5.sz. túra

Körösladány v. áll. – Halászlak v. m. – (Szarvas)

2012. 04. 28. szombat Hajnali kettőkor végeztem a munkahelyemen, ahova már hátizsákkal mentem előző nap délután. A meglepően zsúfolt éjszakai járattal kibuszoztam Kőbánya-Kispest v. áll-ra, és kényelmesen megvettem a jegyet. Végig bóbiskoltam, míg Szolnokra utaztam, majd a hajnali egyórás várakozás után Gyomára. Innen egy kis vicinálissal mentem tovább Körösladányba, ahova 8 órára érkeztem meg. Bélyegeztettem az állomáson, és gyalog vissza a vasút mentén elindultam a közeli temető felé. Ekkor már éreztem, hogy nem tévedtek a beígért nyárias meleggel. Jó idő volt! Hamarosan elértem a Wenckheim-kriptát, a GCWKRP rejtést. Megcsodáltam a romjaiban is impozáns épületet, visszatértem a  jelzésre és nekivágtam az útnak.

Hosszan baktattam, földes, poros úton, madárdalos fák és bokrok között. Jó 10 km távolról idelátszott Dévaványa templomtornya. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Később utolért egy traktoros ember aki szántani jött a mezőre. Mondta is, hogy én bizony rossz irányba megyek Dévaványára, de megnyugodott, amikor megtudta, hogy még egy kicsit körbe is néznék a környéken.

Hamarosan balra fordultam egy kereszteződésben, később egy birkanyáj keresztezte utamat,

majd egy enyhén jobbra törő útelágazásnál hosszan meg tudtam figyelni egy őzbakot. Szélesen elterülő mezők között jártam, közelben nádasok, a távolban tanyák látszottak. Egy hangulatos ligetben ettem és pihentem, miközben megszárítottam átizzadt pólómat. A közeli mező szélén egy gólya vadászott, nem zavartatva magát miattam. Nagyon hangulatos volt itt, az árnyat adó hatalmas fák alatt.

Friss erőben előbb egy erdőfolt, később egy fákkal körülnőtt tavacska mellett vitt tovább az utam. Ezen a részen utolért egy terepjáró, és sofőrje készséggel felkínálta, hogy elvisz a legközelebbi aszfaltútig, de megértette, hogy nekem ez szórakozás…  …egészen addig, amíg van merre menjek. De egyszer csak a szekérút egy csatornánál balra fordult, majd pár száz méter után ismét balra, vagyis vissza. Nem követtem tovább (pedig később itthon a Google Earth alapján úgy tűnt, ez lett volna a jó megoldás), hanem visszamentem azt a pár száz métert és a csatornát követve, az úttalan mező szélén gázoltam. Tikkadtan értem el a mező túlsó szélét, ahol egy fa árnyékában ettem és pihentem. Itt már egy út hídján át tudtam kelni a csatornán, és meg is találtam a túloldalon azt a leágazást, ahova nagy valószínűséggel érkeztem volna, ha nem fordulok vissza egy jó órával ezelőtt. De jó volt ez így is, és bő fél óra múlva már Dévaványa utcáit tapostam.

Nagyon meleg volt, időm is volt bőven, hát kerültem egyet a kocsma felé. Pár lépésre a kocsmától egy biciklis srác (fiam lehetne) lazán rám kérdezett:

-Na mi van tökikém? Kicsit eldurrant az agyam, és hasonlóan kedvesen válaszoltam. Mindezt hallották a kocsma előtt üldögélő fiatalok is, akik nem győzték szégyellni magukat, pedig nem is nekik kellett volna. Aztán lepakoltam, bélyegeztettem, elbeszélgettünk, és szívélyesen még egy italra is meghívtak. Jólesett a kedvességük, és valljuk be, inkább ez jellemző az alföldi emberekre.

Kipihenve sétáltam be a központi térre, ahol két templom is áll rendezett parkokkal körülvéve.

Sikertelen vízkeresés után az egyik padon lepihentem, hiszen már több mint 24 órája ébren voltam. Félálomban hallottam a városra oly’ jellemző, jövő-menő fiatalok vidám társalgását. Közben elszállt az idő, összeszedtem hát magam, és átsétáltam a katolikus templomba, ahol már gyülekeztek a hívők. Na nem sokan, a pappal együtt összesen lehettünk talán tízen. Kértem vizet, beszélgettünk, majd a szertartás végén elbúcsúztam tőlük, és nekivágtam a folytatásnak.

Hamar kiértem a városból a kunhalom és a Bikaház irányába. A hangulatos, egyenes úton már messziről látszott mindkettő. A kunhalom pár méteres púpjáról szépen vissza lehetett látni a városra.

Az alkonyi hűvösebb előcsalta az állatokat, láttam őzeket, nyulakat, az út széli nádon madarak daloltak. A következő letérőnél balra fordultam, és a már távolról kifigyelt akácosban találtam is ideális éjszakai táborhelyet. A gondosan kipucolt sátorhelyen, kakukkdalos ligetben hamar el is helyezkedtem. A közeli apró tónál még némi mosdásra is volt lehetőségem. A lebukó nap fényénél vacsoráztam,

majd az igazán kényelmes talajon, 36 órás ébrenlét után végre jót aludtam. Hajnalban arra riadtam, hogy menni kell dolgozni… Jó érzés volt, hogy mégsem! Csupán 26 km-t haladtam ezen a napon, részben az alvatlanság, részben a városban eltöltött több mint négy óra miatt, de majd behozom a következő napok alatt.

2012. 04. 29. vasárnap Reggel a nappal együtt keltem. A kis tó vizében szépen tükröződött a hajnali ég számtalan árnyalata. Élvezve a hajnal különös hangulatát, azért gyorsan összepakoltam, és hamar el is indultam.

Igyekeztem, hiszen be kellett hoznom a tegnapi lemaradást, ill. még a nagy meleg előtt szerettem volna jelentős utat lejárni. Hamarosan egy szépen kipucolt, girbe-gurba fákkal szegélyezett csatornát keresztezett a szekérút, melynek partján egy őzike legelt. A hajnali, laposan sütő nap fényében különösen festői volt a kép. Szinte már giccses, bár a valóságra nem igazán értelmezhető ez a kifejezés.

Később üde mezők között ballagtam a gondosan elkerített túzok rezervátum szögesdrótos kerítése mellett. Láttára elgondolkodtam: Biztosan jó megoldás rácsokkal őrizni a szabadságot?

Az út széli árokból őzek ugrottak meg tőlem alig 5-10 m-re, távolabb nyulak és más őzek szaladgáltak. Szóval nem voltam egyedül! Hamarosan elértem a madármegfigyelésre állított kilátó tornyot, de előbb még a régi vasút töltése mentén megkerestem a közeli GCTUZO geoládát. Virágzó bokrok, fák között meg is találtam. Igazi tavasz hangulat volt itt. Visszatérve a kilátóhoz, felmásztam a tetejére, de éppen egy túzoknak sem volt kedve mutatkozni.

Csodáltam és fényképeztem körös-körbe a végtelen látóhatárt. Visszatérve a földre reggeliztem, miközben befutott (szó szerint) egy hölgy. Miután a torony tetején kigyönyörködte magát, szóba elegyedtünk, kiderült, hogy egyikünk sem kezdő a maga sportjában. Erika majdnem Dévaványától futott idáig, és bár nem tervezett ekkora utat, magával ragadta a tavasz hangulata.

Itthon vettem észre, hogy a panoráma képek közül az egyiken véletlenül őt is megörökítettem. Elköszöntünk, és ígérte, hogy hazafelé minden megbotlásnál ismételgetni fogja a weblapom címét, hogy el ne felejtse. Remélem, sok göröngy volt az úton, így most olvassa a beszámolómat. Találkozásunk kedves színfoltja volt a kirándulásomnak.

Alig indultam el, és az út menti nádkunyhók mellett már meg is érkeztem a közeli bemutató központba. A recepción kértem bélyegzést, de indulás előtt még az épületek közé csábított a kiszűrődő népzene. Gyerekek néptánc tábora volt a hétvégén, ennek a zenéjét hallottam. Nézelődtem egy ideig, aztán nekivágtam az útnak, de rossz irányba.

Az országútnál kapcsoltam csak, hogy ha nem a kézenfekvő aszfaltos úton indulok, hanem tovább követem a  jelzést, bő fél kilométert még földúton mehettem volna. Bár szívből utálom a köves utat, innen már nem volt értelme visszamenni. Ezen az országúti szakaszon éreztem először, hogy ma sem lesz hideg. A forró aszfalton, fától fáig valahogy mégis csak elértem a letérőt.

Ezen a csupa-kátyú, de legalább földes úton visszaértem a régi vasúti töltésre. Az évek során az erdő szépen benőtte, és mint egy zöld alagút vezetett kilométereken át. Később elfogytak a fák, kinyílt a táj, és széles mezők között haladtam. Egy hatalmas gesztenyefa, néhány elvadult tamariszkusz bokor jelezte, hogy a rég elbontott bakterháznál járok. Nemsokára már az ecsegfalvi bekötőúton baktattam a falu közelében.

Ekkor már erősen álmodoztam az igazolás kapcsán elfogyasztandó sörről, melyet a közeli kocsmában meg is kaptam. Mivel bélyegzőjük nem volt, az első életmentő kortyok után átbaktattam a szemközti benzinkúthoz pecsétért. A kocsma itteni vendégei a szokásosnál is vidámabbak, kedvesebbek voltak, miközben csodálkozva megtárgyalták kirándulási szokásomat.

Felfrissülve, vidáman, de a teli vizes flakonok miatt 4,5 kg-mal súlyosabb hátizsákkal vágtam neki az előttem álló hosszú, vízmentes szakasznak. Annyira meleg volt, hogy ezt már a helyi birkák sem viselték, és házhoz rendelték a „fodrászt”. Birkanyírás volt az egyik háznál, ami egy pesti ember számára elég különleges látványosság.

A falun túl a Hortobágy-Berettyón átívelő híd után rá is fordultam a folyógátján futó, több mint 36 km-es szakasznak. Elég hamar kidőltem. A nyári meleg és az árnyékmentes út csak úgy szívta ki az erőmet. Egy alkalmas letérőnél lesétáltam a folyó partjára, hogy ebédeljek, és megpihenjek.

Nagyon jólesett a pihenő a göcsörtös törzsű, árnyas fák alatt. A parton békák kuruttyoltak, a csendes vízen kacsák bogarásztak. Kellett ez a jó órás pihenő, mert kemény út várt még rám az egyhangú, árvízi töltés tetején futó úton. Szivattyútelepek, zsilipek, őrházak érintésével, a töltés lábánál ártéri erdők, a folyóval ellentétes oldalon a végtelen mezők között vitt az utam.

Néha behúzódtam az ártéri erdőbe egy-egy szusszanásra, de kitartóan, összeszorított fogakkal faltam a távolságot. Mindig a 4…5 km-re lévő következő kanyart lesni elég lélekölő dolog, még ha szép is a táj.

Elcsigázottan érkeztem meg a kissé meglepő Balogh János emlékhelyhez. Az út mentén, a végtelen pusztaság szélén áll neves ökológusunk mellszobra. Ez a környék nevelte, s végakarata szerint hamvai is itt nyugszanak. Elgondolkoztatott ez az erős kötödés e tájhoz, és némi tisztelet ébredt bennem az iránt az érzés iránt, amit én csak sejtek, de amit az itteniek természetesként élnek meg.

Az elmélkedés, de inkább a pihenés új erőt adott, és megcéloztam a látóhatár szélén lévő erdő sarkát, utam legtávolabbi látható pontját. Először buzgón toronyiránt vágtam neki, így 800 métert spóroltam volna, de a buckás talaj hamar jobb belátásra bírt. Bő fél óra múlva a gáton is elértem a pontot. Innen már látszott Túrkeve templomtornya. Végre változott a táj jellege: az erdős úton jobbról árnyat vetettek a fák, balról a folyó kékje csillogott az aranyló nádas rései között.

A víz partján horgászok várták szerencséjüket. Békés hangulatú hely volt. Egy éles jobb kanyar után eltávolodtam a folyótól, de maradt a táj hangulata. Hamarosan elértem, majd elhagytam a Túrkeve felé vezető letérő utat, és meglepően hamar megérkeztem a térképen is jelölt pihenőhöz. Kulturált padok, asztalok sora várja itt a vándort, pár lépésre a csodaszép folyó partjától. A nyugvó nap fénye bearanyozta a hatalmas fák törzseit, melyek szinte védelmezően hajoltak a folyó fölé. A víztükörben megduplázódó világ különösen varázslatossá tette a tájat.

Röviden időztem, hiszen lemenőben volt már a nap, és nekem még táborhelyet kellett találnom valahol. De alig értem vissza a töltésre, újabb csoda várt. A túrkevei halastavak tükrében megcsillanó, lebukó nap ejtett újabb ámulatba. A part menti ritka nádas szelíd takarásában először csillogó aranyhidat varázsolt a vízre, majd az ég alján lévő felhőket festette ragyogó vöröslőre.

De lépteimtől tovább forgott lábam alatt a föld :-), így hamar lebukott a nap korongja a horizont alá. Ekkor eszméltem, hogy tévedtem, amikor egy órával későbbre hittem a naplementét. Szerencsére a folyópart ligetes fái ideális táborhelyet kínáltak, így hamar el is helyezkedtem. Vacsora alatt konstatáltam, hogy a 4,5 l vízkészletem erősen megcsappant, takarékoskodnom kell már vele.  A közeli gát pár méteres magaslatán egy baktató nyúl sziluettje rajzolódott ki a még jóval világosabb égbolt háttere előtt. Ritka, idilli pillanat volt, de fényképezésre már gondolni sem mertem.

Lefekvés előtt lementem a folyóhoz mosdani. A meredek és iszapos parton ez nem volt könnyű manőver, de a mai izzasztó 36 km után kifejezetten jólesett.

2012. 04. 30. hétfő Nagyon korán, kicsivel 4 óra után már kibújtam a sátorból. Igyekeznem kellett, hiszen mára is maradt bőven gyaloglás, a vonat pedig nem vár. Alig múlt 5 óra, és én már a gáton baktattam.

Ekkor kelt a nap a hátam mögött, és néhány álmos horgászon kívül senki nem volt a környéken. Azaz mégis, hiszen a mezőn őzek legelésztek, az égen madarak húztak ismeretlen céljuk felé.

Így hajnalban a máskor egyhangú töltés teteje is hangulatos volt. Visszanézve még sokáig láttam a távoli túrkevei templomtornyot. A még árnyékba burkolózó ártéri, ligetes erdők mentén hamarosan elértem a Nagykunsági-Főcsatorna torkolatát. Sokan horgásztak erre, hiszen a felkavart víz sok halat vonzhat ide. Átmentem a csatorna hídján, és folytattam utam.

Errefelé a folyó szélesen elterülve holtágak szövevényét hozza létre, melyek vizén vakítóan csillogott a szemből ragyogó nap. A távolban, ahol a folyó a fák közé bújva eltűnt, egy ladikos ember evezett a több száz éves fák alatt. Később a töltésen legelésző birkák között vágtam át, de ijedtükben vad

rohanással szaladtak haza a közeli tanyára. Bár még sok volt hátra Mezőtúrig, az itt éppen változatos úton hamar elértem a várost.

Kereszteztem a vasutat, melyen néhány napja utaztam, és egy kis kacskaringóval megérkeztem a belvárosba. A kórházzal szemközti talponállóban bélyegeztettem, ettem, valamint végre feltöltöttem vízkészleteimet. Evés után még megkerestem a GC47MT virtuális geoládát, mely a várost átszelő 47. szélességi kör három, az út aszfaltján megjelölt pontját mutatja meg.

Később, már a folyó túlpartján, a szélességi kör egy negyedik pontjáról készítettem fényképet, majd a folyó gátján dél felé haladva magam mögött hagytam a várost. Fásultan baktattam a nagy melegben a murvás úton, később balra letértem a Mol telep felé. Kegyetlen, lelketlen szakasz volt ez, pláne nyári melegben. Ájulás környékezett, mire a Peresi szivattyúház elágazásához értem.

Itt az árnyékban elgondolkodtam azon, hogy a szívatáson túl vajon miért is kell ezt a kerülőt megtenni, hiszen bélyegezni az árvízkapunál is lehetne? Aztán némi erőgyűjtés után elrejtettem a hátizsákomat, és elsétáltam a szivattyúház felé. Tartoztam az ördögnek ezzel az úttal! A háznál nem volt senki, körbejártam, bekukucskáltam a bemutató terem ablakán, fényképpel letudtam az igazolást, majd néhány perccel később, már ismét hátizsákkal, a Körös gátján baktattam.

Szűk fél óra múlva meg is érkeztem az árvízi kapuhoz. Érdekes építmény ez egy műszaki szemű embernek, érdeklődve figyeltem a szerkezetét. Jól megfér itt a technika a buján zöldellő természettel. A zsilip közelében hatalmas merítőháló volt kifeszítve a folyó felett, láthatóan szokták használni. A folyó túlpartján megkerestem a GCARVZ ládát, majd nekivágtam a maradék, alig 10 km-es szakasznak.

Delelőn járt a nap, bőven ontotta melegét. Erősen szenvedtem miatta és pihenni sem nagyon lehetett, hiszen a vonat érkezéséig meg kellett érkeznem, na meg árnyék sem igen volt a gáton. Egy-egy átvágott folyókanyarulatnál információs táblákon invitálják a vándort a romantikus holtágak bejárására. Kedvem még lett is volna, de időm, és erőm annál kevesebb. Pedig így távolból nézve igazán hangulatosak lehetnek. Aztán végre, egy hosszú egyenes kezdetén felsejlett a távolban a vasúti töltés dombja, majd elérkezett a várva várt pillanat, és balra fordulhattam a sínek melletti gyalogútra. A keskeny ösvény hamar közvetlenül a töltés széléhez simult, ahol a feltört talpam szenvedett a töltés bazalt kavicsaitól. Na, de elég a panaszkodásból!

A hivatalosan már nem a kéktúra útvonalát képező vasúti hídon keltem át a Körös felett.  Minden ellenkező híresztelés ellenére a szerviz-járda egészen elfogadható szélességű, és kényelmesen át tudtam rajta menni. A híd déli oldalán van a halászlaki megálló, ahova igyekeztem. Mivel volt még egy kis időm, betértem a közeli Harcsa-büfébe pihenni, enni valamit és inni egy jó hideg sört.

A hamarosan érkező vonattal Mezőtúrig mentem, ahol átszálltam a pesti gyorsra. Bár felmerült bennem, hogy egészen hazáig ezzel menjek, de végül maradtam az eredeti terv szerinti szolnoki átszállásnál. Hiszen nem a rohanás, hanem az élménygyűjtés a cél. Pár órával később így is szerencsésen hazaérkeztem 37 km gyaloglással a lábamban. A három nap alatt szűk 100 km-t jártam végig.

Nem a legkedvesebb útjaim között fogom számon tartani ezt a hirtelen jött melegben végtelen gátakon való fárasztó gyaloglást, de volt részem szép élményekben is, melyekre később is szívesen fogok emlékezni.