4.sz. túra

Szatymaz v. áll. – Szarvas v. áll.

 

               

 

2012. 03. 14. szerda           Márciustól új munkahelyen dolgozom, ezért próbaidős lévén esélyem nem volt szabadságot kivenni. Szerencsére hosszú hétvégére jött ki a március 15-i ünnepkör, így 3-4 napra el tudtam szabadulni. Reggel már felszereléssel indultam a munkába, a végén azonnal, szoros időbeosztással indulva, éppen elértem a szegedi vonatot. Pontosan érkezett Szatymazra. Itt két percem volt a bélyegeztetésre és az átszállásra, majd az éppen elért busszal átvitettem magam Sándorfalvára. Véletlenül egy megállóval túlmentem a kelleténél, ezért visszasétáltam a Street sörözőig, ahol „alapos vizsgáztatás” után kaptam bélyegzést, majd igyekeztem kifelé a faluból, hogy még világosban találjak táborhelyet. A közeli ligetes erdőben találtam is, és sötétedésre éppen el is helyezkedtem. Nagyon kellemes, nyugodt éjszakám volt. Track 1. nap 

Ennél feszítettebben nem lehet kiszámolni a leutazást, de szerencsére minden pontosan összeállt. Erre a napra 3,2 km jutott.                

 

 

2012. 03. 15. csütörtök           Bár borongós reggelre ébredtem, már a korai derengésben szorgalmasan csomagoltam. Szoros volt a program, hiszen közel 120 km-t 3 nap alatt kellett teljesítenem. Kicsivel 6 után már indultam is a még téli álmukat alvó, homokos mezők között. Track 2. nap 

          Nemsokára elértem egy bicikli utat, mely meglepő volt itt a semmi közepén. Később keresztezve a Nádastó-Nagyszéki-Főcsatornát és a közeli országutat, északnak vettem az irányt. Sokáig gyalogoltam ebben a hangulatos alföldi erdőben a még kopasz fák között. Egy helyen egyszerűen beszántották a  jelzés ösvényét, de szerencsére egy párhuzamos úton gond nélkül megkerülhető volt.             

Többször is láttam nyulat, később valamilyen állat koponyáját. Hantháza előtt sajnos a terveimtől eltérően kénytelen voltam az aszfaltot választani egy lezárt katonai terület miatt, de alig vártam már, hogy ismét földutat tapossak. Egy tragédia áldozatainak állított emlékkő után ez végre elérkezett. Hosszan haladtam egy ligetes erdő és a mező határán, majd visszatérve a  jelzésre, erdőben folytattam az utamat. A hamarosan elért Ópusztaszeren megkerestem a GCOPU geoládát (később kiderült, hogy rosszul), reggeliztem (bár már ebédidő volt), és körbenéztem egy kicsit a parkban. Később a Feszty-körkép pénztárában kaptam TKME bélyegzést, a gazdasági bejárat melletti hőközpontban pedig

MTSZ bélyegzést. Még megcsodáltam a bejáratnál Csaba testvér és az erdélyi gyerekek köszöneteként állított székely kaput, aztán nekivágtam az előttem álló hosszú, egyhangú útnak.

       A bokatörő, szinte kővé száradt mély keréknyomokból jól látható volt, hogy ez a szakasz esős időben járhatatlanná válik.   Az egyhangú baktatás közben megakadt a szemem egy elpusztult őz mumifikálódott tetemén.  

Elsőre továbbmentem, mert nem volt gusztusom piszkálni, de jó kétszáz méter után meggondoltam magam: egy életen át sem bocsátanám meg magamnak, ha ezt most itt hagyom! Visszamentem hát és levágtam a koponyáját az agancsokkal. Nem is volt vészes a „műtét”. Hamarosan elhagytam a baksi leágazásnál lévő majorságot, és további monoton baktatás után végre elértem a tiszai gátat. Még 2 km út várt rám a gáton és az ártérben, mire végre a mindszenti révhez értem.

          Az átkelés a víz sodrától hajtott, némán haladó kompon maga a nyugalom. A révészek is nagyon jó fejek, adtak bélyegzést, beszélgettünk egy csöppet, és a végén még a viteldíjat sem kérték el. Ők ezzel járulnak hozzá az AK mozgalomhoz. Köszönet nekik! Lassan átértünk a túlpartra és kényelmesen felbaktattam a töltésre, melyen azonnal balra fordultam.      

Egy kitérőt terveztem itt a közeli zsiliphez és a GCKCZS geoládához. A napfényes, alig fátyolos időben hangulatos volt a Kurca torkolata és a több mint száz éves zsilip. Innen viszont már nem mentem vissza a révhez, hanem a várost északról megkerülve tértem vissza a  jelzésre. Hamarosan elértem a szép, emlékparknak kialakított öreg temetőt és a közeli vasútállomást. A vasutas hölgytől készséggel kaptam bélyegzést, és az állomás előtti padok egyikén alaposan bevacsoráztam.

Kifelé a városból még feltöltöttem vízkészletemet, majd lassan elmaradtak a házak, aztán a hétvégi telkek, végül már csak a végtelen út maradt. Távolról egy biciklis ember kerekezett szembe felém. Amint közelembe ért, lepattant a biciklijéről és bemutatkozás után (a nevét sajnos elfelejtettem), vidáman elkezdett beszélgetni. Hová megyek? Ugye van egy kis időm? Ő már 70 éves és a régi tanyájukról megy haza a városba. Sajnos ismét elloptak valamit a birtokukról… és közvetlenül beszélgettünk pár percet. Nem volt tolakodó, nem élt vissza a türelmemmel, és nagyon jólesett a kedvessége. Ilyenek errefelé az emberek. Kedvesek, közvetlenek, barátságosak. Az egész úton alig volt ember, aki ne köszönt volna rám ismeretlenül is.

Friss lendülettel folytattam utamat a mögöttem már lebukóban lévő nap fényénél. Sötétedett már, amikor elértem az előre eltervezett táborhelyhez, a volt Högyöshalmi kápolnánál álló emlékhelyhez.

Mivel a környék minden talpalatnyi területe meg volt művelve, közvetlenül a kereszt és a kopjafa közé vertem fel a sátramat. Besötétedés után hosszan csodáltam a fantasztikus szépségű csillagos eget, a Göncölt, az Oriont, a Tejutat és a többi milliónyi csillagot. Hangulatos, de a nyílt terep miatt igen hideg éjszakám volt. Még leápoltam a 38 km okozta vízhólyagokat a talpamon, és nyugovóra tértem.              

 

 

2012. 03. 16. péntek         Nehezen bújtam ki a jó meleg hálózsákból az igen hideg, csípős hajnalon, de a látvány kárpótolt a kellemetlenségért. Az égen még ragyogott a hold vékonyodó sarlója, keleten viszont

már vöröslött a látóhatár. Komolyan fázott a kezem pakolás közben, de nem volt mit tenni. Nem is reggeliztem, jól beöltöztem, és hamar nekivágtam a mai útnak. Track 3. nap 

          Folytattam a tegnapi utamat a dimbes-dombos, „högyös” végtelen mezőn. A közeli tanyáról idehallatszottak a reggel megszokott hangjai. Kukorékolás, nyerítés, éhes röfögés… A szemből ragyogó nap fénye csillogott az előttem álló mező harmatcseppjein, visszanézve Mindszent irányába piroslóra festette a tájat. A frissen sarjadó vetésben nyulak, őzek legelésztek, meg-megriadva közeledésemre. Varázslatos volt a reggel, és bár a hideg csak lassan engedett fel, nagyon élveztem.

Egyszer csak feltűnt az út mentén a távolban egy kopjafa. A Téglás Tanyai Gazdakör emlékére, a hajdani székház helyén állított emlékoszlophoz érkeztem.

Érdekes érzés volt itt állni, a tábla tanúsága szerint hajdan nyüzsgő életet élő helyen, ahol most csupán őzek, nyulak járnak. Már az éjszakai szállásom hangulata is érlelte bennem a gondolatot, mely most hirtelen felszínre tört: Milyen mulandó az életünk, kultúránk, milyen könnyen elenyésznek egykori szellemi központjaink. Mily apró az ember a maga eszméivel, tudásával a történések sodrásában.    

Elgondolkodva mentem tovább a végtelen mezőn, vissza-visszanézve e kedves, kicsit szomorkás hangulatú hely felé.

Egy barátságos kiskutyával haverkodtam egy közeli, rendezett tanyán, távolabb ezzel ellentétben egy iszonyú rendezetlen tanyán vezetett át az utam. Bő 50 m-es környezetben mindent elborítottak a

szétrámolt tárgyak. Még hosszan ballagtam a végtelen mezőn a távoli országút felé. Időnként őzek ijedt futkározása törte meg a békés nyugalmat, máskor nyulak játékos kergetőzésének voltam szemtanúja. Egy jó állapotú, de elhagyott gazdaságnál az út északra fordult és kivezetett a párhuzamosan futó aszfaltos útra.                

Innen már látszott a távoli Ludas-halom, melyet toronyiránt akartam elérni, de kihagytam a számításból a köztünk folyó Ludas-eret, ami miatt vissza kellett kanyarodnom a hídhoz. Nem volt nagy kerülő, ezért hamarosan már a halom oldalán kapaszkodtam.

A népi hagyomány szerint ez a domb a boszorkányok találkozó helye, bár most semmi nem utalt erre. Egy kereszt állt a tetején kissé elhagyatottan, kiemelkedve a közeli kopasz, lombtalan fák közül. Erről a magaslatról jól vissza lehetett látni az eddig megtett utamra. A csípős szél ellenére megpihentem egy kicsit a domb szélárnyékos oldalán.     

          A halom felé tett kitérőről visszatérve kereszteztem az országutat, hogy az Ördöngősi-halastó mellett kelet felé folytassam utamat. A halőr háznál több kutyával is meg kellett barátkoznom, az őrrel is egyeztetnem kellett utam céljáról, de végül kifogás nélkül átengedtek. Nagyon kellemes út fogadott a nádassal szegélyezett halastó mentén, a fordulónál egy vadleshez is be lehetett menni a nádasba. Jelenleg le volt eresztve a víz a tóból, de így is különleges hangulatú volt a hely. Később az erdőbe, egy ritkán járt úton jutottam át a Kéktói-erdő felé. Elsétáltam egy hangulatos tanya előtt, bár mint később kiderült,

már előtte balra kellett volna térnem a Ördöngős felé. Ez az út ugyanis egy bekerített terület zárt kapujánál véget ért, így csak a hatalmas mezőn keresztülvágva tudtam visszajutni a  jelzésre. Nem bántam a kalandot, mert innen kezdve, 6 km egyhangú, földes úton gyaloglás várt rám. Egy mély öntözőcsatorna partján szerényen megbújó, „Emlékül Ágitól” feliratú kereszt láttán fantáziámban szomorú tragédia képe sejlett fel, de a későbbi szerény kutatásommal nem találtam róla semmilyen írott nyomot.               

          Fásultan, fáradtan érkeztem Tompahátra, a boltban kaptam bélyegzést. Kenyeret is szerettem volna venni, de semmilyen pékárujuk nem volt, sörből viszont több márka is. Ez a magyar valóság… Szerencsére még nem voltam teljesen kifogyva, így a buszmegállóban jót ebédeltem. Szükség is volt rá, a további 6 km egyhangú, a végén aszfaltos szakaszhoz. A Károlyi-kastély felé való átkötésnél kezdett oldódni a fásult baktatás, majd a kastély kapujához közeledve egyre fokozódott a várakozás teli hangulat. A portán csodálkozva, de kedvesen fogadtak, és gond nélkül beengedtek körülnézni.

         A kastély és a park csodaszép. Jó gazdának bizonyul az idősotthon. A lehetőségekhez képest gondosan rendben tartják a környezetet.Az épület előtt egy 70 év körüli bácsi megkért, hogy segítsek neki felmenni egy lépcsőn. Vidám, jó kedélyű, de nagyon gyenge, idős embert ismertem meg az alatt a pár perc alatt. Érdekes az élet: Ő szegedi, én budapesti, és Nagymágocson találkoztunk, hogy segíthessek neki néhány percig. Elköszöntem tőle, majd megkerülve az épületet, a tó körüli parkot is besétáltam. Sokan pihentek, pecáztak a tó partján.    

Szándékomban volt megkerülni a tavat, de véletlenül a tó és a Mágos-ér közötti, kopasz, bokatörő talajú földgátra kanyarodtam. Kérdezte is kiabálva a parkban fát rakodók egyike, hogy mit is keresek én ott. Korrigálva a tévedésem végre eljutottam a filagóriához, és a közeli GCNMKK geoládához. Nagyon szép a rálátás innen a kastély hátsó parkjára. A tó körbejárása után visszasétáltam a portához, elbúcsúztam és megindultam a település belseje felé.                   

A Hangya kocsma/boltnál bélyegeztettem és vásároltam az igen jól ellátott boltban. Ünnep utáni nap du. 4 órakor még bőven volt kenyér, kedves, udvarias a kiszolgálás. Fel is tankoltam élelmiszerből.

A hosszan elnyúló faluból aszfalton, később már bokatörő földúton ballagtam kifelé. Az országútnál ismét ráálltam a korábban elhagyott  jelzésre. Némileg javult az út minősége, de az erőm már nagyon fogytán volt, ezért ahogy elértem a ritkás, ligetes szálfaerdőt, egy bokorsor biztonságos védelmében tábort vertem. Közel 38 km után nem csoda, hogy fáradt voltam, így a puha avaron jót aludtam.

 

 

2012. 03. 17. szombat         Ez a reggel egy kicsivel melegebb volt, mint a tegnapi. Friss lendülettel összepakoltam, megcsodáltam a vöröslő napfelkeltét, és negyed hétkor már úton is voltam. Track 4. nap 

          A közeli tanyánál 4-5 kutya hangos csaholására megjelenő gazdaasszony erősen csodálkozott, hogy milyen friss vagyok. Vidám mosolygással megjegyeztem, hogy nem csak én, hanem ő is. A tanya utáni fordulóból még egyszer visszanéztem a hatalmas mezőn túli, szállást adó erdőre, majd ráálltam az

Árpádhalomra vezető egyenesre. A temető felől értem el a falut, megcsodáltam a ma iskolának használt kastélyt, a különleges, faszerkezetes kápolnát, és a reggeli fényben tündöklő magtárat.

-Hogy kapok én bélyegzést ebben a csendes faluban? –gondoltam, de a kocsmában már zajlott az élet. Sikeresen be is került a lenyomat a füzetbe, én pedig folytattam utamat egy kitérővel, a falunak nevet adó Árpád-halom felé.     

Szembe a hideg széllel, jól begombolkozva baktattam, amikor egy biciklis srác szólított meg pár szó erejéig. Ő is hasonlóan elkötelezett kiránduló volt, csak ő biciklivel űzi. A halomnál elköszöntünk egymástól, én pedig körbenéztem a kitisztított, feldíszített emlékhelyen.

Nem sokat időztem a csípős szélben, még megkerestem volna a GCARHA geoládát, de nem találtam. Valószínűleg a márc. 15-re való készülődéskor, a takarítás közben keveredett el.

       Visszatértem a kitérőről, ismét északnak vettem az irányt. A mezők közötti széles földúton szerencsére kevésbé vágott a csípős szél, a csapatostul szaladgáló nyulak pedig oldották az egyhangúságot.         

A vasút és az országút után egy eddig felméretlen kerülőbe kezdtem, hogy kivédjem az Eperjesig tartó hosszú aszfaltozást. A letérőnél bementem egy jó állapotú elhagyott tanyára.

       Szívszorító érzés ennyi értéket, szépséget látni pusztulni. Kicsit távolabb egy óriás, magányos jegenyefa állt az út mentén. Idő kellett mire kitisztult a kép: mögötte a földkupacok egy régi tanya romjai, melyet már réges-régen sorsára hagytak, de a fa még ma is őrt áll a hajdani tanya előtt. Ki tudja, vajon hány, régen elment ember álmát, reményét, örömét és fájdalmát őrzi azóta is hűségesen.    

Egy kevésbé járt füves szekérútra térve sikerült hosszan az országúttal párhuzamosan földúton haladni, majd átkötöttem az aszfaltosra, és hamarosan elértem a falut. A barátságos hangulatú kocsmában bélyegeztettem, ettem és ittam is, hiszem ma még nem is reggeliztem. Hamarosan szóba elegyedtem a honiakkal, akik szokás szerint erősen csodálkoztak szokásomon.

          Kellően feltöltődve vágtam neki a következő, várhatóan nem könnyű szakasznak. Hamar kiértem a faluból, elhagytam a kedves Király-tavat és nekivágtam a Györgykirályságon átvezető végeláthatatlan egyenes útnak.

Szép táj ez. Balra egy csatorna középen az út, jobbra pedig a végtelen, elterülő szikes puszta. De ez 3 órán (12 km-en) keresztül már igen csak egyhangú. Amikor a látóhatáron kinézek egy villám tépte fát, és fél óra múlva még semmivel nem látom közelebb… hát nekem nagyon fárasztó volt. Később, némi színt a füves repülőtér szélén álló öreg, vihartépett repülőgép látványa hozott.            

          Nagyon fáradtan érkeztem a Bikazugi átjáró előtt az Aranyhal kocsmához, mely egy igazi útszéli-fogadó hangulatú italbolt. Itt nem csak bélyegzést, de némi italt, vidám kedves szót, és hangulatos pihenőt is kaptam. Bár azt hiszem, ehhez a hangulathoz az érkezést megelőző, kimerítő fáradság is hozzájárult.

Komolyan elgondolkodtam, hogy nem járom be a tervezett kitérőt a Bikazug felé, hanem egyenesen bemegyek a vasútállomáshoz. De a pihenés jót tett, és végül tartottam magam a tervhez, amit nem bántam meg. Itt is voltak egyhangú szakaszok, de a táj bőségesen kárpótolt a fáradságért. A majorságnál olyan fenséges, békés nyugalmat sugárzó holtághoz értem, amit vétek lett volna kihagyni. Hosszan töltődtem volna a hely hangulatával, de sajnos sürgetett az idő.

Hamarosan már a hajdani Csáki-kastély, ma a Körös-Maros Nemzeti Park székházának bejáratánál jártam. Még egyszer átkeltem a Holt-Körös egyik ága felett, élvezve a lemenő nap különleges fényjátékát a vízen, majd jobbra fordulva elindultam Szarvas belvárosa felé. A sporttelepen fiatalok, hazánkban kissé szokatlan módon, baseball-t játszottak. Pihenésként néztem egy ideig vidám, önfeledt játékukat, majd az Erzsébet ligeten átvágva elértem az országutat.

Éppen ekkor bukott le a nap a fák között, szépséges búcsút intve kirándulásom zárásaként. Átkeltem a forgalmas hídon, némi feltűnést keltve a városban hatalmas hátizsákommal. Később egy vidám, közvetlen cigány és lánya elegyedett velem szóba. Kéretlen idegenvezetőm kedvesen mesélt a város ill. saját életének eseményeiről, majd egy kocsmánál elmaradt, én pedig igyekeztem tovább a vasútállomáshoz.  

          Itt némi csodálkozás után kaptam bélyegzést, (hiszen megszakítom az utamat) majd beszédbe elegyedtem egy kedves hölggyel. Nem győzött csodálkozni, hogy sétának minősítem a három napos 118 km gyaloglást, melyből a mai napon 41,5 km-t teljesítettem. Ő kertészkedni volt a birtokukon, élvezve az idei év első kellemes tavaszias napjait. Lelkesen érdeklődött a turista világ szokásai felől, és kedvesen segített szerencsétlenkedő mezőtúri átszállásomnál. Köszönet érte, kedves színfoltja volt ez a társalgás az utazásomnak. Szolnokon még egyszer, most már gond nélkül átszálltam, és az éjszakai órákban meg is érkeztem Kőbányára. Egy darabig BKV-val, majd mivel Klári elém jött, autóval szerencsésen haza is érkeztem.

          Kellemes, bár még túl kora tavaszi, és túl feszített út volt ez, de szükségem volt rá, hogy magamnak is bebizonyítsam: van élet a munkanélküliség után is.