8.sz. túra

Haláp v. m. –Sátoraljaújhely v.áll.

2013. 04. 20. szombat Azt hittem, idén sohasem érkezik meg a szép idő. Már az utam elhalasztására gondoltam, amikor az utolsó héten egyetlen nap átmenettel megérkezett a nyár. Mondta is egy ismerősöm: ”idén hétfőre esett a húsvét, és szerdára a tavasz.”

Szokásom szerint éjjel fél egykor indultam, hogy elérjem a Debrecenből 7:12-kor induló halápi vonatot. Szépen ment is minden Karcagig, ahol egy előttünk áram nélkül maradt villanymozdonyt meg kellett tolnunk. (Mi utasok mögé álltunk és hórukkra megtoltuk. :-) …na jó, nem így!) Sikerült is aránylag hamar, de a kis késlekedés és az ebből adódó 30 perc várakoztatás miatt már lekéstem a csatlakozást. Ráértem volna az eggyel későbbi, hajnali fél ötös vonattal indulni Pestről. De hát ilyen az élet…

Ragyogó napsütésben, fél tízre értem Haláp megállójába, és vágtam neki a 8 naposra tervezett útnak. Hamar kiértem az országútra, majd a bezárt Halápi csárdához. Nem időztem sokat, hanem a süppedő homokban, még alig levelező akácerdőben baktattam tovább a Hármas-hegyi kilátó irányába. Elhagyva egy kedves tanya-romot, majd oldalról érintve egy frissen tarra vágott irtást, enyhén dombos terepen el is értem a kilátót.

Körülnéztem az emeletről, és bár a szokásos alföldi panoráma fogadott, jólesett a békés nyugalom. Van itt egy emléktábla (egy Saint-Exupéry” idézettel), „Édesapánk emlékére” kihelyezve. Egyszerűségében megható. Mire megtaláltam a GC3HEG geoládát, befutott egy kiránduló család. Köszöntöttük egymást, majd elballagtam a tó irányába, hogy kisebb kerülővel egy tarra vágott erdőfolton át a Zsuzsi vasút végállomásánál lévő kiránduló célponthoz jussak. Sokan piknikeztek a tisztáson, „menekültem” is, amilyen hamar tudtam a vasút felszámolt, régi útvonala mentén.

Egyhangúbb szakasz kezdődött itt, jórészt homokos talajú akácerdőkben. Sajnos a Nyírségben sok a szabályos sorokban telepített erdő, ami egy kicsit illúzióromboló. Egy hangulatosabb szakasznál megpihentem az ebéd erejéig, és élveztem a szinte nyárias meleget. Egy zárkózott tanya után elértem az aszfaltos utat, hogy hamar le is térjek róla az éppen kijelölés alatt álló új jelzés felé. Végig követhető volt az új jel már felfestett fehér alapja. (Később tudtam meg, hogy néhány nappal később lett felfestve a kék sáv.) Egy kisebb völgyben az elmúlt napok sok esője miatt járhatatlanná vált az út, de aránylag könnyen ki lehetett kerülni. A továbbiakban is nagyon szép, hangulatos úton vezetett a kollégám, Ftom által kijelölt, elfogadtatott, és felfestett útvonal. Köszönet érte!

Egy széles, homokos úton éri el ismét a régi, megszűnt jelzést az új, mely Buzita településre vezet. Követtem még egy darabig, aztán egy kis kaland kedvéért letértem róla, hogy délről érhessem el a Vécsey-kúriát. Rendben is ment minden, amíg egy kerítés meg nem akasztott. Drótháló nem volt rajta, így továbbmentem, szerencsére a kutyák nem ettek meg és a lovász is kedvesen fogadott, de ez mégsem követendő példa. A kúria gazdaságába jutottam, ahol a lovász büszkén mutatta a lovait, kutyáit, majd meghívott egy kávéra.

Hamar elköszöntem, mert volt még előttem út mára. Vizet vettem és a Nyíracsádi Község Kék Túra Vendégháza mellett elhagytam a kicsi települést.

Egy birkás mező mellett bandukoltam a nehezen járható homokos úton, majd a túlsó szélén balra tértem a patak menti füves ösvényre. Gyenge minőségű úton kicsit bejártam ezt a környéket, aztán az Acsádi-ér gázlóján átkelve visszatértem a jelzésre. Egy szép erdő, majd tágas mező mentén hamar elértem azt a fenyvest, amit már távolról kinéztem magamnak éjszakai szálláshelyül. Sajnos ez is egy sorokba telepített erdő volt, de éjszakára megtette. Ezekkel az a baj, hogy a sorok mentén teljesen végiglátható az erőalja, semmi védelmet nem nyújt a kíváncsi szemek elől. Itt is sátorverés közben az erdőszéli

úton menő autóból mozgásomat vadmozgásnak nézték. Meg is álltak jobban megfigyelni, de mivel nem mozdultam többet, nem találtak meg a szemükkel. Jobban szeretem, ha nem tudják, hol éjszakázom!

Átöltöztem, vacsoráztam, és lepihentem. A mai puha, homokos talajú, közel 25 km-es út semmi gondot nem okozott a talpamnak. Mély, szinte ájult alvás után kipihenten ébredtem reggel.

2013. 04. 21. vasárnap Hamar elkészültem, és a még csípős reggelen továbbmentem Nyíracsád felé. Ekkor láttam, hogy még bőven lett volna sátorhely a faluhoz közelebb is, de így is jó volt.

A zsidótemető mellett értem el a falut, az utamba eső Bajor sörözőben kértem bélyegzést. Sajnos a felirata Nyíradony volt, így ez nem sokat ért. Megcsodáltam a központban lévő Árpád-kori templomot. Nagyon hangulatos, szépen felújított, de sajnos már csak itthon vettem észre, hogy a napokban telepítettek ide egy geoládát. Így ez kimaradt. Elhagyva a szépen rendezett főteret, a görög katolikus templomhoz igyekeztem a fél kilences misére. Meg volt beszélve telefonon a lelkésszel a mise időpontja, így biztosra mentem. Jó volt, hogy időben érkeztem, mert még volt hely a hátsó padokban. Később bizony színültig megtelt hívőkkel a nem kicsi templom.

Régi vágyam volt, hogy egyszer részt vegyek egy görög katolikus szertartáson, de eddig ez mindig meghiúsult. Most végre sikerült. Érdekes ez a keleti szertartás egy római katolikus szemnek, de a lényeg azonos. A szertartás közben egy fiatal fiú odajött hozzám, és átadott néhány füzetet a plébánia életéről, mondván: -a lelkész küldi. A mise végén még időztem egy kicsit a fényképezéssel, és amikor indultam volna, egy hölgy megszólított: Látja, hogy kirándulok, meghívna egy ebédre. Hirtelen azt sem tudtam, mit is mondjak, annyira jólesett. De tudtam, ha leragadok a faluban koradélutánig, a teljes heti programom felborul. Így kénytelen voltam nem élni a lehetőséggel. Azóta is köszönettel gondolok a hölgyre, az egész szíves fogadtatásra! Még egy gyors bélyegzést kértem a lelkésztől, amit elfoglaltsága miatt a lányától kaptam meg, majd friss lendülettel folytattam utamat.

Eddig felméretlen utakon hagytam el a települést, hogy a nem túl távoli Gúth erdészet felé vegyem utamat. Először aszfalton, majd jól járható földutakon, váltakozva erdőn, mezőn el is értem egy kapuhoz, mely szerencsére nem volt lezárva, így gond nélkül bejutottam az erdészet területére. Nézett is nagyot az éppen kifelé jövő autó sofőrje, amikor mondtam neki úticélomat. Nemsokára már egy erdészház mellett ballagtam, majd rövidesen elértem a pompás erdészkastélyt is.

A gondosan rendben tartott épület egy domb lábánál áll. Felette a dombtetőn található a Tűzőrzőhegyi mérőtorony. Nagyon szép kilátás nyílik róla a vadászkastélyra, a távolabbi többszáz éves Hubertusz-tölgyre, és a kiszolgáló épületekre. Visszaérve a dombról még közelről is megcsodáltam a vénséges tölgyfát, majd elhagytam az erdészet területét, és az aszfaltos úttal párhuzamosan futó földúton a Guthi templomrom felé igyekeztem.

A romokhoz közel egy nem túl távoli őzcsapatra lettem figyelmes. Több százan lehettek, hosszú sorban vonultak. Őzeket elég sűrűn meg lehet figyelni, de ilyen nagy létszámú csapatot már annál ritkábban. Hosszan elnéztem vonulásukat, aztán hamar elértem a romot.

Megcsodáltam a megmaradt alapokat, falakat, de valahogy nem igazán fogott meg a hangulata. A közeli pihenőnél ebédeltem, közben jöttek-mentek a kirándulók. Jóllakottan indultam tovább egy másik, sokkal közelebbi múltra emlékeztető helyhez: a megszűnt Zsuzsi Vasút emlékére állított mozdonyhoz. Ahogy a romnál is, itt is begyűjtöttem, a GCGUTH láda jelszavát, és tovább indultam a megszűnt vasút nyomvonalán. Először még egy szokásos szekérúton vitt az út, de fokozatosan egyre szebb, hangulatosabb lett, távoli mezőkkel, mély bevágásokkal, érintetlen őserdővel.

Közben szóba elegyedtem egy, a mozdony óta közelemben haladó biciklis családdal, akik a közeli toronyig szerettek volna eljutni, de elbizonytalanodtak. Két kis gyermekük vidámsága, a szülők őszintesége jólesően színesítette ezt az útszakaszt. Hamarosan el is értük a hatalmas vasszerkezetű tornyot és a közeli turistaház romjait. Komoly turistaélet szakadhatott meg ezen a helyen a vasút megszűnésével. Kár érte! Elbúcsúztam a családtól, és az egyhangú úton nemsokára egy kerítéshez értem, ahol választanom kellett. A kerítés sarka mellett elvezető utat, vagy a nyitott kapun át bevezető utat válasszam? Ösztönösen a mellette elvezetőt választottam, mint kiderült, rosszul. Jó nagy kerülőre kényszerültem volna, ha egy a földeken dolgozó ember nem szól, hogy másszak át bátran a kerítés lyukán, mert különben a térképről is le kell mennem. Így végül csak átjutottam a kerítésen. Homokos, majd később füves úton a GCLAT geoládát érintve a Kis-Szőlő-Tető pihenő telepéhez értem. Szépen kiépített terület van itt, kilátóval, esőházakkal, kék kutakkal.

Fel is tankoltam vízzel, jó nehéz is lett a hátizsákom. Élvezettel sétáltam végig a területen, majd az elért országúton a városias Nyírlugosra. Egy útba eső boltban bélyegeztettem, és hosszan bandukoltam a szépen felújított, rendben tartott, nem túl nyüzsgő városban. A túlsó végén, a kis temető mellett, süppedő homokos úton hagytam el, és az első adódó szálfaerdőben táborhelyet kerestem. Egy apró tavacska mellett sikerült némi „optikai” rejteket is találnom. Fel is vertem gyorsan a sátramat. Még élvezettel néztem a dagadó hold egyre kerekebb képét, majd egy apró mosdás, szokásos esti lábápolás, vacsora és ugrás a zsákba! Kényelmes, nyugodt éjszakám volt a mai napi 32 km gyaloglás után.

2013. 04. 22. hétfő Lassan beállt a reggeli ritmus. Nagyjából 7 órára össze tudtam pakolni a zsákomat, és kicsivel később már indulhattam is.

Visszatértem az este elhagyott útra és az első kanyarnál egy fára kirakott keresztre lettem figyelmes. Egyszerű emlékhelynek látszott, de lehet, hogy valami baleset emléke. Később az út mentén kitermelt fát rakodó gépek dolgoztak, de ennek ellenére nyugodt, kellemes, reggeli hangulatú szakasz volt ez. Láttam egy csodaszép hatalmas fát, s mivel ilyenkor még az állatok is jobban mozognak, elfutó őzeket, nyulakat.

Egy épülőben lévő kerítés végénél kezdődött az a leágazás, ahonnan a jel felkapaszkodik az alföld csúcsára, a 184 m magas Hoportyó-hegyre. Hamar felértem, és a megmagyarázhatatlanul kellemes hangulatú helyen megreggeliztem. Miközben élveztem a békés nyugalmat, megkerestem a GCHOPO geoládát is. Többször elgondolkodtam már, hogy mitől van az, hogy bizonyos helyek érthetetlen módon vonzanak vagy taszítanak. Egyszerűen érzelmi töltéssel bírnak. Bár magyarázatot még nem találtam rá, de a tény tagadhatatlan.

Visszatérve erről a kellemes kitérőről, az út jellege hamarosan megváltozott. A sűrűbb erdő után jóval ligetesebb, lazább erdőben átláthatóbb vonalvezetésű úton jutottam egészen az Istvántanyáig. Beérve a településre megleltem az eltéveszthetetlen „bélyegzős” büfét, ahol kedvesen kaptam a bélyegzőt. Csupán párna kellett hozzá, de az mindig van nálam.

Nem is időztem sokat, így egy félóra múlva már Nyírbogát bevezető útján bandukoltam, hogy megnézhessem a Bogáthy-kúriát. Egy hatalmas kertben, szépen felújítva áll,

vétek lett volna kihagyni. Még leolvastam a GCBOKU jelszavát, és a nyárias melegben elhagytam a falut. A vasút kereszteződése után balra letértem a széles földútról, hogy a füves, fenyőfás keskeny úton a sínek irányába kanyarodjak. Nem tagadom, jólesett a sűrűbb lombozatú fák árnyéka a déli melegben. A sínek mentén, később egy kevésbé használt ipartelep oldalában értem el a 471 sz. főutat, melyen alig tettem néhány lépést, hogy ismét visszatérjek a megművelt, szőlős kiskertek felé.

Igazán kellemes, dimbes-dombos, művelt környezetben sétáltam, és a megugró őzek jelezték, hogy régen nem járt előttem már senki. Több is hamar elszaladt, (mint általában)

de egyet sikerült időben, feltűnés nélkül észrevenni. A fiatal bak elmélyült legelésében nem vett észre, így kedvemre fényképezhettem. A többnyire élő, rendezett, itt-ott pusztulásukban álmodó tanyák mentén közeledtem a város felé az itt már kellemetlenül mély homokos úton. Később nagyipari művelés eredményeként igencsak bizarr formára metszett fák tűntek fel, majd ezek elmaradása után vége is lett az álomnak. Ronda torony, betonos út, bűzös teherautók jelezték, hogy bizony elértem Nyírbátor ipari övezetét.

Hamar beértem a városba, és mivel fel kellett tölteni készleteimet, a Coop boltban vásároltam, egyúttal bélyegeztettem is. Nagyon készségesek voltak a nagy zsákom miatti szerencsétlenkedésem kapcsán. Elbandukoltam a Papok-réti-tóhoz, és a hatalmas fehér templom előtt lepihentem ebédelni.

Jólesett az étel, a pihenés és egy fél óra múlva, miután megkerestem a GCBATH dupla láda egyik pontját, tovább indultam a városban a harangláb irányába. A hangulatos belvároson

érződik a dicsőséges ősi múlt. Még megnéztem a Báthory-várkastélyt, begyűjtöttem a GCNYIB virtuális láda jelszavát, majd nekivágtam az út folytatásának.

Kifelé menet a Retro sörözőben feltöltöttem vízkészletemet, és a távoli mennydörgés fenyegetése közben hosszan sétáltam az újonnan települt ipari park mellett. Szerencsére a vihar elkerült, de az úttal nem volt szerencsém. Az aszfalt földútra, majd ösvényre váltott, de mire az erdőbe értem, el is enyészett a lábam alatt. Később a szántás szélén baktatva megtaláltam a folytatást, így kerítések mentén, megriasztott őzek nyomában el is jutottam az erdő legészakibb csücskéhez. Itt sem volt arra út, amerre menni szerettem volna, de ismét segített a szántás széli baktatás. Átérve a szomszédos fölútra még mentem egy ideig, majd kerestem egy táborhelyet. Nem volt az igazi, egy akácerdő szabályos sorokban ültetett fái között, de kezdtem már beletörődni.

Az esti pakoláskor vettem észre, hogy sajnos a bakancsom egyik varrása elengedett. Meg kellett varrni, viszont ez nem volt egy egyszerű művelet. Sikerült is átszúrnom a körmömet, de végül elkészült a mű, amely ki is tartott utam végéig. Ma is 36 km-t haladtam, de már ápolni kellett a jobb sarkamat. A bakancs bőre kidörzsölte, és vízhólyag keletkezett rajta. A gyenge hangulatú tábor ellenére kellemes éjszakám volt.

2013. 04. 23. kedd Reggelre sem lett kellemesebb hangulatú ez a táborhely. A szokásos időben keltem és a szokott időben el is indultam.

Kisétáltam a földes útra, majd hamarosan elértem az aszfaltosat. Ez már egyenesen Nyírderzs Hangulat Büféjéhez vezetett, ahol bélyegeztettem, és pár szót váltottam a helyiekkel. Vidám hangulatban, az itteniek „Indulj el egy úton…” kórusban dalolása mellett vágtam neki a folytatásnak. Hamar átértem a falun, és egy hosszabb országúti menet után elértem Kántorjánosit. Egy buszmegállónál megpihentem, reggeliztem, és élvezettel figyeltem a falu mindennapi életét. Hosszan begyalogoltam a központba, ahol néhány közmunkás lelkes érdeklődésére elmeséltem, hova igyekszem. Csodálkozva hallgatták, de a harmadik kérdésük már az volt, nincs-e valami csencselnivalóm. Mivel nem volt, elbúcsúztam tőlük. Ezen az oldalon hamar elmaradtak a házak, már csupán csak egy tanya volt előttem, ahonnan egy néni kiszólt, hogy a „dombtetőn” jobbra le kell majd térni! És valóban, itt lett átalakítva az útvonal a megépült autópálya miatt. Nem is lehetett volna eltéveszteni a gondosan felfestett jelzések miatt, de nagyon jólesett a néni kedvessége.

Átkelve a pálya felett nem követtem a jobbra ívelő jelzést, hanem balra, egy földútra tértem. Ez balról kerüli meg az előttem álló dombot, és nagyon hangulatos, bár kicsit elvadult kertes, szőlős környéken vezetett egy aszfaltos útig. Ez vitt vissza az előzőleg elhagyott országútra, mely már közben a Vajai-víztározó mellé ért. Sajnos nem igazán lehetett lemenni a vízpartra, így majdnem a túlsó végéig az aszfalton kutyagoltam.

De itt aztán egy széles lejárónál végre lejutottam, és még asztalos, pados pihenőhelyem is volt. Csupán a bélyegzőhelyként megjelölt büfé volt zárva, de úgyis terveztem bemenni Vajára, majd ott bélyegzek. Megpihentem, ettem és kivettem a karomból egy kullancsot, melyen azért csodálkoztam, mert kb. 3 órája fújtam be magam riasztóval. Újult erővel, tikkasztó melegben értem be Vajára, ahol a kinézett bolt közelében egy fiatal fruska vidáman köszöntött: -Végre itt vannak a turisták, akkor már itt a nyár is! -És bár egyedül voltam, most „egy turista is csinált nyarat”.

Vidáman bélyegeztettem, majd elmentem a Vajai kastélyhoz. Nem sokat vártam tőle, éppen átépítették…. Már éppen tovább akartam menni, amikor eszembe jutott, hogy talán a túloldalt is meg kéne nézni. És ekkor leesett az állam! Csodálatos kertben, egy fehér kastély előtt találtam

magam. Bejártam a kertet, nem kis feltűnést keltve szerelésemmel a kiöltözött társaságban. Megcsodáltam a hatalmas öreg platánt, a virágzó tulipánfát, megkerestem a GCVAJA virtuális pontot, majd újra bejártam a kertet. Nagyon megfogott a szépsége!

Később még elsétáltam a református templom felé, de az önmagában csodálatos épület a kert után alig mutatott valamit. A -on hagytam el a várost egy angyalszoborral díszített domb mellett. Erősen homokos úton, alig követhető jelzések nyomában bandukoltam, némi változatosságot csupán a 41 sz. főút kereszteződése hozott, de még sok volt hátra ebből a kevésbé érdekes szakaszból. Unalmasnak nem mondanám, mert elszórakoztattam magam: például a GPS elemeivel. Volt négy zöld színű akkum, amelyekkel még feltöltve sem kapcsolt be a kütyü. Ezeket cserélgetve próbáltam egy kis energiát kinyerni belőlük, de reménytelennek látszott, így zsebre vágtam őket. Vagy: az egyik szakaszon beszántották az ösvényt, de szerencsére így is komolyabb gond nélkül le tudtam küzdeni a távot. …szóval elvoltam!

Végül elértem a fedett pihenőnek jelölt helyet, ahol már egy ócska pad sem volt, majd átkelve a zsilipen megpihentem a Csokaly-tavat tápláló patak mellett. Ekkor vettem észre, hogy az akkukból egy kiesett a zsebemből. Na mindegy, nem nagy kár érte! Ezen a pihenőn jutott eszembe, hogy jó lenne megmosdani, de gondoltam, inkább majd később, a tónál. Aztán a tópartból semmi nem lett, mert az egész le volt kerítve egy szabadidő-centrum kedvéért.

	Püffögve kerültem meg a tavat, de úgy döntöttem, nem hagyom magam felbosszantani. Éppen egy kis teknőst vittem vissza az iszapba (a hirtelen szárazságban kint rekedt az úton) amikor „jó tett helyébe jót várj”: megláttam a házi víztornyot. Érdekes jelenség volt, de ami a fontosabb, lábánál volt egy norton-kút. A kapu sem volt bezárva, így nem sokat morfondíroztam, nekiálltam fürdeni. Különös látvány lettem volna egy arra járónak: talpig pucéran, fülig szappanosan, de szerencsére nem jött arra senki. Jó félóra múlva frissen, illatosan, vidáman folytattam utamat a közeli Ricsóhegy felé.
Érdekes jelenség volt ez a hegy kettős csúcsával, tetején a mérőtoronnyal. Hamarosan találtam egy alig járt gyalogutat, amely szuszogtató emelkedéssel felvezetett a toronyhoz. Ez zárva volt, így felmászni nem lehetett (bár a lábától is szép kilátás nyílt a környékre), de talán nem is baj, mert közben erősen beborult az ég, vihar készülődött. Nem is siettem tovább, mondván legalább a torony ad némi fedezéket. Láttam, amint a környékre szakadó esővel lecsap a vihar, de nekem csupán csak egy kevés szemetelés jutott.

Viszont egy csodálatos kettős szivárvány tűnt fel az égen és majd negyedóráig hol erősebben, hol gyengébben ott is ívelt. Innen a magaslatról még a lábát is lehetett látni, ahol a földre ért. Hosszan csodáltam a jelenséget, majd amikor már látszott, hogy megúsztam az esőt, felcihelődtem.

Még sokáig látszott az egyre halványodó szivárvány, de én már a közeli országutat keresztezve nekivágtam az ismeretlennek. Homokos talajon, hangulatos szekérutakon gond nélkül haladtam a megtervezet úton, majd később elértem az erdőt. Jöttömre nagyon sok állat riadt fel, még egy vaddisznó családot is sikerült megfigyelnem. Közben változott az erdő jellege és pár éve tarra vágott fiatalosba váltott. Meg is gyűlt vele a bajom, mert benőtte a műholdról gondosan kinézett utat. Ezért némi keresgélés után kénytelen voltam egy kerülőbe kezdeni. Közben már esteledett is, így amikor egy

elfogadható (szabályos sorokba ültetett) akácoshoz értem, kerestem egy táborhelyet. Hangulatosabbat találtam, mint a tegnapi volt, örültem is neki. Gondosan kipucoltam a talajt és berendezkedtem.

Ma már mindkét lábam ápolásra szorult, (a jobb sarkamon a vízhólyag, a balon pedig egy meghúzódott izom), de nincs okom panaszra: ma is több mint 33 km-t vittek. Bár fogalmam sem volt, hogy holnap hogyan fogok ebből az erdőből kikeveredni, nagyon nyugodt, békés éjszakám volt.

2013. 04. 24. szerda Üde, kellemes reggelre ébredtem, szokásos időben el is indultam az egyetlen lehetséges úton. Persze, hogy nem volt semmi keveredés, szépen vezetett az út.

Később a villanyvezetékeknél egy kicsit elbizonytalanodtam, de hamar rátaláltam a nekem megfelelő irányba menő ösvényre. Nagyon élveztem a reggeli időben még mozgó őzeket, az errefelé jellemző lankás tájat. Aztán elértem az erdei-aszfalt úton futó jelzést, és hamarosan már Nyírkarász utcáit tapostam. A Tölgyfa presszóban kértem bélyegzést, a fiatal (tapasztalatlan) pultos hölgy erősen csodálkozott, hogy mit is akarok. Szerencsére egy törzsvendég vágta a témát,

és szólt az érdekemben. Elsétáltam a városias központban a két templom között, és egy találomra kinézett megállóban megpihentem reggelizni. Élveztem a kellemes napos időt, és figyeltem a község életét. Egyszer csak egy quad motoros vágtatott ki nagy zajjal egy utcából, és a szemben lévő ház mellett kihajtott a mezőre. Még a házból is kijöttek, egy tündéri kislány a nagymamájával, hogy mi volt ez. Reggeli végén továbbindultam a főúton, de néhány lépés után rádöbbentem, hogy rossz felé, hisz még előbb meg akartam nézni a Garay-várat is. Így hát hátra arc és irány a vár,

melynek a sánca még szépen látható, de már csupán egy emlékhely jelzi, hogy itt vár volt hajdanán. Fényképeztem néhányat a virtuális GCGARA részére is, majd követve a quadot, kimentem a mezőre.

Ez a szakasz nem túl érdekes, de unalmas sem volt. Mezők szélén vezető földutak, meg-megugró őzek, távolban dolgozó traktorok jellemezték, de a félkörben megkerült erdőfolt után már nagyon árnyéktalanná vált. Most még viselhető volt, de nyáron nagyon meleg lehet. Az elért aszfaltos úton balra fordulva hamarosan beértem Gyulaházára. Megcsodáltam, csak úgy kívülről, Farkas Bertalan szülőházát, amikor kedvesen odajött egy ember, hogy be akarok-e menni. Később az iskolakertben felállított vadászrepülő nézése közben kérdezgetett két értelmes kisfiú az iskolakertből. Szóval jól elvoltam, csak a bélyegzésnek kijelölt sörfőzdét nem találtam, pedig nagyon megittam volna egy korsónyit. Így a Mini Coop-ban bélyegeztettem és vásároltam.

Jó óra múlva előbb földes, később aszfaltos, egyhangú úton Anarcsra értem, ahol megnéztem az erősen lerobbant Teleky-Robovay-kúriát, majd a nem kevésbé lepusztult Czóbel-kúria mellett elmenve bementem a parkjába. Ez legalább szépen rendben tartott állapotú.

Szusszantam egyet egy hangulatos padon, megnéztem Czóbel Minka emlékművét, és örülve, hogy nem kell körben visszamenni, kisétáltam hátul a sportpálya mellett egy kis utcára. Csakhogy az utca vége teljesen rossz irányba vezetett, a nekem megfelelő irányú letérés felé meg kerítés állta utamat. Még próbálkoztam egy ideig, de fel kellett adnom. Visszamentem hát, és akkor vettem észre, hogy előbb elmentem a keresett, alig jellemző kicsi gyalogút mellett. Mondta is egy helyi ember, hogy ezen az úton bizony át lehet menni Kisvárdára. -A tanyánál balra, aztán csak jobbra –mondta.

Nekivágtam hát a bokáig homokos útnak, és bár a távoli tanya előtt kicsit körbenéztem a hangulatos, elvadult-szőlős dombtetőn balra tértem, aztán a tanya után jobbra. Hosszú baktatás volt, de biztonsággal átértem Kisvárdára. Egy sörözőben kértem bélyegzést, ahol először nem értette a hölgy, hogy mit is akarok, de miután elmondtam neki, boldogan adott és mesélt arról, hogy régebben ők is milyen sokat kirándultak. Jókedvűen távoztam, majd a vasúton átvágva pillanatok alatt a központban találtam magam.

Nagyon hangulatos, komoly város Kisvárda. Megcsodáltam szépen felújított főterét, és keresztülvágva rajta elballagtam az impozáns vár felé. Itt próbáltam megkeresni a GCVARD jelszavát, de a három lehetőségből már a csak egy volt meg. De az legalább megvolt! A keresés alatt kicsit pihentem, feltöltöttem vízkészletemet, és a fürdő mellett elhagytam a várost. A jó nehéz zsákkal, keresztezve a 4. sz főútat, ráálltam az útra. De nem akármilyenre, fantasztikusra! Egy dúsvizű csatorna mentén zöldellő útra. Fekete István regénye, a Tüskevár jutott eszembe, amikor a fiatalok utaznak haza:

„ A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján, és már a híd közelében jártak, amikor

Tutajos átnézett a másik oldalra, hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is.

- Ó! – és felugrott, és felugrott Bütyök is, és talán nem gondoltak arra, hogy ez a kép egész

életükön elkíséri őket.

- Gergő bácsi! – ordított Tutajos. – Gergő bácsi! - és nem tudott mást mondani, Bütyök

pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulattal, mintha le akarna ugrani a kocsiról.

- Írjál… várom!! Írjáál… - kiáltotta végre, mert Matula mellett egy kislány állt a

csónakban mozdulatlanul, csak a kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal, amivel először

intettek áldást az emberek. „

Bizony lassan az én utam is a végéhez közeledik. Tíz éve kezdtem a Vértesben Tündi lányommal, és maholnap körbejárom az országot. Hihetetlen, de a természet ennyi szépség után még mindig képes újabb csodát mutatni.

De bármilyen szép is, az ingoványos terület táborverésre alkalmatlan volt. Amúgy nem is volt még kedvem megállni, így ballagtam tovább, akár az idő. Lassan a csoda is elillant, és Rétközberencs érintése után már komolyan kerestem az éjszakai helyemet, de nem találtam. Több kitérő, vargabetű után, átkelve a Kerülőházi-csatorna zsilipén, egy dombtetőn lévő pusztuló szőlős szélén találtam meg. Egy öreg, zuzmóval borított diófa oltalmában, gyenge talajon vertem sátrat. Berendezkedés után még sokáig rángattam ki a sátor alól öreg szőlőgyökereket.

A közeli tóról felhallatszott a fiatal kölykök pecázás közbeni vidám cívódása. Ezen az úton az első éjszakám volt, mely nem mérnöki pontossággal szerkesztett erdőben telt, valamint, először volt látványos a naplemente is, a vele szinkronban kelő kerekképű teliholddal együtt. Élvezettel ittam is a nyugalmas, békés estét. Aztán vacsora, lábápolás (már húszforintos nagyságú a vízhólyag), és a közel 38 km után pihenőre tettem magam.

2013. 04. 25. csütörtök Fátyolosabb reggelre ébredtem, de szó sem volt felhőről. Komótosan összepakoltam, és mire indultam, már ragyogóan sütött a nap.

Kellemes hangulatú, szép erdőkben hamar lejártam Tiszakanyárig az utat. Itt, szokásomhoz híven, egy kis boltban vásároltam és bélyegeztettem. A végén az eladó tanácsára az iskola melletti művelődésház udvarán ültem le enni. Az iskolában éppen szünet volt, a fiatalok kint voltak az udvaron. Egyszer csak odajött két kamasz, a lány vihogott, a fiú keresve a szavakat megkérdezte:

- Ön nem angol? Mert az iskolában azt beszélik, hogy ön egy eltévedt angol.

- Nem, nem vagyok angol és nem is tévedtem el. – válaszoltam, és erősen csodálkoztam a fél óra alatt kialakult szóbeszéden. Pár szóban elmeséltem, mi járatban vagyok, de ez már alig izgatta őket.

Mivel éppen kész voltam a reggelizéssel, neki is vágtam a jó hosszú falu túlsó felének, a cigánysornak. Itt is zajlott az élet a maga megszokott medrében, és bár nem értem, miért jobb ajtó nélküli lakásban élni, miért jobb a száradó ruhát a piszkos kerítésre teregetni, és még sorolhatnám, de ez az Ő életük. Az utca végén egy kisebb csoport beszélgetett, és látszott, hogy komolyan méregetnek. Na nem mondom, hogy nem nőtt bennem is egy kicsit az adrenalin szint, de a közelükbe érve egy „jó napot”-tal minden feszültség feloldódott. Kedvesen visszaköszöntek, és már folytatták is a maguk beszélgetését.

A falu vége után párszáz méterrel már el is értem a Tiszán átvezető II. Rákóczi Ferenc hidat. Kíváncsian nézegettem a vízszintet, de nem volt megáradva, bizonyára már levonult az árhullám. Közvetlen a híd után kitértem jobbra az árvízi tározó felé megnézni, és megkeresni a GCARVI jelszavát. Szépen rendben tartott vízügyi létesítmény, akkor is éppen az út menti gazokat permetezték. Megcsodáltam a hatalmas zsilip kapukat, de most kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ilyen hatalmas erők léphetnek fel itt. Biztosan egészen másként mutatna a dolog árvíz idején.

Visszasétáltam az országútra, hogy az ellenkező irányba, a töltésen gyalogoljak jó 5 km-t. Szerencsére hamar földes útra váltott, és a hangulata is kifejezetten kellemes lett. Lementem a folyópartra, ahol béke és nyugalom uralkodott, nem volt sár, s a levonult ár egyéb maradványa.

Később, ismét a gáton megláttam egy őzet, amint keresztbe fut a gát koronája felé. Sikerült megcsípni a pillanatot, amikor éppen átugrik felette. Meglepően kellemes hangulatban értem el Cigándot, majd vásárlást követően ebédeltem a parkban, megkerestem a GCCIGA-t. Meglepően nyüzsgő, városias élet fogadott a központon túl, aztán az országúton lassan magam mögött hagytam a települést.

Ráfordultam egy hosszú, egyenes földútra, és megállapítottam magamban, hogy ez már bizony Bodrogköz. Az eddigi jellemzően homokos úttal ellentétben itt csont keményre száradt föld borította az utat. Nem könnyű rajta a járás, de viselhető. Majd 4 km-en keresztül ezen a csatorna melletti, nyíl egyenes úton haladtam, csupán néha szakította meg az egyhangúságot egy-egy híd. Innen láttam meg először a távoli hegyek kékes sziluettjét. Végül egy újabb csatorna állta utamat, de balra egy hídon tovább lehetett menni. Ismét hosszú szakasz várt rám, bár ez hangulatosabb volt az előzőnél. A tiszta vizű csatorna láttán a mosdás lehetősége is felmerült bennem, de végül

nem szántam rá magam. Aztán elértem a gátőrházat, és mivel pár lépést tovább mentem, hogy lefényképezzem a hidat, már kiabált is a gátőr, hogy ott van ám a bélyegző. Kedvesen elbeszélgetett velem, megmutatta kölyökkutyáit, panaszkodott a hirtelen jött forróságra, mesélt a birkáiról, mindezt olyan őszinte, tiszta egyszerűséggel, hogy nehéz ilyet találni. Aztán elbúcsúztam és némi kacskaringózás után a tavaszi mezőn ráálltam arra az irdatlan hosszú egyenesre, mely már Pácinra vezetett.

Ájulás közelében a falu szélén bandukoltam, amikor váratlanul az egyik udvarból egy egyetemista-forma lány kezdett kiabálni, hogy várjam már meg. Kiszaladt és lelkesen kérdezte, honnan jövök. Amikor megtudta, hogy Debrecenből, boldogan újságolta, hogy ő ott dolgozik és most végre haza tudott jönni. Kérdezett az utamról, szokásaimról és jót beszélgettünk. Nagyon jól esett ez a találkozás, mert erősen elcsigázott állapotban voltam. …még hogy nincsenek angyalok?!

Az első kis boltban bélyegeztettem, bár itt már kiérződött az üzleti szellem. Az első kérdése az volt: van-e éjszakai szállásom, és lelombozva nyugtázta, hogy meg van oldva. Aztán átsétáltam a parkba, ahol meglepően sok fiatal sétált, beszélgetett, vagyis zajlott az élet. Megkerestem a GCPACI geoládát, majd legalább kívülről megcsodáltam a Mágóchy-kastélyt, kár, hogy még az udvara is zárva van. Mivel feltöltöttem vízkészleteimet, jó súlyos zsákkal folytattam utamat a parkon át.

Lassan elmaradt a park, a temető és a nyílt mezőn fenséges kilátás nyílt a távoli Sátoros-hegyekre. Mivel errefelé a jelzések nagyon elhanyagolt állapotban voltak, és erősen ingoványos volt a talaj, komolyan figyelnem kellett a sáros szakaszokra. Közvetlenül a Szlovák határon egy kedves kőhíd melletti zsilipnél szinte kínálta magát a lehetőség egy alaposabb mosdásra. Ki is használtam a helyzetet, és jó fél óra múlva tisztán, frissen folytathattam utamat.

A csatorna melletti töltésen haladtam, melynek a túlsó fele már Szlovákia, és melyről fantasztikus rálátás nyílt a Nagykövesd feletti várromra, amíg élesen délre nem fordult (volna) az út. …már ha lett volna, de a fasorban futó utat teljesen benőtte a bokor, így használhatatlanná vált. A szántás szélén mentem még egy darabig, de az első jelentős belvizes résznél az akácos fasorban kerestem egy tábornak való helyet és lecuccoltam. A hangulatos helyen a télen felégetett kormos talaj nagyon egyenetlen volt. Szerencsére a dús, magas fű sokat enyhített ezen a problémán.

Az elhelyezkedésen és a vacsorán már túl voltam, mire lebukott a nap a messzi Zemplén hegyei között, fantasztikusra festve a távoli felhőket. Hosszan csodáltam a pillanatonként változó képet. Mára 33 km jutott, és itt már tisztán éreztem, hogy jó volt a döntésem, miszerint az utolsó napra tervezett, Újhely körüli sétálást elhagyom. Elég volt ez így is élményekből és fáradtságból egyaránt. Lepihentem, de az eddigi legrosszabb talajú helyen nem volt igazán jó éjszakám.

2013. 04. 26. péntek A szokásos, jól begyakorolt reggeli pakolás után visszatértem a szántás szélére, hogy az ingoványt kikerülve folytassam tegnapi utamat.

Hamarosan elértem egy keresztutat, ahonnan már járható volt az eddig benőtt fasor útja is. Nem sok örömöm volt benne, mert továbbra is jellemző volt a kőkeményre száradt keréknyomos talaj. Szép mezők között, ragyogó napfényes időben hamar beértem Karcsára, ahol szemem-szám tátva maradt a csodálatos középkori templomtól. Szinte sugárzik róla a múlt.

Körbejártam, fényképeztem, a nap állása miatt néha szinte a parókia ajtajából. Még gondoltam is: vajon mikor fognak kiszólni, hogy mit is keresek itt! De senki nem szólt egy szót sem, (pedig otthon voltak) én meg leolvastam a GCKRCS jelszavát, és vissza-visszanézve tovább bandukoltam. Hamar elértem egy sörözőt, ahol kértem bélyegzést, de morgást is kaptam hozzá. - Miért nem a parókián bélyegeztettem? - hangzott a kérdés, és nem értettem mi a baj. Olyan nagy ügy beleütni a bélyegzőt a füzetembe? Aztán még a gátőr is eszembe jutott, aki kérés nélkül is kihozta a bélyegzőt…

De később otthon -átolvasva az előttem itt jártak írásait- rájöttem, hogy a pultosnak is elege lehetett már a lelkész családból. Nem a legkészségesebb emberek közül valók lehetnek.

De megvolt a bélyegzés, és a falu túlsó felén, a focipálya padján jót reggeliztem. Kellett is az erő, mert az eddigi utakhoz képest tragikusan rossz minőségű út várt rám. Maradt a csont keményre száradt, néhol félméteres mélységű traktornyom, de időnként alig átjárható ingovány színesítette a feladatot. Nem kis koncentrálás kellett, hogy bokatörés nélkül túljussak ezeken a szakaszokon. Persze azért voltak vidám pillanatok is: láttam a mezőn futkározó őzet, úgy nézett ki szegény mint egy foltos hiéna (már vedlett a téli szőrzete).

Nem sokkal később nézek az út mentén egy tapsifülest. Ő is néz, de nem foglalkozik velem, még fényképezni is volt időm. Aztán egyszer csak felfogta, hogy mit is lát, és ijedtében egy hatalmasat ugrott a közeli pocsolyába. Mit mondjak, jót röhögtem!

De akkor már kevésbé, amikor a bokatörő út után elérve az aszfaltot rádöbbentem, hogy innen már végig, mind a 16 km-en keresztül ez vár rám. Aztán az alig érthető Karosi kerülő után végre elértem a Honfoglaláskori temetőt, melynek hangulata nagyon megfogott. Több sír feltárására került sor ezen a helyen, némelyikben kiemelkedő rangú férfi nyugodott. Közülük kerülhettek ki a kalandozó magyarok vezetői és résztvevői. Elméláztam azon a gondolaton, hogy ők alapozták meg valamikor a mi mostani létünket. A szó szoros és átvitt értelmében ők a mi ősapáink. Vajon mit gondolnának rólunk, ha életre kelhetnének? Milyen lehetett akkor ez a táj, egyáltalán felismernék-e az akkori szemükkel? Had idézzek az egyik emléktáblán olvasott versből, ami nagyon illet a hangulatomhoz:

„Kitéphetetlen gyökereink

Összekötnek végtelen kötelékben.”

Még megkerestem a közelben elhelyezett GCHOTE geoládát, majd folytattam a végtelen vándorlást az országúton. Alsóbereckibe érve már nagyon fájt a sarkamon a vízhólyag,

így a kocsmai bélyegzés után megnéztem. Az bizony kiszakadt, és hiába ragasztottam le, már végig erősen fájt. Sajnos a Bodrogon való átkelés utáni rövidebb földes szakasz reménye is füstbe ment, mert a Tiszával ellentétben itt még tartott az áradás, és víz alatt volt az út. Így maradt az egyre forgalmasabb országút, a néha már kellemetlenül erős szélben. Belegondoltam, hogy ha maradok az eredetei ütemtervemnél, valahol itt kellett volna megszállnom éjszakára. Bajban lettem volna, mert nem volt egy talpalatnyi sátornak való hely sem.

Aztán lassan fölém tornyosultak a Sátoros-hegyek és elértem a város szélét. Nem volt semmi kedvem még tovább sétálni, örültem, hogy elértem a régről ismert vasútállomást. A pénztárban a jegyem mellé kedvesen, mosolyogva megkaptam az utolsó bélyegzést. Megkerestem a szerelvényt és lepihentem. Erre a napra 25 km jutott, a hét nap alatt közel 220 km-t gyalogoltam.

Közel tíz éve bőrig ázva, most izzadságban fürödve érkeztem meg erre az állomásra, de közben körbejártam az országot. Az elmúlt években oly módon ismertem meg hazámat, ahogyan azt csak kevesen élhetik át. Sokat gazdagodtam ismeretekben, bölcsességben, szemléletben, erőnlétben, kitartásban; sok embert ismertem meg, és remélem sokuknak örömet is tudtam szerezni kalandjaimmal. Sok embernek sok mindent köszönök, de legfőképpen köszönöm, hogy bejárhattam hazámat!