrni, viszont ez nem volt egy
egyszerű művelet. Sikerült is átszúrnom a körmömet, de végül elkészült
a mű, amely ki is tartott utam végéig. Ma is 36 km-t haladtam, de már
ápolni kellett a jobb sarkamat. A bakancs bőre kidörzsölte, és
vízhólyag keletkezett rajta. A gyenge hangulatú tábor ellenére kellemes
éjszakám volt.
|
2013. 04. 23. kedd Reggelre sem lett kellemesebb
hangulatú ez a táborhely. A szokásos
időben keltem és a szokott időben el is indultam.
Kisétáltam a földes
útra, majd hamarosan elértem az aszfaltosat. Ez már egyenesen Nyírderzs
Hangulat Büféjéhez vezetett, ahol bélyegeztettem,
és
pár szót
váltottam a helyiekkel. Vidám hangulatban, az itteniek „Indulj el egy
úton…”
kórusban dalolása mellett vágtam neki a folytatásnak. Hamar átértem a
falun, és
egy hosszabb országúti menet után elértem Kántorjánosit. Egy
buszmegállónál
megpihentem, reggeliztem, és élvezettel figyeltem a falu mindennapi
életét.
Hosszan begyalogoltam a központba, ahol néhány közmunkás lelkes
érdeklődésére
elmeséltem, hova igyekszem. Csodálkozva hallgatták, de a harmadik
kérdésük már
az volt, nincs-e valami csencselnivalóm. Mivel nem volt, elbúcsúztam
tőlük.
Ezen az oldalon hamar elmaradtak a házak, már csupán csak egy tanya
volt
előttem, ahonnan egy néni kiszólt, hogy a „dombtetőn” jobbra le kell
majd
térni! És valóban, itt lett átalakítva az útvonal a megépült autópálya
miatt.
Nem is lehetett volna eltéveszteni a gondosan felfestett jelzések
miatt, de
nagyon jólesett a néni kedvessége.
Átkelve a pálya felett nem
követtem a jobbra ívelő jelzést, hanem balra, egy földútra tértem. Ez
balról kerüli meg az
előttem álló dombot, és nagyon hangulatos, bár kicsit elvadult kertes,
szőlős
környéken vezetett egy aszfaltos útig. Ez vitt vissza az előzőleg
elhagyott
országútra, mely már közben a Vajai-víztározó mellé ért. Sajnos nem
igazán
lehetett lemenni a vízpartra, így majdnem a túlsó végéig az aszfalton
kutyagoltam.
De itt aztán egy széles lejárónál végre
lejutottam, és még asztalos, pados pihenőhelyem is volt. Csupán a
bélyegzőhelyként megjelölt büfé volt zárva, de úgyis terveztem bemenni
Vajára, majd ott bélyegzek. Megpihentem, ettem és kivettem a karomból
egy kullancsot, melyen azért csodálkoztam, mert kb. 3 órája fújtam be
magam riasztóval.
Újult erővel, tikkasztó melegben értem be Vajára, ahol a
kinézett bolt közelében egy fiatal fruska vidáman köszöntött: -Végre
itt vannak a turisták, akkor már itt a nyár is! -És bár egyedül voltam,
most „egy turista is csinált nyarat”. |
Vidáman bélyegeztettem,
majd
elmentem
a Vajai kastélyhoz. Nem sokat vártam tőle, éppen átépítették…. Már
éppen tovább
akartam menni, amikor eszembe jutott, hogy talán a túloldalt is meg
kéne nézni.
És ekkor leesett az állam! Csodálatos kertben, egy fehér kastély előtt
találtam
magam. Bejártam a kertet, nem
kis feltűnést keltve szerelésemmel a
kiöltözött társaságban. Megcsodáltam a hatalmas öreg platánt, a virágzó
tulipánfát, megkerestem a GCVAJA
virtuális pontot, majd újra bejártam a kertet. Nagyon megfogott a
szépsége!
Később még elsétáltam a
református templom felé, de az önmagában csodálatos épület a kert után
alig
mutatott valamit. A
-on
hagytam el a várost egy angyalszoborral
díszített domb mellett. Erősen homokos úton, alig követhető jelzések
nyomában
bandukoltam, némi változatosságot csupán a 41 sz. főút kereszteződése
hozott,
de még sok volt hátra ebből a kevésbé érdekes szakaszból. Unalmasnak
nem
mondanám, mert elszórakoztattam magam: például a GPS elemeivel. Volt
négy zöld
színű akkum, amelyekkel még feltöltve sem kapcsolt be a kütyü. Ezeket
cserélgetve próbáltam egy kis energiát kinyerni belőlük, de
reménytelennek
látszott, így zsebre vágtam őket. Vagy: az egyik szakaszon beszántották
az
ösvényt, de szerencsére így is komolyabb gond nélkül le tudtam küzdeni
a távot.
…szóval elvoltam!
Végül elértem a fedett
pihenőnek jelölt helyet, ahol már egy ócska pad sem volt, majd átkelve
a zsilipen
megpihentem a Csokaly-tavat tápláló patak mellett. Ekkor vettem észre,
hogy az
akkukból egy kiesett a zsebemből. Na mindegy, nem nagy kár érte! Ezen a
pihenőn
jutott eszembe, hogy jó lenne megmosdani, de gondoltam, inkább majd
később, a
tónál. Aztán a tópartból semmi nem lett, mert az egész le volt kerítve
egy
szabadidő-centrum kedvéért.
Püffögve kerültem meg a tavat, de úgy döntöttem, nem
hagyom magam felbosszantani. Éppen egy kis teknőst vittem vissza az
iszapba (a hirtelen szárazságban kint rekedt az úton) amikor „jó tett
helyébe jót várj”: megláttam a házi víztornyot. Érdekes jelenség volt,
de ami a fontosabb, lábánál volt egy norton-kút. A kapu sem volt
bezárva, így nem sokat morfondíroztam, nekiálltam fürdeni. Különös
látvány lettem volna egy arra járónak: talpig pucéran, fülig
szappanosan, de szerencsére nem jött arra senki. Jó félóra múlva
frissen, illatosan, vidáman folytattam utamat a közeli Ricsóhegy felé. |
||
Érdekes jelenség volt ez a hegy kettős csúcsával, tetején
a mérőtoronnyal. Hamarosan találtam egy alig járt gyalogutat, amely
szuszogtató emelkedéssel felvezetett a toronyhoz. Ez zárva volt, így
felmászni nem lehetett (bár a lábától is szép kilátás nyílt a
környékre), de talán nem is baj, mert közben erősen beborult az ég,
vihar készülődött. Nem is siettem tovább, mondván legalább a torony ad
némi fedezéket. Láttam, amint a környékre szakadó esővel lecsap a
vihar, de nekem csupán csak egy kevés szemetelés jutott. |
||
Viszont egy csodálatos kettős
szivárvány tűnt fel az égen és majd
negyedóráig hol erősebben, hol gyengébben ott is ívelt. Innen a
magaslatról még
a lábát is lehetett látni, ahol a földre ért. Hosszan csodáltam a
jelenséget,
majd amikor már látszott, hogy megúsztam az esőt, felcihelődtem.
Még sokáig látszott az egyre halványodó
szivárvány, de én már a közeli országutat keresztezve nekivágtam az
ismeretlennek. Homokos talajon, hangulatos szekérutakon gond nélkül
haladtam a megtervezet úton, majd később elértem az erdőt. Jöttömre
nagyon sok állat riadt fel, még egy vaddisznó családot is sikerült
megfigyelnem. Közben változott az erdő jellege és pár éve tarra vágott
fiatalosba váltott. Meg is gyűlt vele a bajom, mert benőtte a műholdról
gondosan kinézett utat. Ezért némi keresgélés után kénytelen voltam egy
kerülőbe kezdeni. Közben már esteledett is, így amikor egy
|
elfogadható (szabályos sorokba
ültetett) akácoshoz értem, kerestem egy
táborhelyet. Hangulatosabbat találtam, mint a tegnapi volt, örültem is
neki.
Gondosan kipucoltam a talajt és berendezkedtem.
Ma már mindkét lábam ápolásra
szorult, (a jobb
sarkamon a vízhólyag, a balon pedig egy meghúzódott izom), de nincs
okom
panaszra: ma is több mint 33 km-t vittek. Bár fogalmam sem volt, hogy
holnap
hogyan fogok ebből az erdőből kikeveredni, nagyon nyugodt, békés
éjszakám volt.
2013. 04. 24.
szerda
Üde,
kellemes
reggelre ébredtem, szokásos időben el is indultam az egyetlen
lehetséges úton.
Persze, hogy nem volt semmi keveredés, szépen vezetett az út.
Később a
villanyvezetékeknél egy kicsit elbizonytalanodtam, de hamar rátaláltam
a nekem
megfelelő irányba menő ösvényre. Nagyon élveztem a reggeli időben még
mozgó
őzeket, az errefelé jellemző lankás tájat. Aztán elértem az
erdei-aszfalt úton
futó jelzést,
és hamarosan már
Nyírkarász utcáit tapostam. A Tölgyfa presszóban kértem bélyegzést,
a fiatal
(tapasztalatlan) pultos hölgy erősen csodálkozott, hogy mit is akarok.
Szerencsére egy törzsvendég vágta a témát,
és szólt az érdekemben.
Elsétáltam a városias központban a két templom között, és
egy találomra kinézett megállóban megpihentem reggelizni. Élveztem a
kellemes napos időt, és figyeltem a község életét. Egyszer csak egy
quad motoros vágtatott ki nagy zajjal egy utcából, és a szemben lévő
ház mellett kihajtott a mezőre. Még a házból is kijöttek, egy tündéri
kislány a nagymamájával, hogy mi volt ez. Reggeli végén továbbindultam
a főúton, de néhány lépés után rádöbbentem, hogy rossz felé, hisz még
előbb meg akartam nézni a Garay-várat is. Így hát hátra arc és irány a
vár, |
melynek a sánca még szépen
látható, de már csupán egy emlékhely jelzi, hogy itt vár volt hajdanán.
Fényképeztem néhányat a virtuális GCGARA részére is,
majd
követve a quadot, kimentem a mezőre.
Ez a szakasz nem túl érdekes, de unalmas sem volt. Mezők
szélén vezető földutak, meg-megugró őzek, távolban dolgozó traktorok
jellemezték, de a félkörben megkerült erdőfolt után már nagyon
árnyéktalanná
vált. Most még viselhető volt, de nyáron nagyon meleg lehet. Az elért
aszfaltos
úton balra fordulva hamarosan beértem Gyulaházára. Megcsodáltam, csak
úgy
kívülről, Farkas Bertalan szülőházát, amikor kedvesen odajött egy
ember, hogy
be akarok-e menni. Később az iskolakertben felállított vadászrepülő
nézése
közben kérdezgetett két értelmes kisfiú az iskolakertből. Szóval jól
elvoltam,
csak a bélyegzésnek kijelölt sörfőzdét nem találtam, pedig nagyon
megittam
volna egy korsónyit. Így a Mini Coop-ban bélyegeztettem
és
vásároltam.
Jó óra múlva előbb földes, később aszfaltos, egyhangú úton
Anarcsra értem, ahol megnéztem az erősen lerobbant
Teleky-Robovay-kúriát, majd
a nem kevésbé lepusztult Czóbel-kúria mellett elmenve bementem a
parkjába. Ez
legalább szépen rendben tartott állapotú.
Szusszantam egyet egy hangulatos padon,
megnéztem Czóbel Minka emlékművét, és örülve, hogy nem kell körben
visszamenni, kisétáltam hátul a sportpálya mellett egy kis utcára.
Csakhogy az utca vége teljesen rossz irányba vezetett, a nekem
megfelelő irányú letérés felé meg kerítés állta utamat. Még
próbálkoztam egy ideig, de fel kellett adnom. Visszamentem hát, és
akkor vettem észre, hogy előbb elmentem a keresett, alig jellemző kicsi
gyalogút mellett. Mondta is egy helyi ember, hogy ezen az úton bizony
át lehet menni Kisvárdára. -A tanyánál balra, aztán csak jobbra –mondta.
|
Nekivágtam hát a bokáig homokos útnak, és bár a távoli
tanya előtt kicsit körbenéztem a hangulatos, elvadult-szőlős dombtetőn
balra
tértem, aztán a tanya után jobbra. Hosszú baktatás volt, de
biztonsággal
átértem Kisvárdára. Egy sörözőben kértem bélyegzést,
ahol
először nem
értette a hölgy, hogy mit is akarok, de miután elmondtam neki, boldogan
adott
és mesélt arról, hogy régebben ők is milyen sokat kirándultak.
Jókedvűen
távoztam, majd a vasúton átvágva pillanatok alatt a központban találtam
magam.
Nagyon hangulatos,
komoly város Kisvárda. Megcsodáltam szépen felújított főterét, és
keresztülvágva rajta elballagtam az impozáns vár felé. Itt próbáltam
megkeresni
a GCVARD
jelszavát, de a
három lehetőségből már a csak egy volt meg. De az legalább megvolt! A
keresés
alatt kicsit pihentem, feltöltöttem vízkészletemet, és a fürdő mellett
elhagytam a várost. A jó nehéz zsákkal, keresztezve a 4. sz főútat,
ráálltam az
útra. De nem akármilyenre, fantasztikusra! Egy dúsvizű csatorna mentén
zöldellő
útra. Fekete István regénye, a Tüskevár jutott eszembe, amikor a
fiatalok
utaznak haza:
Tutajos átnézett a másik
oldalra, hogy elbúcsúzzon a
berektől és a folyótól is.
- Ó! – és felugrott, és
felugrott Bütyök is, és
talán nem gondoltak arra, hogy ez a kép egész
életükön elkíséri őket.
- Gergő bácsi! – ordított
Tutajos. – Gergő
bácsi! - és nem tudott mást mondani,
Bütyök
pedig csak kalapját
lengette olyan széles mozdulattal,
mintha le akarna ugrani a kocsiról.
- Írjál… várom!! Írjáál… -
kiáltotta végre, mert
Matula mellett egy kislány állt a
csónakban mozdulatlanul,
csak a kezét emelte fel
azzal az ősrégi mozdulattal, amivel először
intettek áldást az
emberek. „
Bizony lassan az én utam is a
végéhez közeledik. Tíz éve kezdtem a
Vértesben Tündi lányommal, és maholnap körbejárom az országot.
Hihetetlen, de a
természet ennyi szépség után még mindig képes újabb csodát mutatni.
De bármilyen szép is, az
ingoványos terület
táborverésre alkalmatlan volt. Amúgy nem is volt még kedvem megállni,
így
ballagtam tovább, akár az idő. Lassan a csoda is elillant, és
Rétközberencs
érintése után már komolyan kerestem az éjszakai helyemet, de nem
találtam. Több
kitérő, vargabetű után, átkelve a Kerülőházi-csatorna zsilipén, egy
dombtetőn
lévő pusztuló szőlős szélén találtam meg. Egy öreg, zuzmóval borított
diófa
oltalmában, gyenge talajon vertem sátrat. Berendezkedés
után még sokáig rángattam ki a sátor alól öreg
szőlőgyökereket.
A közeli tóról felhallatszott a fiatal kölykök pecázás
közbeni vidám cívódása. Ezen az úton az első éjszakám volt, mely nem
mérnöki pontossággal szerkesztett erdőben telt, valamint, először volt
látványos a naplemente is, a vele szinkronban kelő kerekképű
teliholddal együtt. Élvezettel ittam is a nyugalmas, békés estét.
Aztán vacsora, lábápolás (már húszforintos nagyságú a
vízhólyag), és a közel 38 km után pihenőre tettem magam.
|
2013. 04. 25.
csütörtök
Fátyolosabb
reggelre ébredtem, de szó sem volt felhőről. Komótosan összepakoltam,
és mire
indultam, már ragyogóan sütött a nap.
Kellemes hangulatú, szép
erdőkben hamar lejártam Tiszakanyárig az utat. Itt, szokásomhoz híven,
egy kis
boltban vásároltam és bélyegeztettem.
A végén az eladó tanácsára az iskola melletti művelődésház udvarán
ültem le
enni. Az iskolában éppen szünet volt, a fiatalok kint voltak az
udvaron.
Egyszer csak odajött két kamasz, a lány vihogott, a fiú keresve a
szavakat
megkérdezte:
- Ön nem angol? Mert az
iskolában azt beszélik, hogy ön egy eltévedt
angol.
- Nem, nem vagyok angol és nem
is tévedtem el. – válaszoltam, és erősen
csodálkoztam a fél óra alatt kialakult szóbeszéden. Pár szóban
elmeséltem, mi
járatban vagyok, de ez már alig izgatta őket.
Mivel éppen kész voltam
a reggelizéssel, neki is vágtam a jó hosszú falu túlsó felének, a
cigánysornak.
Itt is zajlott az élet a maga megszokott medrében, és bár nem értem,
miért jobb
ajtó nélküli lakásban élni, miért jobb a száradó ruhát a piszkos
kerítésre
teregetni, és még sorolhatnám, de ez az Ő életük. Az utca végén egy
kisebb
csoport beszélgetett, és látszott, hogy komolyan méregetnek. Na nem
mondom,
hogy nem nőtt bennem is egy kicsit az adrenalin szint, de a közelükbe
érve egy
„jó napot”-tal minden feszültség feloldódott. Kedvesen visszaköszöntek,
és már
folytatták is a maguk beszélgetését.
A falu vége után párszáz méterrel már el is értem a Tiszán
átvezető II. Rákóczi Ferenc hidat. Kíváncsian nézegettem a vízszintet,
de nem volt megáradva, bizonyára már levonult az árhullám. Közvetlen a
híd után kitértem jobbra az árvízi tározó felé megnézni, és megkeresni
a GCARVI
jelszavát. Szépen rendben tartott vízügyi létesítmény, akkor is éppen
az út menti gazokat permetezték. Megcsodáltam a hatalmas zsilip
kapukat, de most kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ilyen hatalmas erők
léphetnek fel itt. Biztosan egészen másként mutatna a dolog árvíz
idején. |
Visszasétáltam az
országútra, hogy az ellenkező irányba, a töltésen gyalogoljak jó 5
km-t.
Szerencsére hamar földes útra váltott, és a hangulata is kifejezetten
kellemes
lett. Lementem a folyópartra, ahol béke és nyugalom uralkodott, nem
volt sár, s
a levonult ár egyéb maradványa.
Később, ismét a gáton
megláttam egy őzet, amint keresztbe fut a gát
koronája felé. Sikerült megcsípni a pillanatot, amikor éppen átugrik
felette.
Meglepően kellemes hangulatban értem el Cigándot, majd vásárlást
követően
ebédeltem a parkban, megkerestem a GCCIGA-t. Meglepően
nyüzsgő,
városias élet fogadott a központon túl, aztán az országúton lassan
magam mögött
hagytam a települést.
Ráfordultam egy hosszú,
egyenes földútra, és megállapítottam magamban, hogy ez már bizony
Bodrogköz. Az
eddigi jellemzően homokos úttal ellentétben itt csont keményre száradt
föld
borította az utat. Nem könnyű rajta a járás, de viselhető. Majd 4 km-en
keresztül ezen a csatorna melletti, nyíl egyenes úton haladtam, csupán
néha
szakította meg az egyhangúságot egy-egy híd. Innen láttam meg először a
távoli
hegyek kékes sziluettjét. Végül egy újabb csatorna állta utamat, de
balra egy
hídon tovább lehetett menni. Ismét hosszú szakasz várt rám, bár ez
hangulatosabb volt az előzőnél. A tiszta vizű csatorna láttán a mosdás
lehetősége is felmerült bennem, de végül
nem szántam rá magam. Aztán elértem a
gátőrházat, és mivel pár lépést tovább mentem, hogy lefényképezzem a
hidat, már kiabált is a gátőr, hogy ott van ám a bélyegző.
Kedvesen
elbeszélgetett velem, megmutatta kölyökkutyáit, panaszkodott a hirtelen
jött forróságra, mesélt a birkáiról, mindezt olyan őszinte, tiszta
egyszerűséggel, hogy nehéz ilyet találni.
Aztán elbúcsúztam és némi kacskaringózás után a tavaszi
mezőn ráálltam arra az irdatlan hosszú egyenesre, mely már Pácinra
vezetett. |
Ájulás közelében a falu
szélén bandukoltam, amikor váratlanul az egyik udvarból egy
egyetemista-forma
lány kezdett kiabálni, hogy várjam már meg. Kiszaladt és lelkesen
kérdezte,
honnan jövök. Amikor megtudta, hogy Debrecenből, boldogan újságolta,
hogy ő ott
dolgozik és most végre haza tudott jönni. Kérdezett az utamról,
szokásaimról és
jót beszélgettünk. Nagyon jólesett ez a találkozás, mert erősen
elcsigázott
állapotban voltam. …még hogy nincsenek angyalok?!
Az első kis boltban bélyegeztettem,
bár
itt már kiérződött az üzleti szellem. Az első kérdése az volt: van-e
éjszakai szállásom, és lelombozva nyugtázta, hogy meg van oldva. Aztán
átsétáltam a parkba, ahol meglepően sok fiatal sétált, beszélgetett,
vagyis zajlott az élet. Megkerestem a GCPACI geoládát,
majd legalább kívülről megcsodáltam a Mágóchy-kastélyt, kár, hogy még
az udvara is zárva van. Mivel feltöltöttem vízkészleteimet, jó súlyos
zsákkal folytattam utamat a parkon át.
|
Lassan elmaradt a park,
a temető és a nyílt mezőn fenséges kilátás nyílt a távoli
Sátoros-hegyekre.
Mivel errefelé a jelzések nagyon elhanyagolt állapotban voltak, és
erősen
ingoványos volt a talaj, komolyan figyelnem kellett a sáros
szakaszokra.
Közvetlenül a Szlovák határon egy kedves kőhíd melletti zsilipnél
szinte
kínálta magát a lehetőség egy alaposabb mosdásra. Ki is használtam a
helyzetet,
és jó fél óra múlva tisztán, frissen folytathattam utamat.
A csatorna melletti
töltésen haladtam, melynek a túlsó fele már Szlovákia, és melyről
fantasztikus
rálátás nyílt a Nagykövesd feletti várromra, amíg élesen délre nem
fordult
(volna) az út. …már ha lett volna, de a fasorban futó utat teljesen
benőtte a
bokor, így használhatatlanná vált. A szántás szélén mentem még egy
darabig, de
az első jelentős belvizes résznél az akácos fasorban kerestem egy
tábornak való
helyet és lecuccoltam. A hangulatos helyen a télen felégetett kormos
talaj
nagyon egyenetlen volt. Szerencsére a dús, magas fű sokat enyhített
ezen a
problémán.
Az elhelyezkedésen és a
vacsorán már túl voltam, mire lebukott a nap a messzi Zemplén hegyei
között,
fantasztikusra festve a távoli felhőket. Hosszan csodáltam a
pillanatonként
változó képet. Mára 33 km jutott, és itt már tisztán éreztem, hogy jó
volt a
döntésem, miszerint az utolsó napra tervezett, Újhely körüli sétálást
elhagyom.
Elég volt ez így is élményekből és fáradtságból egyaránt. Lepihentem,
de az
eddigi legrosszabb talajú helyen nem volt igazán jó éjszakám.
2013. 04. 26.
péntek
A
szokásos,
jól begyakorolt reggeli pakolás után visszatértem a szántás szélére,
hogy az
ingoványt kikerülve folytassam tegnapi utamat.
Hamarosan elértem egy
keresztutat, ahonnan már járható volt az eddig benőtt fasor útja is.
Nem sok
örömöm volt benne, mert továbbra is jellemző volt a kőkeményre száradt
keréknyomos talaj. Szép mezők között, ragyogó napfényes időben hamar
beértem
Karcsára, ahol szemem-szám tátva maradt a csodálatos középkori
templomtól.
Szinte sugárzik róla a múlt.
Körbejártam, fényképeztem, a nap állása miatt
néha szinte a parókia ajtajából. Még gondoltam is: vajon mikor fognak
kiszólni, hogy mit is keresek itt! De senki nem szólt egy szót sem,
(pedig otthon voltak) én meg leolvastam a GCKRCS jelszavát,
és vissza-visszanézve tovább bandukoltam. Hamar elértem egy sörözőt,
ahol kértem bélyegzést,
de morgást is kaptam hozzá. - Miért nem a parókián bélyegeztettem? -
hangzott a kérdés, és nem értettem mi a baj. Olyan nagy ügy beleütni a
bélyegzőt a füzetembe? Aztán még a gátőr is eszembe jutott, aki kérés
nélkül is kihozta a bélyegzőt…
|
De később otthon -átolvasva az
előttem itt jártak írásait- rájöttem,
hogy a pultosnak is elege lehetett már a lelkész családból. Nem a
legkészségesebb emberek közül valók lehetnek.
De megvolt a bélyegzés,
és a falu túlsó felén, a focipálya padján jót reggeliztem. Kellett is
az erő,
mert az eddigi utakhoz képest tragikusan rossz minőségű út várt rám.
Maradt a
csont keményre száradt, néhol félméteres mélységű traktornyom, de
időnként alig
átjárható ingovány színesítette a feladatot. Nem kis koncentrálás
kellett, hogy
bokatörés nélkül túljussak ezeken a szakaszokon. Persze azért voltak
vidám
pillanatok is: láttam a mezőn futkározó őzet, úgy nézett ki szegény
mint egy
foltos hiéna (már vedlett a téli szőrzete).
Nem sokkal később nézek az út
mentén egy tapsifülest. Ő is néz, de nem
foglalkozik velem, még fényképezni is volt időm. Aztán egyszer csak
felfogta,
hogy mit is lát, és ijedtében egy hatalmasat ugrott a közeli
pocsolyába. Mit
mondjak, jót röhögtem!
De akkor már kevésbé,
amikor a bokatörő út után elérve az aszfaltot rádöbbentem, hogy innen
már
végig, mind a 16 km-en keresztül ez vár rám. Aztán az alig érthető
Karosi
kerülő után végre elértem a Honfoglaláskori temetőt, melynek hangulata
nagyon
megfogott. Több sír feltárására került sor ezen a helyen, némelyikben
kiemelkedő rangú férfi nyugodott. Közülük kerülhettek ki a kalandozó
magyarok
vezetői és résztvevői. Elméláztam azon a gondolaton, hogy ők alapozták
meg
valamikor a mi mostani létünket. A szó szoros és átvitt értelmében ők a
mi
ősapáink. Vajon mit gondolnának rólunk, ha életre kelhetnének? Milyen
lehetett
akkor ez a táj, egyáltalán felismernék-e az akkori szemükkel? Had
idézzek az
egyik emléktáblán olvasott versből, ami nagyon illet a hangulatomhoz:
„Kitéphetetlen
gyökereink
Összekötnek
végtelen kötelékben.”
Még megkerestem a
közelben elhelyezett GCHOTE
geoládát, majd folytattam a végtelen vándorlást az országúton.
Alsóbereckibe
érve már nagyon fájt a sarkamon a vízhólyag,
így a kocsmai bélyegzés
után
megnéztem. Az bizony kiszakadt, és hiába ragasztottam le, már végig
erősen fájt. Sajnos a Bodrogon való átkelés utáni rövidebb földes
szakasz reménye is füstbe ment, mert a Tiszával ellentétben itt még
tartott az áradás, és víz alatt volt az út. Így maradt az egyre
forgalmasabb országút, a néha már kellemetlenül erős szélben.
Belegondoltam, hogy ha maradok az eredetei ütemtervemnél,
valahol itt kellett volna megszállnom éjszakára. Bajban lettem volna,
mert nem volt egy talpalatnyi sátornak való hely sem.
|
Aztán lassan fölém
tornyosultak a Sátoros-hegyek és
elértem a város szélét. Nem volt semmi kedvem még tovább sétálni,
örültem, hogy
elértem a régről ismert vasútállomást. A pénztárban a jegyem mellé
kedvesen,
mosolyogva megkaptam az utolsó bélyegzést.
Megkerestem a szerelvényt és lepihentem. Erre a napra 25 km jutott, a
hét nap
alatt közel 220 km-t gyalogoltam.
Közel tíz éve bőrig ázva, most izzadságban fürödve
érkeztem meg erre az állomásra, de közben körbejártam az országot. Az
elmúlt években oly módon ismertem meg hazámat, ahogyan azt csak kevesen
élhetik át. Sokat gazdagodtam ismeretekben, bölcsességben,
szemléletben, erőnlétben, kitartásban; sok embert ismertem meg, és
remélem sokuknak örömet is tudtam szerezni kalandjaimmal. Sok embernek
sok mindent köszönök, de legfőképpen köszönöm,
hogy bejárhattam
hazámat!
|