6.sz. túra

Nagykereki v. áll. – Körösladány v. áll.

2012. 09. 22. szombat Nem szándékoztam kora hajnalban indulni, de egyéb okok miatt mégis így történt. A hajnali 3:15-ös vonattal Szolnokig, majd tovább Debrecenbe utaztam. Itt egy rövid séta után Nagykerekibe, egy kicsi, lassú vonattal. Az 50 km-es távot 1 1/4 óra alatt tette meg, de azért 9 órakor már a Bocskai vár felé sétáltam a nagyon hangulatos, szép zöld faluban.

Megnéztem a kastélyt, megkerestem a GCNKBV virtuális ládát, majd bélyegeztettem a Vár presszóban. Kifelé mentem már a faluból, amikor egy autóból kiszállt két rendőr és udvariasan, de határozottan elkérték az igazolványomat. Még a tőrömet is megnézték, de mindent rendben találtak. Bizony, határ falu lévén, itt erre is számítani kell!

A falu végén balra kanyarodó országútról egyenesen továbbmenve letértem egy szekérútra. Hamarosan a Kis-Körös jelenleg száraz medre mellé csapódott az út, és jó hosszan ezt is követte. Mögöttem a látóhatár peremén halványan felsejlettek a nagyváradi hegyek, majd a nap folyamán

fokozatosan a távolba vesztek. A Bojt közeli levágás tervezett útja nem létezett, de szerencsére egy párhuzamos úton a kukoricásban gond nélkül át tudtam menni az országútig. Rövid aszfaltozás után egy hangulatos, tavirózsás kis tó mellett vezetett utam, majd egy távoli templom tornya sejlett fel a távolban, pont a követendő út irányában. Úgy gondoltam (és jól!), hogy a távoli Hencida tornya.
	Hamarosan elértem a Gyűrűszegi-horgásztavat, ahol egy benyúló félszigeten pihenő van kialakítva. Meg is álltam egy szusszanásra, igazítottam a felszerelésen, megnéztem a közeli szélkereket és szívtam magamba a hely hangulatát. Aztán indultam is tovább a közeli, néhány méter magas dombháton elterülő Tucskó-erdő felé, amerre sok érő kökény színesítette az út szélét.

Hosszabb, egyhangú kutyagolással elértem a Berettyó hídját, mely már szinte Hencidára vezet be. Egy családdal beszélgettem a falu szélén, akik erősen csodálkoztak szokásomon, (hogy egyedül járom a túrát) majd mivel a kocsma messze, a falu túlsó végén volt, a templom melletti buszmegállóban egy fényképpel letudtam az igazolást. Itt ebédeltem a padon. Várakozásomat félreértve mondta is egy fiatal pár, hogy a busz csak 5 órakor fog jönni, de aztán mosolyogva rádöbbentek: én innen gyalog megyek tovább. Mentem is egy fél óra múlva, letérve a -ről  a nagy semmibe. Így mondta egy asszony a falu szélén: -Arra már nincs semmi! És valóban, szikes puszta, kiszáradt tavak mentén vezetett az alig kitaposott keréknyom. Ennek is volt hangulata, és mire unalmas lett volna, egy laza ligetes erdőbe

jutottam. Egy régi, már alig látható  jelzést is találtam, valószínűleg erre vezetett régen az útvonal. Kisebb-nagyobb erdőfoltokat kerülgettem, majd legelő tehenek mellett elhaladva pillanatok alatt elértem Gáborjánt. Egy lendülettel végigsétáltam a falun, a hatalmas templom, a kedves központ, és a szebbnél-szebb falusi házak mentén. Csak a túlsó végén, a temetőnél álltam meg vízvétel ürügyén egy pihenőre.

Laza 4 km-es szakasz várt rám a gát tetején, mely eleinte egészen hangulatos, de később végtelenül monotonná vált. Elcsigázottan értem a Szentpéterszeg alatti tavak letérőjéhez és jobbra térve csak lassan döbbentem rá, hogy egy kedves hétvégéző, piknikező helyre érkeztem.

A rendezett tóparton nagy fedett tető alatt padok, asztalok, kemence, mosogató vízcsappal. Minden, ami kell! A borús időre és fáradtságomra tekintettel, erősen elgondolkodtam az itt éjszakázáson is, de még sok lett volna másnapra a maradék. Komolyabb pihenés után a töltés kényelmes útjához képest „rázósabb” szekérutakon mentem tovább. Később, egy szerencsére kiszáradt vízfolyáson átkelve megspóroltam magamnak egy jelentős kerülőt, de még így is maradt bőven.

Az időközben napfényes időben végül megérkeztem a mező közepén alig észrevehető Fehér templom romjaihoz, megkerestem a GCHERP itteni jelszavát és hamar továbbmentem a Csonka torony felé, mivel már erősen esteledett, és még meg is kellett kerülni a torony körüli vízfolyást. Éppen napnyugtára érkeztem az impozáns toronyhoz, de még volt időm fényképezni. Mivel úgy gondoltam, itt éjszakázom, kerestem egy hangulatos helyet a sátornak a diófa alatt, és kényelmesen felvertem.

A kicsit ferde talaj ellenére hatalmasat aludtam, jól kipihenve a mai 30 km gyaloglást.

2012. 09. 23. vasárnap Hangulatos, enyhén fátyolfelhős, szép reggelre ébredtem. Gyors pakolás után vissza-visszanézve lassan elhagytam ezt a kedves helyet. A város még csak ekkor ébredt, az álmos helyiek csodálkozó tekintete tüzében baktattam a központ felé.

Egyikőjük kérdezte is: hova, hova? De nem ezt a választ várta: a templomba. Pedig így volt, és mivel a kezdésig maradt még egy bő félórám, hát meg is reggeliztem egy közeli padon. A szertartás után még hosszan sétáltam a komoly, városias központon keresztül. Lassan elértem a vasútvonalat majd ráfordultam a vízügyes bekötőútra. Ekkor mögülem rámkérdezett egy ember: -Segíthetek? Kiderült, hogy a vízügyes kapus, aki csodálkozott, hogy hova is mehetek én. Pedig nem volt nehéz kitalálni a hatalmas zsákom láttán. Szóval bélyegzés közben beszélgettünk, és csodálkozott, ahogyan mások is. Elköszöntem, majd néhány lépés múlva már a hídnál voltam.

Széles ártér feletti gáton vezetett tovább az út, irgalmatlan 6,5 km-en keresztül. Szememmel megtaláltam a gát menti halmot, később lementem a folyóhoz kicsit szétnézni a parton,

de aztán már csak a végtelen út maradt. Nem nagyon kell hangsúlyoznom örömömet, amikor végre Bakonszeg házai közt megérkeztem a Bessenyei György-emlékházhoz. Pihentem a hűvös megállóban, majd megnéztem Bessenyei György  sírját és megkerestem a GCNAMI geoládát. Ennek közelében az ártéren ásatások folytak, a falu felé pedig belátni a Nadányi-Miskolczi kúriához.

Mivel nem volt kedvem visszafelé kerülni, inkább a folyópart felé mentem tovább. De az út a semmibe veszett, én hamar a falu házainak végében találtam magam, és nem kis küzdelem árán sikerült kijutnom a következő utcába. Ekkor viszont nem találtam megfelelő bélyegző helyet, mivel minden bolt zárva volt. Később a falu széli kresztáblánál oldottam meg fényképpel az igazolást. A temetőben még feltöltöttem vízkészletemet, ebédeltem és nekivágtam egy kalandosnak ígérkező szakasznak.

Kádár Vitéz sírjához igyekeztem, alaposan letérve a -ről. Hamarosan egy füves bekötőút végén megérkeztem az erdős dombhoz, melynek tetején található az emlékhely.

A meglepően rendezett síron friss virágok, körben gereblyézett út. Csodálkoztam, aztán elolvasva a feliratot, „kapcsoltam”: napra pontosan 354 éve történt az eset, így valószínűleg délelőtt megemlékezés volt itt. Példa értékű ez a gondoskodás! Még némi nehézség árán megkerestem a közeli GCKAVI ládát, miközben bosszankodva jutott eszembe, hogy az előző ládánál elfelejtettem a jelszót feljegyezni. Visszatérve a bekötőúton folytattam utamat a hatalmas síkságon.

Nem költői túlzás, tényleg hatalmas! Amerre a szem ellát, csak a végtelen, szikes, füves pusztaság.

A térkép tanúsága szerint kiszáradt tavak, egy-egy viharral dacoló fa, néhány távolból figyelő tanya mentén baktattam a semmiben.   Megvan ennek a varázsa, utam során még többször megkapott ehhez hasonló érzés. Kicsit később egy tanyáról kijövő gazdával beszélgettem, aki itt, a semmi közepén éli életét birkatenyésztésből. Beszéde és ruházata alapján Erdélyből költözhetett át. Minden tiszteletem az övé.

De más élőlények is élnek itt a pusztaságon, ragadozó madarak, őzek kerültek később látókörömbe. Élvezetes, hangulatos út volt ez, csak javasolni tudom annak, aki gyalog nekivág az AK-nak, hogy térjen le róla néha-néha.

De egyre közelebb kerültem Zsákához, és új csoda várt rám a Rhédey-kastálynál. A kertje felől érkeztem meg és bár a sportpálya felől is be lehet menni, én a kerítés egy kijárt szakadásán mentem be. Kissé lepusztult kertjén még érződik a múlt átgondolt rendezettsége. Megkerestem a GCZSAK geoládát és élvezettel szemléltem a hatalmas kastélyt. Nem tudom, használják-e most valamire, de leromlott állapota ellenére is látszik régi szépsége.

Megtaláltam a kertben Gróf Rhédey János sírját is, de az idő sürgetése miatt elmélázva bár, de folytattam utamat.       Aránylag rövidnek tűnő trappal hamar átértem a Lenin utcán Furtára, ahol a Hangulat presszóban bélyegeztettem és szaladtam is tovább, mert már nagyon szorított az idő. Menet közben ittam meg a sörömet, és mire elfogyott, én már a falu széli mezőn igyekeztem.

A hátam mögött ekkor bukott le a nap, vöröslőre festve az eget, miközben egy szénagurigás mezőszéli erdősávban kényelmesen tábort vertem.

Jó helyem volt, hamar elhelyezkedtem. Vacsora után megcsodáltam a felhők között bujkáló, erősen kövéredő holdat, halvány fényében megszemléltem a környező mezőket, majd a távoli tanya normális zajai mellett lassan álomba merültem. Ezen a napon is közel 30 km-t gyalogoltam.        A tegnapinál kevésbé mély álmú, de nyugodt éjszakám volt.

2012. 09. 24. hétfő Párás reggelre ébredtem. Már izgatottan vártam a mai utat, melyen szintén elkalandozom, egy hosszú aszfaltos szakasz kikerülése miatt. Alig 7 óra után már az útról néztem a szakadt felhők között legyezőszerűen átsütő napsugarakat.

Egy hamisítatlan alföldi tanya mellett vezetett az út, a házőrző kutya kitartóan ugatott. A kis erdő után átkeltem az Ölyvös-ér feletti hídon, majd hamarosan letértem az addig elég jól követhető földútról egy füves szekérútra. Csakhogy lassan elkoptak a keréknyomok, és ott álltam a nagy puszta közepén a semmiben. Ismét elkapott az érzés: mintha egy füves tenger közepén lennék. Csak most ne romoljon el a műszerem!

A hegyvidékkel ellentétben itt nem az a gond, hogy hol van út, hanem az, hogy a végtelenül sok lehetőség közül melyiket kell választanom. Persze a GPS mutatta az irányt, de út nem volt itt semerre. (GPS nélkül segítséget nyújthat a látóhatár szélén felsejlő Komádi TV torony. Azt kell megcélozni!) Hosszan ballagtam úttalan utakon, amikor végre ismét felismerhetővé vált egy keréknyom, és ezt megerősítendő, egy terepjáró jelent meg a távolban. A világ legtermészetesebb módján haladt el mellettem, mintha egy országúton lettünk volna. Hát bizony: sokaknak ez a környezet a természetes.

Aztán elértem a derékszögű bal kanyart, és az úton fekvő két őz megzavarása után hamarosan a térképen általam „Van híd?”-ként jelölt ponthoz értem, de híd az nem volt! (Át is írtam „Nincs híd !!!” pontnak) Nagy kerülő várt volna rám, ha nem tudtam volna itt átkelni. Szerencsére a száraz nyarunk miatt a meder csupán csak nedves volt, így gond nélkül átlábaltam. Ezen megnyugodva egy kiadósat reggeliztem az enyhén dombos, kedves hangulatú túlsó réten.

„Innen már semmi gondom nem lehet” -gondoltam, azonban vigyázni kell ezekkel a gondolatokkal. A következő, elképzelt jobbkanyar nem létezett, de még ment tovább egyenesen az út. Aztán 400 m után egy hídnál ez is megszűnt. Nem volt más lehetőség, mint a szántás szélén átsétálni a túlsó erdő széléig, és bár nem így terveztem, így is jó volt. Hangulatos, ligetes erdőben vadlesek, kökénybokrok között szép lassan elértem a tegnap elhagyott   jelzés vonalát.

	Hosszabb egyhangú, később betonos szakasz végén a már déli melegben elértem a Körösszakál előtti „neve nincs” tavat. Nem sokat vártam ettől a tavacskától, de kellemesen csalódtam. Nagyon szépen tisztán tartott horgásztó ez, felüdülés egy fáradt vándornak. Időztem egy kicsit, majd friss lendülettel bementem a szép tiszta faluba. Vásároltam, bélyegeztem a boltban, és leültem ebédelni a központ parkjában.
Leolvastam a GCMVIZ jelszavát az artézi kút fejéről, melyből állítólag Magyarország második legjobb vize folyik. Parkosított környezete ideális pihenőhely volt utamon. Nemsokára már a falu szélén, a Gróf Tisza István Hídnál jártam, ahol meggondolatlanul két aranyos kutyával haverkodtam. Azért meggondolatlanul, mert az ezt követő szűk 3 km-es gáton le sem tudtam rázni őket. Kitartóan jöttek velem, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.

Az egyébként erősen szeles gátról hamar lefordultam a falu felé, aztán a már rég nem használt vasúton be az állomásig. Lehangoló látvány egy ilyen elhagyott megálló, ahogyan az a néhány elhagyott ház is, melyeket erre (is) láttam. A hatalmas templom és az önkormányzat mellett szinte átszaladtam a falun, és csak a megszűnt Vadász csárdánál eszméltem, hogy bélyegeztetni kellett volna. De semmi nem volt veszve, mert volt még egy kocsma, ahol kaptam is bélyegzést. Sörözgetés közben jól elbeszélgettem a helyiekkel, majd elbúcsúzva nekivágtam a biharugrai mezőknek. Eleinte jól járható úton jutottam el egy elhagyott tanyáig, aztán alig járhatón a Bihari Madárvárta központjáig. A szépen színesedő természet talán erre mutatta meg magát leginkább.

Egy viselhető aszfaltozás után kellően fáradtan érkeztem meg a halastó  madármegfigyelő tornyához.

	Szusszanás után kicsit bementem a nádasba, ahonnan kacsák tömegét sikerült észrevétlenül meglesnem. Csak úgy pezsgett a víz tőlük. Itt a tó közelében már volt szúnyog bőven, össze is csipkedtek alaposan. Visszatérve a pihenőhöz vacsorához láttam, itteni lehullott ringlóval kiegészítve. Közben egy család érkezett körbenézni a toronyból.
Mire a sátorverésre került a sor, ők már régen elmentek. A lélegzetelállító  naplemente, a békés táj, a tó felett esti reptüket végző madarak, a túlparton bőgő szarvas-bika, a hátulról leskelő kövér hold emlékezetessé tette az estét. Ma is 30 km-t haladtam, de még mindig teljesen vízhólyagmentes volt a talpam. Nyugodt, békés éjszakám volt.

2012. 09. 25. kedd Ébredés után még láttam a napfelkeltét, de érződött, hogy változik az idő. Hol elborult, hol kitisztult, időnként megszórt egy kis eső, de nem lehetett tudni miből, hiszen nem volt felettem felhő. Egyszer még szivárványt is láttam. A túlparton a másik toronynál már erősen borult volt az ég. 

Bebaktattam a szép virágos Biharugrára, vizet vettem egy kék kútnál, bélyegeztettem a Makk Hetes sörözőben és megcsodáltam a szépen felújított kúriát a központban.

A Halász kocsmánál hagytam el a települést, és nekivágtam a halastavak között vezető hosszú szakasznak. Ekkorra már kifejezetten erős, kellemetlen szél fújt szemből, így felhúztam a kapucnimat. Egy birkanyájat elhagyva megpihentem egy kis ligetben, ahol az út menti bokrok védtek a széltől. Hamarosan egy újabb madármegfigyelő toronyhoz érkeztem, ám a kiszáradt tó miatt nem volt itt madár egy szál sem.

Erről a szakaszról hírlik, hogy inkább gumicsizma való ide, mint bakancs, viszont ebben a száraz őszben ezzel semmi gondom nem volt. Aztán elértem a tavak szélén a bővizű Kissziki-patakot, majd mivel az otthon kitervelt letérő út nem létezett, maradt a szántás közepén vezető úton baktatás a tomboló szélben.

Alig győztem már kivárni, hogy végre beérjek Gesztre. A kastélypark felől először az

Arany János emlékházhoz értem, majd a Tisza kastélyt néztem meg. Sajnos eléggé lerobbant állapotú. A templom mellett átmentem a főutcára, majd a zárt kocsma melletti boltban sikerült vásárolnom és bélyegzést kérnem. Az egész falu kopár, kietlen, elutasító. Kukoricával bevetett kertek között visszakanyarodtam, hogy egy kis kört tegyek a faluban, de egy a kutyájával (feleségével?) ordibáló pacák miatt inkább visszamentem a kastély felé. A Tisza kripta előtt ért a következő meglepetés. Csak egy gyalog járda volt itt, és a temető pedig a dzsindzsás erdőben itt-ott egy-egy sír. A kriptánál végre levegősebb, tisztább területhez értem, de itt meg közmunkások dolgoztak.

Na, itt sem fogok ebédelni! Leolvastam a GCTSZK jelszavát, beszélgettem egy kicsit, majd igyekeztem tovább, mert már nagyon éhes voltam. A közben napfényessé vált időben pár száz méter múlva végre letelepedtem egy farönkre. Az ebédem vége felé az út túloldalán rőzsegyűjtők közeledtek, majd egyszer csak megjelent mellettem a bokorból az egyik közmunkás nő, amint éppen ő is gallyat gyűjtött.

Köszöntem neki és gyorsan ott is hagytam, kissé felborzolt idegekkel. Elegem volt ebből a faluból, de a békés mezőn hamar lenyugodtam. Ligetes erdőben elértem a tó sarkát, majd egy hatalmas füves mezőre jutottam. Elhagytam a gémeskút romjait, a kis fahidat és a régi major helyét, aztán egy komolyabb erdő túlsó végén elértem a több száz éves Szépapó fát.

Öreg erdős környék, állítólag régen volt itt egy falu a közelben. Sikeresen megtaláltam a GCVTYN geoládát, és bár ide terveztem az éjszakámat, úgy döntöttem, megyek még, hogy legyen egy kis előnyöm az utolsó napra. Az Alföldön szokatlan tölgyesben némi kacskaringó után kiértem a közeli országútra, amin hamarosan elértem a közeli Zsadányt.

Nagyon finom ringlót eszegettem a szélső házaknál. Éppen beértem a központba, amikor ismét kiszúrtak a rendőrök, (nem nagy kunszt!) és megint igazoltattak. „Boldog voltam”, de hát ez a dolguk! Persze minden rendben volt, és utána a kocsmában sikeresen beszereztem az igazoló bélyegzőt is. Nem időztem, mert már esteledett, így vízvétel után hamar elhagytam a falut. A fiatal tölgyesig szerettem volna eljutni, de nem sikerült. A lebukó nap szokatlanul ragyogó fényében a Toprongyos-Korhány-csatornáig jutottam, ahol a frissen boronált mező szélén kényelmes sátorhelyet találtam. Meglepően puha volt a talaj, kényelmes a hely, az út felől pedig egy árok és egy bokorsor védett. A közeli bokorban egész éjjel izget-mozgott valami kis „társbérlő” állatka.

Megvacsoráztam, és leápoltam a talpam, mivel már voltak vízhólyagok. 33 km-t tettem meg a mai napon és éreztem a tagjaimban. Hajnalban kinéztem a sátorból, és nem győztem betelni a csillagos éggel. A milliónyi csillag között ott ragyogott a kedvencem: az Orion is. Hosszan csodáltam, le is fényképeztem, majd még visszaaludtam egy kicsit.

2012. 09. 26. szerda Még alig derengett, amikor kimásztam a sátorból. Egy bagoly hangtalan vitorlázással repült felettem, gondoltam is a társbérlőmre: jobb lesz, ha vigyáz magára. Aztán reggel lett, mely hasonlóan ragyogó volt, mint a tegnap este. Összekészültem, megreggeliztem és a 7 óra már az úton ért. A tarra vágott kukoricásban alig látszottak a böngésző őzek, úgy beleolvadtak a háttérbe.

Kisebb erdők, tisztások között egy komolyabb rétre értem, aminek a közepén egy mesterséges tó szigetén állt egy hétvégi ház. Teljes romantika, csak ne lett volna körbekerítve azzal a gusztustalan zöld

„hullámpalával”. A térkép itt nem állt a helyzete magaslatán, ugyanis ezt a kis szigetet nem, néhány nem létező óriási fát pedig jelölt. Azonban ez semmit nem vont le a hely különlegességéből. A szikrázó reggeli fényben ligeteket és tisztásokat váltogatva haladtam tovább. Erre felé már komolyan megmutatkozott a közeledő ősz a fák, bokrok levelein.

Egy pihenő után (melyen egy kullancsot vettem ki a combomból), kiérve a tisztás sarkára, a túlsó szélről kifigyelt magának egy ember. Kiderült, hogy tegnap már találkoztunk a faluban, és most kijött leellenőrizni :-)) …meg valami kivágott tűzifát is. Beszélgetve együtt mentünk az országútig, majd elköszöntünk egymástól. Ő ment vissza, rám pedig egy jó 6 km-es út várt a mezők között. Szerencsére mire halálosan unalmassá vált volna, a Holt-Sebes-Körös partjára terelt, ahol volt néznivaló: fára szerelt magasles, ijedten futkározó őzek, felrebbenő gém, birkanyáj, stb.

Ennek ellenére azért alaposan elfáradva, megtört talppal érkeztem meg a feltűnően tiszta, virágos, városias Okányba. Az első kis boltban bevásároltam, majd a csupa virág parkban meg is ebédeltem. Nyugodt baktatással felfedeztem a központot, és bár a térkép a túlsó végén lévő Novák sörözőt ajánlja, én már a központban kértem bélyegezést egy vegyesboltban. Az eladó elsőre nem értette a kérésemet, de a tulaj azonnal ugrott: persze, természetesen. Kifelé még hallottam, amint beszélik, hogy régebben ő is járta az AK-t.

A nyárias melegben egyhangú, unalmas szakasz várt rám. A későbbi vasúttól reméltem némi enyhülést, de csalódnom kellett. A térkép szerinti ösvény nem volt járható, így maradt a talpfákon

gyaloglás. Aki ezt már próbálta, tudja, hogy nem egy leányálom. Több mint 1 km-en keresztül csak ez a lehetőség volt, és közel álltam a kiakadáshoz, amikor szerencsére a jobbról becsatlakozó út meghozta a járhatóságot is, így a hídhoz már úton érkeztem. Itt a Körös partján pihentem is egyet, bár a tomboló szél elég kellemetlen volt.

Vésztő szélén baktatva megszólított egy ember: én is a kéket járom? Mert régebben is járt itt egy túrázó, aki szintén … Kicsit beszélgettünk, majd beértem a faluba, bélyegeztettem a Nova presszóban, vásároltam valami élelmiszert és igyekeztem kifelé az elég kietlen helyről. Később kiderült, hogy a tervezett út nem létezik, így az orrom után menve hagytam el a falut. A szélső házak között egy kocsibejáró szélén ebédeltem, miközben a kapun egy sikló felfedező kalandozását figyeltem. De nem bántam már, amikor végre a tó mellett elhagytam a falut, és ismét elértem a Holt-Sebes-Köröst. Sajnos még ennek partján is alig volt követhető az ösvény, de keresztezve az országutat, már aszfalton mentem tovább.

Megkerestem a GCVMAG ládát, vizet vettem a tanyánál, és a nagyon hangulatos úton besétáltam a Csolti fogadóközpont felé. A hátsó úton, a pákász ház mellett értem ki a nagy rétre, ahol egy fiatal őzike úgy meglepődött, hogy először el sem szaladt.

Elsétáltam a földalatti kiállító termek felé és mire körbenéztem, jött egy hölgy, hogy be akarok-e menni a kiállításra. Nem akartam, így együtt sétáltunk vissza a  fogadóépülethez, ahol két bélyegzést is

kaptam. Kihasználva a lehetőséget, a mosdóban alaposan tisztálkodtam. Akár zuhanyozhattam is volna, de ahhoz már kevés volt az idő.

Friss lendülettel mentem tovább először aszfalton, majd a Karitász központtól földúton. Innen már figyeltem a szálláslehetőségeket, de nem volt igazán kedves egy sem. Végül a Dióéri-szivattyútelepnél már nem volt mese, helyet kellett találnom, mert lemenőben volt a nap.

Szerencsére a telep mögött lévő tisztást a napokban kitisztították a galagonyabokroktól, melyeket hatalmas kupacokba halmoztak. Ezek, és a Dióéri-patak között néhány nagyobb fa mellett kellemes, hangulatos tér alakult ki. Csupán a néhány otthagyott csonkot kellett elpucolni a talajról, és kiváló sátorhelyem lett. Mire elhelyezkedtem, a nap éppen lebukóban volt a látóhatár peremén. A vöröslőre festett felhők csodálatos hangulatú búcsú-estét varázsoltak nekem ezen a túrán.
		Ezen a meleg napon is 33 km-t gyalogoltam és bizony már erősen ápolni kellett a talpam. Még beszéltem Klárival, majd miután könnyítettem ruházatomon, békés álomba merültem.

2012. 09. 27. csütörtök A reggel sem volt kevésbé szép, mint az este. Összepakoltam az enyhén párás hajnalon, és nekivágtam az útnak. Hosszan ballagtam az erdő és a mező határvonalán, időnként meg-megzavarva az őzeket. Utam során immár sokadszorra kereszteztem a Holt-Sebes-Köröst, és a gyönyörű ellenfényes erdőben hamar kiértem a Vidra Tanyához.

Kértem bélyegzést, amit az egyik ember készségesen adott is, pedig át  kellett ballagnia az út

túloldalára. Feltöltöttem vízkészletemet, majd folytattam utamat a Sebes Körös hídján át. Már majdnem átértem, amikor kapcsoltam, hogy át sem kellene mennem. Visszajőve rátértem a töltésre, melyen több mint 5 km-t gyalogoltam. Az erős szél nélkül még élvezhetőbb lett volna. Balra a távolban egy ménest hajtottak a mezőn, jobbra a folyópart zöldellő csíkja, a töltés végén a távolban  Körösladány templomtornya.

Érdeklődve figyeltem balra a tájat, hiszen egy hurokkal majdnem visszakanyarodtam a reggeli szakasz felé, de semmi ismerőset nem sikerült felfedeznem.

A töltés kanyarja utáni ártérben sárguló fák jelentek meg, igazi őszi hangulatot adva a tájnak. A duzzasztónál egy vízügyest megkérdezve átkeltem a folyón, hogy megkeressem a GCKRS3 geoládát, majd visszatérve mentem tovább a gáton, melyről hamarosan letereltek a jelek. Kaszált rétek, magaslesek között hamarosan elértem a térképen is jelölt romos épületet, ami után az út felkanyarodott a régi gát koronájára.
		Ezen a kissé benőtt, gazos úton vezet a  jelzés, és mivel sokan az újabb gát jól járható útját választják, ez egyre inkább el is fog gazosodni. Pedig hangulatban micsoda különbség! Aztán egy inkább csak érezhető csapásnál letértem a gátról a GPS jelzésére, melyen két régi  festést is találtam a közeli erdészházig. Ez volt a régi út. Hát így adjuk vissza a természetnek azt, ami az övé!

A hangulatos erdőben hamar megtaláltam a GCKLAD ládáját egy hatalmas fa hatalmas odvában, egészen közel a sajátságos hangulatú Vízügyes üdülőhöz. Innen már aszfaltos úton, a régi malom épülete mellett elértem a hidat, melyen most már végleg átkeltem a Körösön. Megkerülve a kis tavat egy szép parkos utcán értem el a várost. Megkerestem a GCKLAD láda virtuális pontjait, bevásároltam egy kis boltban, és hullott szilvát eszegetve lassan elértem a vasútállomást. Kértem bélyegzést a vasutastól, majd kényelmesen megebédeltem.

Volt időm bőven, hiszen a vonat csak másfél óra múlva jött. A mai napon csupán 20 km-t gyalogoltam, de még haza is kellett utazni Gyomáig, majd Szolnoki átszállással Kőbányáig. Az elmúlt 6 napon 176 km-t gyalogoltam, nem csoda hát, hogy jócskán elfáradtam, de a pompás időjárásnak is köszönhetően jó hangulatú, szép alföldi túrát sikerült bejárnom.