7.sz. túra

Nagykereki v. áll. –Haláp v. m.

2012. 10. 20. szombat Lesz, ahogy lesz, már nyáron elhatároztam ezt az időpontot, de nagyon szerencsém lett vele. A már megszokott hajnali 3:00-ás vonattal most a Nyugatiból indultam. Nem volt kellemes az út, mert nedvesek, hidegek voltak az ülések. Jólesett átülni Szolnokon a másik vonatra. Debrecentől a családias hangulatú vicinális kevéssel 9 óra előtt ért Nagykerekibe. Mivel nem volt kedvem bemenni a faluba, bélyegzést pedig nem tudott adni a kalauz, a vonatjegyet ragasztottam be igazolásnak a füzetbe. (Sajnos átütött a ragasztó, és így csúnya, de azért olvasható.)

Már az első sarkon rám „bődült” egy gazda: -hova, hova? …de hamar megúsztam, és gyorsan el is hagytam a házakat. Innen a határszéli falutól visszafelé indultam a ma már vonattal érintett települések felé. Kellemes melegben, szépen színesedő erdőfoltok mellett bandukoltam a sík vidéken. Egy magasles után, bár a térkép szerint a jel jobbra térne, én a jól járható egyenes szekérutat követtem. Egyrészt így terveztem, másrészt a jobbra letérő út szinte nem is létezett. A nádassal benőtt árok mentén viszont gond nélkül eljutottam a T elágazásig, amerre kicsit ligetesebb lett a táj. Nagyvárad felé a távoli látóhatáron valami avarégetéstől felhőnyi füst borította be az eget.

A széles földúton, learatott szalmagurigás rétek mentén lassan elértem a falu szélét. Szép, diófákkal szegélyezett út mentén beértem a falu kocsmájához, ahol megszólított egy ember: -„Ezért kár volt elmenni Nagykerekiig!” Hamar felismertem, hogy ő is a vonaton utazott. Meghívott egy italra, és jót beszélgettünk. Bélyegző viszont nem volt a kocsmában, így igazolást később, a jó száz méterre lévő boltban kaptam. Megcsodáltam a református templomot, a mellette lévő Bocskai szobrot és leolvastam a GCKIMA geoláda itteni jelszavát.

A falun átérve megnéztem a Bocskai várdombon kialakított emlékhelyet, a közelben megkerestem az előző láda valóságos pontját és felkapaszkodtam a Berettyó gátjára.

A gátakon baktatáshoz képest egészen hangulatos szakasz volt ez, jobbra a széles ártér, balra bordóra színesedett bokrok, facsoportok.

Éppen mire kezdtem volna megunni, elértem a hidat és beértem Pocsajra. A Pikoló Sörkertben bélyegeztettem, ahol alig időzve visszasétáltam az Ér-Főcsatorna gátjára. Ez sem volt kevésbé hangulatos az előzőnél, sőt itt még a túloldal felől sütő nap ellenfénye is emelte a hangulatot. Egy közeli tanyáról kikiabálva megszólított egy ember, és amikor megtudta, hogy hova is tartok, ajánlotta a komáját, akinél kiváló bort lehet kapni. Aztán meg azt kívánta, hogy ázzon vizesre a sátram ponyvája, de szerencsére ez a vágya nem teljesült (…bár szükség lett volna esőre).

Negyednyire körbejárva a falut, egy aszfaltos út keresztezése után lassan magam mögött hagytam azt. Az erre már egyhangú gáton elmélázva bandukoltam, amikor mögülem autó búgása hallatszott. Félreálltam, de azonnal felismertem, hogy ez hosszabb lesz, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ezek a rendőrök utánam jöttek ide. Nagyon udvariasan igazoltattak, gondosan még a tartalék

ivóvizemre is rákérdeztek, majd miután mindent rendben találtak, már magánemberként leplezetlen kíváncsisággal érdeklődtek a szokásom miértje iránt. Elmondtam nekik, mi a jó ebben, de nem könnyű ezt megérteni. Ezt át kell élni! Kedvesen elbúcsúztunk és párszáz méter múlva már el is értem a Tövisesi földvár közelébe, melyet egy árokkal körülölelt halom tetején lévő csodaszép fa jelzett.

Engedve a csábításnak besétáltam és jót uzsonnáztam a fa tövében. A kellemes későnyári délutánon nagyon hangulatos volt itt a pihenés. Induláskor lettem figyelmes arra, hogy a szomszédos erősávban néhányan rőzsét gyűjtenek. Valószínűleg ártalmatlan emberek voltak, de amint a

rendőrök is mondták, nem árt az óvatosság. Így szép csendben tértem vissza az útra, melyen egyre jobban megközelítettem az országhatárt. A GCKIKU ládát kerestem, és csodálkozva láttam, hogy egy közel 30 m magas ”hegy” tetején van. Innen valóban ideális a KIKUkkantás az országunkból. Egy felszántott mezőn át visszatértem a turistaútra, és fájó szívvel kihagytam a közeli geodéziai tornyot, mivel még bőven volt előttem út és erősen lefelé ment a nap.

De az Alföldön szokatlan domb egy új tájegység kezdetét is jelentette. Az itt kezdődő Hajdúságban jellemző dombosabb vidéken hamar elértem a közeli Cserekert falucskát. Alig lakja néhány család. Vízvétel után szóba elegyedtem egy itteni gazdával, majd megkerestem a nyárfásba kirakott bélyegzőt.

Kedves, hangulatos település. A túlsó felét már inkább nyaralóházak jellemzik, majd azok is elmaradtak. Mivel már lebukóban volt a nap, a bekötőút alkalmas bokorsora mögött tábort vertem. Nem volt ideális a hely, de jól kiszolgált erre az éjszakára. Ma 27 km-t haladtam és nem kellett ringatni. Nyugodt éjszakám volt.

2012. 10. 21. vasárnap Már pirkadatkor kibújtam a sátorból, hiszen 9 órára Létavértesen akartam lenni. Amúgy is élveztem a hangulatos reggelt. Induláskor kelt a nap, különleges hangulatot adva a tájnak.

Egy 5,5 km-es aszfaltos úton lehet bejutni a városba, ezért inkább a vele párhuzamos földes utat választottam a mező közepén. Azt hittem unalmas lesz, de nem volt az.

A teljesen kopár mezőn az út egy magányos fa mellett vezetett el. Szemközt a távolban még csak sejteni lehetett a várost, jobbra a távoli párás országút fasora felé őzek böngésztek a már learatott kukoricásban. Később egészen közel keresztezték utamat. Ekkor már gondozott paprika- és káposzta ültetvények között jártam. Nem sokkal 9 előtt értem a város szélső utcáira.

A közeli görög katolikus templomhoz igyekeztem, mivel nem tudtam, melyik is a „kis templom”, de egy néni felvilágosított, hogy az egy kicsit távolabb van. Még oda is elfogadható időben érkeztem, és hamar bementem a szertartásra. Egy jó óra múlva ritkán átélt szellemi felüdülés után megreggeliztem a közeli buszmegálló padján, miközben egy buszra váró emberrel beszélgettem. Kipihenten, jól lakottan indultam tovább, közben a központ felé haladva bélyegeztettem egy vasárnap is nyitva tartó vetőmagboltban.

Elhagyva a városias központot és lassan kiérve a lakott területről, boldogan élveztem a több száz kilométer óta vágyott dombosabb, ligetesebb tájat.

Különösen egy kis hídon átvezető szakasz tetszett, ahol a közeli dombon lévő fák már csodálatos őszi színekben pompáztak. Innen hosszan gyalogoltam homokos úton, ligetes erdőben, apró „magán tó”, mező széli fasor mellett. Kokad szélső házainál értem ki az erdőből, ahol rövid aszfaltozás után befordultam a temető kapuján, hogy a kis dombon átkelve eljussak Kokad hangulatos pincesorához.

Nagyon szép a környék, és bár csak a falu szélét érintettem, így is kedves, hangulatos benyomást tett rám tiszta virágos utcájával.

Később ismét mezők között haladtam, ahol marharépát szedtek fel. Nem könnyű munka ez, leszakadna a derekam, ha ezt kéne csinálnom egész nap. Aztán végül kiértem az Álomosd felé vezető országútra, melyen hamar beértem a faluba. Betértem a kocsmába igazolásért, de nem volt bélyegzőjük, így csak egy sört kértem. Iszogatás közben tűnt csak fel, hogy nincs is nyitva, hisz egy tegnapi mulatozás utáni „romeltakarítás” folyt. Így pihenés után a Kölcsey Kúriánál fényképpel oldottam meg az igazolást. Kedves elmélázó hangulat uralta a helyet. Nagy költőnk gyermekkorában itt élt, majd felnőttként is sok időt töltött itt.

Utána átmentem a Miskolczy kúriához, bejártam a parkot mely elvadultságában is hangulatos, majd megkerestem a családi síremléket. Visszafelé ismét átvágtam az álmos hangulatú falun, vizet vettem éjszakára és egy aszfaltos úton mentem tovább. Alig vártam már a letérőt, melyen aztán visszasírtam az aszfaltot. A süppedős, homokos úton kifejezetten nehéz volt gyalogolni.

Tanyák mellett, majd fenyőfás erdőbe vágott nyiladékon haladtam. Lassan elértem a bal fordulót, ahol az eddigi járt utat járatlanra cseréltem. Ezen a szakaszon semmi utat nem találtam a térképeken, még a műholdas képek sem segítettek. A „bizonytalanság földje” kezdődött itt, de soha rosszabb ne legyen! A végig jól járható úton, a délutáni nap lapos fényében nagyon kedves, felfedezetlen táját ismertem meg a környéknek.

Egy répamező szélénél röviden uzsonnáztam, miközben igyekeztem elraktározni magamba a békés, nyugodt hangulatot. A Konyári-Kálló-patak előtt határozottan dimbes-dombossá váló vidéken átérve az út ráállt a patakvölgy vonalára. Mivel lebukóban volt már a nap, komolyan keresgéltem az éjszakai szállásom helyét, de több próbálkozásom is kudarcba fulladt.

Néhol az ingoványos talaj, máshol a nyakig érő gaz volt az akadály. Végül egy levágott kukoricás szélén, a patak közelében elfogadható helyet találtam. Tábort vertem és elhelyezkedtem. Csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne hordjam be a sátorba a sok, ruhámra tapadó aranyló füvet. Megvacsoráztam, és mivel érződött, hogy hideg lesz az éjszaka, alaposan beöltözve bújtam a zsákomba. Ha nem lettem volna lusta éjjel egy második nadrágot is felvenni, még a combom se fázott volna.

A tegnapinál éberebb, de nyugodt éjszakám volt. Bizony a nappalok és éjszakák változása már szükségtelenül hosszú alvásidőt biztosított. 32 km hangulatos, szép utat hagytam magam mögött ezen a napon.

2012. 10. 22. hétfő Nehéz volt kimászni a jó meleg zsákból a fagyos világba. Ködös, hideg hajnalon a mező csupa dér volt. A külső ponyva csonttá volt fagyva, alig tudtam kétszer nagyobb gurigára összecsavarni, mint máskor. A hideg ellenére nagyon szép volt a reggel, a sejtelmes, ködös fák között kelő nap feledhetetlen élmény volt. De a készülődésem is le volt fagyva, volt is vagy háromnegyed kilenc, mire sikerült elindulnom.

Pár lépés után már el is veszett az út a lábam alól. Egy 200 m-es szakaszt régebben beszánthattak, mert út az nem volt, bár jól járható volt a mező füves széle.

Aztán ismét megjelent és innen már jól követhető volt végig. A köd hol erősebben, hol kevésbé ülte meg a tájat, ennek megfelelően titokzatos, sejtelmes hangulatot kölcsönzött neki. Távolabb (a térképen is láthatóan) egy régi tanya felé tett egy kis kitérőt az út, de az egyenes átkötés is járható volt. A sárguló, vöröslő levelekben pompázó fák a napfénnyel átitatott ködben eddig sohasem látott szépségűre varázsolták a tájat.

És ekkor jobbról egy komoly domb bontakozott ki a ködből. Az oldaláról láthatatlan őzek zörgése hallatszott.

Teljesen valószínűtlen volt itt az alföldön, alig tudtam betelni szépségével. Utam a domb lábánál vezetett, majd betorkollva egy szélesebb, homokos útba, jobbra fordult, és nekivágott az addigra már szelídülő domboldalnak. A fenyőerdőben felértem a fentebbi síkra, ahol a fenyőágakon átsugárzó napfény fénycsóvákat rajzolt a levegőbe.

Egy patak menti erdősávon átérve új csoda várt: régi álmodó présházak, merengő borospincék előtt türelemmel várakozó padok, a ragyogó napfényben csillogó szőlőültetvények. Alig mertem lépésemmel zajt csapni a múlt és a jelen ilyen fenséges találkozóhelyén.

Szinte tapintható volt a kisházakhoz kötődő munka, boldogság, remény, csalódás… vagyis élet.

Az elhagyottabb házak körüli elvadult tőkéken fantasztikusan édesre érett Othello szőlő termett. Hosszan ballagtam ezen a varázslatos környéken, közben megtaláltam a GCLEPA geoládát, majd lassan elértem az országutat.

Innen egy szükséges kitérőt kellett tennem, a tegnap már járt Létavértes szélső boltjáig kenyérért, mert akkor megfeledkeztem arról, hogy napokig lakatlan területen fogok járni. Hamar meg is jártam ezt a kitérőt, a boltnál reggeliztem, és visszatérve folytattam utamat.

Választhattam, hogy a felmért jelzésen megyek, vagy egy eddig felméretlen, új átkötésen. Az utóbbit választottam, mely egy kényelmesen járható, villanyvezetékkel szegélyezett földutat jelentett. Az egyik oszlok tövében egy szép ragadozó madár tetemére leltem. Szerencsétlent agyoncsapta a villany, pedig fel voltak szerelve madárvédők is.

Később láttam, hogy azért maradt még fajtársa a környéken: egy körözve vadászó példányt sikerült lencsevégre kapnom. Közben elértem a jelzés találkozási pontját, de út az nem volt sehol. Kínlódtam volna, ha azon megyek, hiszen be lett szántva a turistaút. Károgó hollók mellett haladva egy „autópálya” szélességű, homokos úthoz értem, amely Kepecs-Tag majorságig vezetett. Komoly, szépen kiépített gazdaság ez, valószínűleg a közelben látott birkanyáj is ide tartozik.

Az út menti karámban csikós kancával barátkoztam, de a kicsi szégyenlősen mindig anyja mögé bújt. Bélyegző híján lefényképeztem magam és élvezve a hely varázsát, lassan tovább baktattam.

Rétek, homoki erdők között vezetett az út a színesedő fák között. Itt már biztosan látszott, hogy vége a „végtelen pusztaság” alföldi tájnak. Bár az sem volt csúnya, de már nagyon jólesett ez a váltás. Egy arra alkalmas, kidőlt farönknél megpihentem, és ebéd közben meglestem egy közeli harkályt. Kellemes volt a hely az őszi színekben pompázó lombok alján. Petőtanya közelében két cross-motoros ért utol, és bár udvariasan le is lassítottak, fogalmuk sem volt, milyen rondítást okoznak motorjaik zajával az erdő nyugalmában.

Aztán egy éles jobb kanyar után megkezdődött a kerítésekkel szabdalt „vesszőfutásom”. Még csak egy szolid, egyszerű kerítés, de a jel már ezen keresztül vezető nyitott kapun át folytatódott. Terveim szerint itt, a kerítést követve a jelzésen (régi -en) mentem tovább, és hamarosan egy

protokoll erdészház (vendégház) mellett egy újabb elágazáshoz értem. A következő kerítésnél gyanús zajokat hallottam a túloldalról. Egy etetőnél vaddisznók hada csoportosult, és bár szemmel jól megfigyelhetőek voltak, fényképezni a belógó levelek miatt nem lehetett. De a kerítés fokozatosan balra tért az úttól, én pedig nem igazán találtam a térképen „Régi K”-ként jelölt ösvényt. Jó 600 m után végre volt egy jó lehetőség visszatérni a kerítés felé, de kiderült, hogy ez is csak a kerítés melletti magaslesig vitt.

-Na nem baj -gondoltam, majd a kerítés mentén elsétálok a következő ösvényig, de alig jutottam néhány métert, amikor egy derékszögben kezdődő újabb kerítés ismét megakasztott. Nem volt mit tenni, ezt is követve végre elértem egy utat, mely jobbra visszavitt az előző jónak tűnő „lehetőségig”, balra viszont átvezetett a következő útig. Sikerült átjutni, de örömöm hamar szertefoszlott: éppen akkor értem ki egy széles földútra, amikor balra a végénél lévő kapuból két autó állt ki. Bár a kaput bezáró ember jól látott, annyit sem szólt, hogy „jó napot”: ugyanis az út csak a zárt kapun belül folytatódott tovább! Keserű lett a szám íze: minden faluban annyian megszólítanak, néha már terhes is, de amikor jól jönne egy jó szó, rám se hederítenek. Persze azért nem volt nagy gond, hiszen a kerítés mentén hamar elértem egy újabb utat, de azért jól esett volna…

Egy etető-magasleshez értem (a túlsó végétől idáig vezetett ez az új út), ahol találtam egy borzot. Nem volt még dögszaga, de láthatólag nem élt már. Igaz, ezt is ki tudja: állítólag a borzok sokszor tettetik magukat halottnak védekezésképpen. Vidáman baktattam a fellelt úton a sűrű erdőben, és bár erre is volt még bőven kerítés, már nem zavarták utamat. Csupán az zavart, hogy az út túlzottan északra fordult, amikor nekem nyugat felé kellett volna mennem. Találtam ugyan egy elágazást balra, de nem mertem elindulni rajta (később megtaláltam a lehetséges túlsó végét), több lehetőséget pedig már nem kínált az erdő. Így végül kisebb kerülővel értem el a -et, és így nem maradt ki az a kaland sem, ami egy bekerített területnél ért. Két gyanús kutya pihent bent, „a szemük sem állt jól”. Ha kóborolnak, az rendben van. De miért az erdő közepén pihen két kutya? És ekkor hollók károgása elvezetett egy frissen széttépett őzhöz. Hogy a kutyák ölték-e meg, azt nem tudom (valószínű), de hogy ettek belőle, az biztos.

Aztán elértem és rátértem a jelzésre, melyen hamarosan egy romos gémeskutat találtam. Csodálatos sárguló diófa közelében állt, régi tanya emlékét sejtetve. A mély homokos úton mentem még egy darabig, de mivel már erősen esteledett, kerestem egy alkalmas táborhelyet az út közelében. Fiatal akácos takarásában kellemes helyet találtam. Táborverés közben ijedten fedeztem fel, hogy vizes a hátizsákom belseje a hálózsákomnál.

Azt hittem, hogy kilyukadt a vizes palackom, de kiderült, hogy a sátorponyva zacskójából szivárgott ki a jeges víz. Kibontva még mindig voltak jeges részei. Izgalmas volt, mert ha elázott a hálózsákom, akkor bajban vagyok, de szerencsére csak egy kicsi részen, és ott is csak kívülről volt nedves. Így semmi gondot nem okozott az alvásban.

Megvacsoráztam, elhelyezkedtem, és bár a lábam bírta becsülettel a terhelést, azért leápoltam. Elalvás előtt beszéltem Klárival, majd jót aludtam. 26 km-t mentem ezen a napon.

2012. 10. 23. kedd Ma már borongósabb, ködösebb volt a reggel a tegnapihoz képest. A nap egyáltalán nem látszott, és a hangulat is mélabúsabb lett. A pakolás után kikecmeregtem a vizes fűből a gyökeresen más hangulatú útra, és ismét megállapítottam: ennek is megvan a maga különleges varázsa.

Hamar elértem a közeli országutat, egy kis balra körülnézés után jobbra mentem a jel letéréséig. A benőtt bokrokból gondolva kevesen használhatják ezt a szakaszt, pedig szép részt hagynak ki. A ködös, álmodó reggelen elértem egy turista csomópontot, melynek közelében a kitermelt farakások még hangulatosabbá tették a környéket. Tovább is szebbnél-szebb, hol lombhullató, hol fenyőerdőben haladtam.

Egyik tisztáson egy apró csoda várt. A ködös világban egy varázslatos, elhagyott tanya (vadászház?) állt. Különösen erős „pozitív érzelmi töltés”  lengte körül a helyet.

Hosszan időztem itt, élvezve, fényképezve a csodákat, de a további út sem volt kevésbé élménydús. Apró réteken, színes erdőkön keresztül lassan kiértem egy nagyobb szántás szélére.

Itt már kezdett felszállni a köd, fátyolos napfény ragyogta be a tájat. Egy szembe jövő gazda mondta is:

-Használja ki a szép időt, jövő héttől jön a tél! Ha tél nem is, de rossz idő bizony jött, én pedig olyan szorgalmasan kihasználtam a szép időt, hogy pillanatok alatt elértem a közeli országutat. Egy pompás, hatalmas fa állt itt a sarkon, csodálom, hogy ennek még nem adtak semmilyen nevet a környékbeliek.

Hamar letérve az országútról, erdőben, „hátulról” jutottam be a Vekeri-tó parkos területére. Sokan kihasználva az ünnepet, sétáltak, grilleztek, játszottak a réten.

A tó hangulatos fahídjain átjutva a rét túlsó szélére, megkerestem a GCVETO rejtést, pihentem egy padnál, majd elsétáltam a csónakházhoz beszerezni az igazoló bélyegzést. Magával ragadott az itteni piknikező hangulat, élvezettel néztem a családok boldog szórakozását, de aztán kapkodás nélkül lassan továbbindultam.

Rövid, egyhangú földúton elértem a Sás-tó zsilipét és egy deszkákból ácsolt gyaloghídon besétáltam a Mézes-hegyi-tó félszigetére. Erre is sokan voltak kint, kihasználva az ünnepet.

Az aszály miatt nagyon alacsony vizű, romantikus hangulatú tó partján megkerestem a félsziget végén lévő GCMHTO ládát, majd a túlsó felén visszatérve északnak vettem az irányt. Az utamba eső kisebb tavakban már víz sem volt, teljesen ki voltak száradva. Egy kedves tanya mentén kiértem az erdőből, és egy lovarda melletti úton baktattam az aszfaltos Panoráma útig.

Itt tettem egy rövid kitérőt. Megkerestem a GCFANC geoládát, majd elsétáltam a hajdani Fancsika falu 1170 előtt épült templomának maradványaihoz. 1574-ben pusztította el a török, ma a rom

szépen rendezett állapotban van. (Egy tájékoztató táblán olvasható a története.) Ebéd közben arra gondoltam, vajon mennyi ember élt itt, milyen volt az otthonuk, hogyan éltek? Ésszel nehéz elgondolni, pedig azok is örültek és búsultak… Már csak az éjszakák hangulata és a távoli csillagok hunyorgása mesél azokról a régi életekről. Ezen elmélázva sétáltam vissza a bekötőúton az aszfaltosig.

Egyhangú, az eddigi élmények után kissé unalmasabb szakasz várt rám a Panoráma úton.

Régen sokat jártam erre autóval, akkor ez volt a „ne tovább”, de az életben minden relatív. Megkerestem a GCERDP ládát és bélyegeztettem az arborétum pénztárában. A csekély vizű víztárolók mentén a tavak és a horgászok nyugalmát csodáltam, majd hamarosan letértem a Látó-hegyi kilátó felé. Ez pár lépésre van az úttól. Felérve a tetejére megzavartam egy szerelmespárt, ráadásul alig van kilátás a fák koronája miatt.

Sietve le is jöttem, magukra hagyva a fiatalokat. Úttalan utakon megkerestem a GCEPUS ládát, átmentem a túlsó földútra, de mivel már esteledett, hamar le is tértem róla éjszakai tábort keresni.

Egy kis tó (nagyobb dagonyázó) közelében találtam is egy ideális helyet, ahol a vadcsapásokból látszott, hogy állatok is sűrűn felkeresik. -Nem zavarjuk mi egymást-, gondoltam, de amikor éjjel arra ébredtem, hogy vaddisznók csörtetnek a sátor mellett, picit be voltam ijedve. Aztán röfögve elvonultak, én meg békésen visszaaludtam. Erre a napra is 26 km gyaloglás jutott.

2012. 10. 24. szerda Majdnem egy órával hamarabb tudtam elindulni, mint máskor. Indulnom kellett, mert el akartam érni a vonatot. Borongós volt a reggel, igazi búcsúzó időjárás.

Utamon sokadszorra kereszteztem a Kati-eret, később átmentem egy jelenleg száraz csatorna felett hídként szolgáló betongerendán. Egy kis kitérővel megnéztem a Szt. Jánosi templomrom maradványait, ahol megkerestem volna a GCUJLA ládát is, de a földön hevert, így keresésről szó sem volt. Visszarejtettem az általam vélt helyére, és egy elhagyott kedves tanya mellett folytattam

utamat. Egy későbbi tanyánál kínlódva szenvedtem a bokáig érő homokban. Végre elértem a Bodzás-víztárolót, ahonnan kezdve a tó partján már járhatóbb úton tudtam haladni. Vicces volt a „fürödni tilos” tábla a kiszáradt tó partján. Egy kis félsziget fenyőerdejében, egy rókavár közelében megkerestem a GCBODZ geoládát, de a róka nem volt hajlandó mutatkozni.

A borongós ég alatt hosszan vándoroltam a hangulatos úton csatornák mentén, fenyőerdőkben, később akácosokban. A Halápi-víztároló partjával párhuzamosan, de attól távolabb sétáltam a vasút és az országút felé. Lélekben már búcsúztam az idei kirándulási szezontól. Eszembe jutott, hogy tavaly a késő őszi kiránduláson ébredt bennem a kérdés: vajon jövőre is járhatom-e az utat, és bár komoly akadályok gördültek elém az év elején, sikerült folytatnom.

Hamarosan kereszteztem a vasutat, és pillanatok alatt elértem a főutat, melynek túloldalán van a már nem működő Halápi Csárda. Nagyon hangulatos hely ez még így holtában is. Kár hogy bezárták! Kivettem egy bélyegzett matricát a kéktúrás ládából, majd visszasétáltam a vasútállomás irányába.

Elértem a vasutat, ahol a feleslegessé vált állomásépületet postaként használják. Nagyon tetszett az ötlet, máshol is alkalmazhatnák. Kihasználva a lehetőséget, kértem is egy bélyegzést a füzetembe. Erre a délelőttre csak ez a maradék 10 km jutott.

A vonat érkezéséig ettem, majd a kis vonattal kényelmesen beutaztam Debrecenbe, ahonnan tovább Ceglédig, majd Budapestre. Nagy szerencsém volt ezzel az kirándulással, mert másnap már esős, hideg, borongós volt az időjárás. Összesen 123 km-t gyalogoltam, melyen végre magam mögött hagytam az asztalsima alföldi tájakat, és dombosabb, erdősebb utakat járhattam.