3.sz. túra

Kunfehértó v. áll. – Szatymaz v. áll.

2011. 10. 26. szerda Nagyon kellemes hosszú őszünk volt. Mivel maradt még bőven szabadságom, gondoltam repetázom egy túrát. Háromnegyed hatkor indult a vonatom Kiskunfélegyházától, ahova időben megérkeztem. Nyugtalan voltam, mert leszakadt a fényképezőm tokja, ráadásul minderre még egy lejmolós srác többszöri zaklatása is rátett. Volt egy pillanat, amikor azt hittem ellopták a GPS-em, de szerencsére nem. Útközben, amíg én a fényképező tokot javítottam, a mozdonyvezető a vonattal küzdött, így egy jó negyedórás késéssel értünk Kunfehértóra. Hajnalodott, amikor bélyegzést kértem (az út megszakítás miatt kellett) a szolgálattevő vasutastól az állomáson. 

Hamar letértem a forgalmas országútról, ahol elmaradt a kertváros, és egy homokos úton baktattam a ligetes erdőben. A bal forduló környékén kelt fel a nap, és csodáltam az oldalfényben ragyogó, káprázatosan színes erdő szépségét. Sok vad mozgott erre, egy őzike fenekét sikerült is megörökíteni. Nemsokára elértem az előző utam végén elhagyott  jelzés vonalát. Hosszú, bár nem egyhangú baktatás kezdődött innen.

Először a régi szélmalmot kerestem, de sajnos már csak a romjai léteznek. Itt megcsodáltam a helyi védettséggel bíró 13 eperfából álló fasort, majd távolabb az út menti elhagyott, kedves tanya múltján elmélkedtem. Vajon milyen titkokat őrizhet? Bár néha elborult az ég, alapvetően napfényes, kissé szeles idő volt.

A nappal szembe haladva, az ellenfényben a csodálatos, színes tájat figyeltem, és próbáltam megörökíteni több- kevesebb sikerrel. Egy szőlősnél keresgéltem a tőkéken elhagyott szőlőszemeket, de sajnos ehhez már késő volt: teljesen ehetetlenre aszalódtak. Egy különös hangulatú, hatalmas irtáson felnövekvő fiatal nyárfás után váratlanul egy tanyaközponthoz értem. Érdekes ez az alföldi világ, sokszor nem tudni, melyik faluban is van az ember, ha egyáltalán falu az, ahol van.

Aztán elhagyva a házakat, egy kalandozás következtében bekeveredtem egy fiatalosba. Engedve a csábításnak, az ezüstösen csillogó levelű fiatal fák között egy öreg fatuskón megpihentem a korai ebéd erejéig. Nagyon élveztem melegedni a bágyadt napsütésben, és szívni magamba a táj hangulatát. Elszakadva a nyugalomtól távolabb kereszteztem a vasutat, és mintha érezné, hogy vétek megzavarni ezt a hangulatot, egy vonat sem jött.

Itt már egy mező és az erdő szélén bandukoltam a mezőt védő kerítés mellett, amikor tapasztaltam, hogy ez a környék sem mentes az emberi önzéstől. Először egy barkácsolt útakadály keresztezte a kijelölt turistautat, majd miután ezt leküzdve továbbmentem, egy útkereszteződés után egyszerűen le volt kerítve a  jelzés. A kerítés mentén oldalazva egy komoly kerülőre kényszerültem.

Máshol ezt egy, a kerítésen átvezető létrával oldják meg, de itt úgy tűnik a „kétlábú vadak” kizárása is cél. Pedig mit ártana egy ösvény az ültetvénynek? Mindenesetre, ennek köszönhetően szebbnél-szebb erdőben bandukoltam, és láttam egy gyönyörű szarvast a háremével.

Némi kacskaringózás, egy-két tanya után egy végeláthatatlan, egyéni hangulatú egyenes út kezdődött. Több helyen tarra vágták a környező erdőt és bár mindig volt valami kedves színfolt, egy hagyásfa, fiatalos fenyves, az éppen borongós ég alatt és az erős szélben úgy éreztem magam, mintha egy zord, kegyetlen világban járnék.

Aztán az egyenes vége felé elértem azt a magaslest, ahol az eddigiekkel szöges ellentétben barátságos hangulatú táj fogadott. Meg is álltam egy evéssel egybekötött kiadósabb pihenésre. Kellemes hely volt!

Friss erővel, tehenek figyelő tekintetétől kisérve, később egyhangú döngölt földúton hamarosan kiértem a volt Petróczi iskola épületében üzemelő vendéglőhöz, ahol bélyegeztettem, szusszantam, majd az idő rövidsége miatt mentem is tovább. A nagy forgalmú 55 sz. útról hamar letértem balra, hogy a mezei utakon elkalandozzak a bukor-hegyi mérőtoronyhoz.

Esteledett már, amikor a szépen felújított ismeretlen katona sírja mellett elértem a geodéziai tornyot. Nagyon tetszet, nem a szokott, kitaposott, teleszemetelt, környék. Még éppen kellő fényben sikerült a tetejéről fényképet készíteni, bár innen sem túl sok a látnivaló, aztán megkerestem a közeli, fantáziadús GCBUHE geoládát.

Élveztem volna még a „hegy” hangulatát, de szorított az alkony, hát leereszkedtem mind a 9 m-t, és a ligetes fenyőerdőben egy nagyon hangulatos helyen tábort vertem. Éppen készen lettem a teljes sötétedés előtt. A 35,5 km-es napi út ellenére semmi baja nem volt a talpamnak (ezt teszi a homokos út), és vacsora után jót aludtam.

2011. 10. 27. csütörtök Korán keltem, ugyanis fiam szombati költözésére szerettem volna már otthon lenni. A táborbontás alatt kelő nap vöröslőre festette az ég alját és a fél égboltot.

Még egyszer végigsimogattam szememmel ezt a szép helyet, majd hosszan gyalogoltam a hangulatos erdőben. Később egy mezőn átvágva, a reggeli csípős szélben toronyiránt közelítettem meg a Bach-kápolnát. Egy szépen felújított pihenő van mögötte, távolabb az országúttól. Itt reggeliztem, közben sikeresen megtaláltam a GCPIHI ládát.

Körbesétáltam a környéket, majd nekivágtam annak a bő 8 km-es útnak, mely a példásan rendben tartott bemutató erdőben vezetett. Ezen a szakaszon rejtették el a GCTAJF kettős geoládát is, melyből az egyik egy hatalmas, több méter magasságban háromfelé ágazó fenyőfa közelében, egy alföldön szokatlanul mély vízmosásban van.

A színes őszi erdőben kellemeset gyalogoltam, láttam egy hatalmas bükkfát, élveztem az erdők, irtások váltakozásait és csodáltam az ősz káprázatos színeit, de a végére már nem bántam, hogy elértem Rózsa Sándor fáját, ahonnan kezdve más jellegű táj kezdődött. Keresztezve az országutat, egy mezőkön, tanyák közelében, néhol erdőkben vezető homokos úton jutottam egészen Ruzsáig.

A falu közelében ebédeltem, majd a központi parkon átvágva a Molnár büfében bélyegzés kapcsán leöblítettem egy korsó sörrel. Az én kedvemért vertek csapra egy új hordót (igaz, a régi kifogyott). Nagyon kedvesek erre az emberek!

Elköszöntem, majd kis kerülővel ellátogattam a közeli, erősen lepusztult erdei pihenőhöz, ahol megtaláltam a GCARDF ládát mely az állapotok miatt „betegre” volt állítva. Bizony, jobb időket is láthatott már ez a pihenő… Először erdőben, majd keresztezve az országutat mezei, homokos úton folytattam túrám. A nem túl felemelő szakaszon kicsit fásultan baktattam, de később tanyák közelébe értem. Vidám fiatal gyerekek jöttek velem szembe, amint az iskolából igyekeztek hazafelé. Ők bizony nem tartoznak a mozgásszegény ifjúság közé, naponta több kilométert gyalogolnak, bicikliznek a suliba.

Lebukóban volt a nap, amikor a Ruzsa-vágó kocsma mellett ráfordultam az aszfaltos útra. Jó lendülettel értem el egy út menti elhagyott tanyát, ahol úgy döntöttem, itt éjszakázom. Az épület hasznavehetetlen volt, de az elvadult kertben nagyszerű sátorhelyet találtam. Besötétedett már, mikorra vacsora után elhelyezkedtem a hálózsákomban. Ma 33 km-t gyalogoltam, de most sem okozott semmi gondot.

2011. 10. 28. péntek A kelő nap már úton talált, mikor vöröslőre festette az ég alját. Itt-ott deres volt a fű, nem mondom, hogy meleg volt, de ki lehetett bírni. Egy szem, fán felejtett almát eszegettem, amely szinte kínálta magát.

Minden fűszálon harmat csillogott az ellenfényben. A hamarosan homokosra váltó út mentén nagy gépekkel, traktorokkal betakarításhoz készülődtek a mezőn. Aztán balra fordultam egy erősen elvadult, gazos, alig látható szekérútra. Nem kellett sokáig mennem, hogy kiérjek az előzőhöz hasonló homokos földútra. Nyílt mezőn vezetett, és mivel a szél is megélénkült, kifejezetten hideg volt, viszont szép rálátást engedett a közeli, távoli tanyákra.

A vége közelében egy fehérre meszelt, gémeskutas, de sajnos pusztuló tanyával búcsúzott a hosszú, „homokos országút”, mielőtt becsatlakozott volna egy aszfaltosba. Ezen a forgalmas úton értem el Zákányszéket, melynek csodaszép a központja. Itt van a bolt, a kocsma, ahol bélyegeztettem, szemben a templom, busz állomás, mögötte egy lugasos park. Ezen a jó hangulatú helyen reggeliztem a még mindig hideg délelőttön.

Jóllakva, friss erővel hagytam el a települést, majd távolabb egy gondozott kereszt mellett kereszteztem az országutat, és mentem tovább egyenesen.

Egy kínálkozó jobb letérőnél nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megpróbáltam levágni a kerülőt a Lódri-tó felé. Némi útkeresés után ez sikerült is és hamarosan a csatorna hídján álltam, egy jelenleg száraz tó közepén.

Pár lépés múlva sikeresen megtaláltam a sűrű nád között a GCLODR ládát. Innen már látszott néhány ház, ahol két ember gyanakodva érdeklődött, mit keresek én itt, aztán rájöttek, hogy ártalmatlan „őrülttel” van dolguk. Itt a Lódri Gyöngye Vendégháznál épített kis tó és az őszi színekben pompázó kedves park különösen szépen mutatott.

Hosszú homokos utakon, pirosló levelű gyümölcs ültetvények között gyalogoltam a távoli Bordányig. Egy, az út szélére leöntött nagyrészt hibás almakupacból gond nélkül kiválogattam néhány teljesen épet, melyet örömmel majszoltam az egyhangú úton.

A faluban betértem a Viking sörözőbe, de állításuk szerint nekik nincs bélyegzőjük, ezért a kicsit távolabbi Mini Vegyes boltban kértem bélyegzést. Nagyon kedvesek és egész nap nyitva vannak. A benzinkútnál balra kezdődő útra kanyarodtam, a falu határától felsejlett a távoli Zsombó templomtornya. A jelenleg száraz tó szélénél, a patakmedren átvezető híd maradványainál megakadtam. Nem okozott gondot átgázolni az árkon, de esős időszakban ez nem biztos, hogy sikerült volna.

(Később, otthon megtaláltam az AK útvonal módosítását az interneten.) Pedig kár ezért a szakaszért, mert nagyon hangulatos, amint átvezet a tó gátján. Magam mögött hagyva a tavat, megriasztottam néhány őzet, majd egy S kanyar után letértem jobbra a   jelzésről. Száraz füvű réten, egy pompás sárguló fa közelében megpihenve ebédeltem.

Hamarosan, rövid aszfaltozást követően elértem Zsombót. Megcsodáltam a napfényben fürdő templomot, bélyegeztettem a cukrászdában, és jobbra fordulva hosszan sétáltam a hangulatos faluban. Jobbról elmaradtak a házak és egy letérő útnál felmerült bennem a gyanú, hogy ez is elvezetne a láperdő rétjére, de végül mégis továbbmenve csak a Rózsa Sándor csárdánál (sajnos zárva van) fordultam az erdőbe. A színes fákkal szegélyezett réten megtaláltam az előző letérő út lehetséges túlsó végét. A kicsi, de nagyon hangulatos erdőben a GCZSLE geoládát keresve elidőztem egy darabig. Éppen fel akartam adni, amikor megleltem a megadott helytől kicsit távolabb.

Gyorsan elhagytam az erdőt, hiszen szorított már az idő, és Zsombó kertes övezetében, utcákkal szabdalt kiskertek, gyümölcsösök között igyekeztem tovább. Egy lovarda mellett értem ki a nyílt mezőre, majd egy elszámított zsákutca után folyamatosan az észak-keleti irányt követtem, amíg az M5-ös autópálya miatt balra nem fordult az út. Messze vissza lehetett látni innen nyugatra.

A távoli lemenő nap fényében rejtelmes, távoli tanyák láttán belém hasított az érzés, talán ez a táj jellemzi leginkább hazánkat. Igaza van Petőfinek: csodálatosak a hegyek, dombok, de ha csupán egy képen mutathatnám be az országot, mégis csak ez igazán Magyarország. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,… sorokat mormolva magamban mélyen átéreztem, hogy mit is jelent nekem a haza.

Közben elértem az autópályán átvezető hidat, melynek tetejéről még egyszer visszanéztem a távoli, alkonyba vesző síkra, majd leereszkedtem Szatymaz sűrűsödő házai közé. A vasútállomáson jegyet már nem tudtam venni a bezárt pénztárban, de bélyegzést még kaptam az éppen induló pénztárostól. Szerencsésen megérkeztem Kiskunfélegyházára, majd autóval haza. Ma is 33 km-t gyalogoltam, összesen 102 km-t a három nap alatt.

Közel 280 km-t jártam már le az Alföldi Kéktúrából, remélem tavasszal folytathatom!