2.sz. túra

Szekszárd-Palánk v. áll. – Kunfehértó v. áll.

2011. 10. 01. szombat Kicsit zaklatottan indult ez az utam. Egyrészt az előző héten feltörték az autómat és kilopták belőle a laptopomat. Másrészt a tervezett pénteki (tegnapi) indulásomat keresztbe húzta egy délutánra szervezett értekezlet. Így kicsit még borzolt idegekkel de már megnyugodva ma délelőtt összepakoltam, és irány Szekszárd-Palánk. 

Úgy képzeltem, hogy hamar átvágok Gemencen, majd a Szent László hídon keresztezem a Dunát. Ezért indultam Palánkról, hogy a Sió töltésén hamar elérjem Bárányfokot. Elmélázva sétáltam, amikor hangos zörgésre lettem figyelmes. A töltés melletti kukoricásban egy hatalmas vaddisznó csörtetett. Időnként kijött a szélére, majd visszament a sűrűbe. Én persze kihasználva az alkalmat szorgosan fényképeztem.

Ez az élmény kellemesen megtörte az egyhangú kutyagolást, de még így is alaposan elfáradva, kiizzadva értem a bárányfoki pihenőhöz. Pihentem, ettem és élveztem a nyugalmat, majd folytattam utamat a Sió mentén. A táj most is csodaszép volt, átéltem békés hangulatát a víz fölé hajló hatalmas, sárguló fák alatt. Csak a talpammal szenvedtem, most valahogy nehezebben viselte a terhelést. A „falu végén kurta kocsma” hangulatú Keselyűsi Csárdához érve, a bakancsigazítás, bélyegzés kapcsán elnyalogattam egy korsó sört. Nagyon jólesett, így friss erővel vágtam neki az út folytatásának a Vonal-úton, de csak a sorompóig jutottam, ahol kiderült, hogy még gyalog sem mehetek erre tovább a vadászatok miatt.

Nem okozott gondot, hiszen nekem jó volt a párhuzamosan futó aszfaltút is a töltésen. Egyszer csak egy szemből érkező motoros szólított meg, aki kedvesen érdeklődött utamról, célomról, szokásaimról, és mesélte, hogy a fia is hasonlóan szokott kirándulni. A kellemes délutánban, de a kellemetlen járású aszfalton lassan elértem a Sió árvízkapuját, ahol pihenéssel összekötve megkerestem a GCEROS geoládát. Nem volt könnyű dolgom, mert a sok idegen (mugli) miatt nehéz volt észrevétlenül regisztrálnom (logolnom).

            A Sió túloldalán aztán megkezdődött, melyet előre lehetett sejteni: a végeláthatatlan hosszú, egyhangú út. Először egy nyílegyenes 2 km, majd némi kacskaringó után még 3,5. Számítottam erre, de féltem is tőle, nem ok nélkül.

A talpam nagyon szenvedett az aszfalttól, viszont a lemenő nap fényében békésen terült el előttem a táj. Az M9 Duna-hídról szép rálátás nyílott a szélesen elterülő folyóra. A túloldalon is a gát tetején vezetett az aszfaltos út, melyről egy kilométer után letértem az erdőbe tábort keresni. Hamar találtam, és a vacsorát követően le is pihentem. A talpam alaposan felhólyagosodott a mai 24 km-től, melynek nagy része keményre száradt föld vagy aszfalt volt.

2011. 10. 02. vasárnap Korán keltem, hogy esélyem legyen 9 órára Sükösdre érni, bár elég szoros volt a terv. Mire el tudtam indulni, már látszott, hogy legalább fél óra késésben vagyok.

Éppen akkor kelt a nap, és szokatlan színűre varázsolta a környéket. Sokáig a töltés lábánál gyalogoltam a párás fűben, hogy kíméljem a talpamat, de a Vajas-folyó gátőrházánál visszatértem az útra. A töltéstől jobbra a Duna felé az ártéri erdő, balra a távoli, párába vesző síkság terült el. Hosszan gyalogoltam még, amikor végre letérhettem balra egy megváltásnak tűnő szekérútra, de ekkorra már ismét alaposan fájt a talpam.

Nemsokára átkeltem a Vajas-folyó hídján és megérkeztem Ósükösdre a turistaházhoz. A nyomok alapján nagy buli lehetett itt tegnap, de most csendes volt a ház. Mivel nem leltem a matricákat, megkérdeztem az egyetlen, már talpon lévő embert, hol is találom. Végül is meglett az utca felé eső ablakban, mely annyira kézenfekvő volt, hogy nem is gondoltam rá. Sajnos ezzel megint értékes perceket veszítettem, ezért a Vajas-fokig tartó szép utat lendületesen kellett végigjárnom. A gondosan művelt mező szélén haladtam, távolabb egy magányos fa állt. A patak közelében lévő bozótosból időnként vadkacsák, és egyéb ismeretlen állatok zörgése hallatszott.

Alig hagytam el Vajas-fokot, amikor Sükösdről idehallottam a 9 órai harangszót, de nekem gyalog még legalább háromnegyed óra kellett az úthoz. Baktattam az egyhangú, földes úton, és azon járt az eszem, hogy milyen jól jönne most egy szekér, amikor zajt hallva mögülem, egy könnyű, lovas homokfutó ért utol. Annyira adott volt a helyzet, hogy gondolkodás nélkül felkértem magam rá. Egy vadász és a felesége vett fel, akikkel vidám beszélgetés közben elszaladtunk a Szent-Anna kápolna mellett, melyet így kihagytam, de a csuda bánta, hisz 9:20-ra már a sükösdi templomnál voltam.

A mise után éreztem csak igazán, hogy a tegnapi-mai erőltetett menet mennyire tönkretette a talpamat. Vízvétel és egy játszótéren elköltött reggeli után sántikálva indultam neki a folytatásnak, de csak a falu széléig jutottam, ahol olyan eszméletlenül belehasított a fájdalom a talpamba, hogy le kellett ülnöm. Egyik féltenyérnyi vízhólyag szakadt ki, és csak némi kenőcsözés, ragtapaszozás után lett elviselhető a fájdalom. Viszont minden borús elképzelésemmel ellentétben aznap már nem volt több gondom a talpammal.

Hatalmas mező szélét követve értem be a hangulatos erdőbe, majd egy romos tanya után annyira sok pókháló feszült az úton keresztbe, hogy egy bottal magam előtt csapkodva tudtam csak haladni. Később elértem a  letérőt, mely az Ólomhegy irányába, a geodéziai toronyhoz vezet. Szelíd emelkedővel felsétáltam a 172 m-es „csúcsra”, megkerestem a GCOLOM geoládát, és felmásztam a toronyba, ahonnan messzire el lehet látni, de nincs igazán mit nézni.

Sík, erdő borította vidék körös-körben. Kerestem a távoli Érsekhalmát, de csupán a közeli Rém falu westel-tornyát találtam meg, a másik oldalon pedig már alig látszott a Szekszárdi-dombság a ködös távolban. Ismét lent a tűzrakónál pihentem, ebédeltem és szárítgattam izzadt pólómat.   Később friss erővel folytattam egyhangú utamat kelet felé, ahol kirándulókkal is találkoztam, hiszen a vasárnap és a szép idő másokat is kicsábított a szabadba.

Ez a szakasz nem tett rám mély benyomást, az első említésre érdemes hely az újonnan telepített, hangulatos kerítés az út jobb szélén. Nem a szokványos drótháló, hanem a környezethez jobban illő, de mégis egyszerű deszkakerítés.

Egészen szimpatikus volt addig, amíg egyszer csak keresztbe nem vágott az úton, elkerítve abból jó 400 métert. Hamar elegem lett a bokatörő bukdácsolásból, ezért átmásztam rajta felkészülve arra, hogy esetleg számon kérik betolakodásomat. Persze a kerítés továbbra is tetszett, de a tulajról volt véleményem. Távolabb, már ismét a kerítés külső oldalán, egy dimbes-dombos résznél úgy határoztam, hogy itt fogok éjszakázni. Egy kellemes helyet találtam az erdő sűrűjében, de a sátorverés közben rádöbbentem, hogy kevés lesz a vizem.

Semmi baj, majd kérek a tanyán, -gondoltam, és a kapun belépve elindultam az épület felé. Egy teremtett lelket sem láttam, ezért hangosan „jó estétezve” közeledtem, míg végre meghallott a juhász. Kedvesen fogadott, bár az első kérdése az volt: hogy is kerültem én ide. De szívesen adott szódavizet, hisz neki is csak az volt. Sándor még egy finom fröccsel is megkínált, isten éltesse! Jót beszélgettünk gyerekkoráról, szüleiről, régi emlékeiről. Aztán elillant a hangulat és tanácsolta, hogy hamar menjek ki a tanyáról, nehogy a gazdája megtudja, mert szorulunk. Szóval a tulajról megvan a véleményem!

Visszaérve vacsoráztam, leápoltam a talpam és hamar le is pihentem, mert a közel 29 km-t bizony éreztem a tagjaimban. Nyugalmas, meleg éjszaka volt.

2011. 10. 03. hétfő Ragyogó reggelen vágtam neki az út folytatásának. Hajnali fényben fürdött a homokos bekötőút, mely a közeli aszfaltig vezetett.

Láttam egy békésen legelésző nyuszit nem messze előttem az úton. Nem is nagyon sietett, amikor közeledtem felé. Persze végül csak bement az erdőbe. Kiértem az aszfaltos útra, melyen jó 3 km-t kellett gyalogolnom. Szerencsére hamarosan átváltott homokos útra, amin egészen kellemes volt a lépés. Mezők és fás ligetek között baktattam, és számoltam, hogy mennyi van még a fordulóig, bár fordulót követően sem változott semmi.

Később virágokat fényképeztem, majd egy bukkanó után láttam egy kis rókát, amint az útról beszaladt a sűrűbe. Errefelé már változatosabb volt a környék, a ritka erdőben kacskaringózott az út, néha egy-egy dombocska is megjelent. Sok helyen az ellenfényben impozáns termésű papagáj-virág díszítette az út szélét.

Egy kanyar után egy vidám, lelkes csapattal találtam magam szemben. Salgótarjáni turisták voltak, boldogan köszöntöttük egymást. Megbeszéltük az élet dolgait, kicseréltük tapasztalatainkat, és folytattuk utunkat, mindenki a maga irányába. Feldobott ez a kis találkozás, és szükségem is volt a frissességre, ugyanis délig be akartam érni Érsekhalmára, hogy találjak még nyitott boltot. Lendületesen átvágtam Szentgyörgyön, majd az itt kifejezetten mély homokban hamar elértem a hosszú falu szélét. Az első bolt zárva volt, de reméltem, hogy a központi nyitva lesz. A kiírás szerint nyitva is kellett volna lennie, de nem volt. Némi tanácstalanság, és egy-két kör után megjelent a boltos, így alaposan bevásároltam. A templom mögötti játszótéren ebédeltem egy padnál, közelemben egy kisleány játszott édesanyja és nagymamája társaságában.

A falu után egy löszfal mellett értem el Hild falut, majd átkelve a Dunavölgyi-Főcsatorna hídján ráfordultam a töltésére. Majdnem 5 km-es egyenes szakaszon azon kaptam magam, hogy árnyéktól árnyékig igyekezve próbálom leküzdeni az utat. Bizony október ellenére nyárias hőség uralta a tájat.

Aztán végre megérkeztem a Hajósi Pincefaluhoz, melybe oldalról vezetett be az út. Diófák alatt, kedves borospincék mellett értem el a főteret, megkerestem a közeli GCHAPI geoládát, és bélyegeztettem a Judit panzióban. Nyugodt, hétköznapi hangulat uralta a települést, sokan végezték a szüret utáni tennivalójukat, hordót mostak, pincét takarítottak.

Egy, a pincék melletti alig észrevehető lépcsőn szempillantás alatt egy mély völgyben lévő esőházhoz értem. Szusszantam, ettem egy keveset, hogy új erővel folytathassam utamat a Hegy alatti részen a  jelzés mentén. Általában lápos, jelenleg száraz terület szélén vezetett az ösvény, érintve egy rövid letérőt a dombtetőn kialakított, kilátásra alkalmas hely felé.

Később megcsodáltam egy gémeskút közelében kialakított pihenőt, aztán hosszan sétáltam a buja növényzettel borított lápos vidék peremén vezető úton.

Lemenőben volt már a nap, amikor megérkeztem a halastavak partján lévő Rudi kopjafához. Néhány horgász volt csupán a tó körül, nyugalom uralta a tavat. A környékre terveztem az éjszakát, ezért átsétáltam a tó túloldalára, és az útról már nem látható belsőbb réten tábort is vertem, két szénaboglya közelében.

Napnyugtára sikerült elrendezkednem, volt időm élvezni a ragyogó naplementét. Már félhomályban a tóhoz is visszamentem egy gyors mosdásra. Megvacsoráztam és leápoltam a talpam, majd miután beszéltem Klárival, nyugovóra tértem. 27 km-t haladtam a mai napon, de már kezdtem felvenni a ritmust. A nyílt terep miatt hűvösebb, párásabb, de békés éjszakám volt.

2011. 10. 04. kedd Korán, még sötétben kimásztam a sátorból megcsodálni a csillagokat. A sátor ponyvája csurom vizes volt a párától. Ősz lévén már jól látszott kedvenc csillagképem, az Orion is. Készítettem fényképet is róla, egészen elfogadhatóra sikerült.

Nem feküdtem már vissza: a derengő hajnalban kényelmesen összepakoltam. A rét felett pára lebegett, a védettebb helyeken egy-egy vastagabb folttal. A pirosló égalja lassan kivilágosodott, és mire elkészültem, már világos reggel lett. Éppen akkor kelt a nap, amikor elindultam, és a harmatos fűben csurom vizes lett a bakancsom, mire kiértem a tó közelében futó útra.

A mezőkön már a reggel uralkodott, de a nádassal védett tó felett még tartotta magát a hajnal. Fátyolos köd lebegett, vándorolt a víz felszínén, ritkán látottá varázsolva a képet. Bár este is alaposan bejártam a tópartot, most is meg-megállva, fényképezve sétáltam a közeli országútig. Rövid aszfalt után egy mező szélén bandukoltam, hogy egy hatalmas félkör mentén körbekerüljem Császártöltést, miközben gyönyörködtem a távoli falu ellenfényes panorámájában.

Váratlanul egy nádason átvezető úton, mintha egy kapun lépnék be, egy csodálatos rétre értem. A reggel ragyogásában fürdő távolba vesző rét, fűszálak hegyén csillogó páracseppek milliói, a kék égbolton lebegő néhány fátyolfelhő varázslatos hangulatot adott a helynek.

A rét közepén egy életerős fa állt. Minden másodpercét átélve szívtam magamba a hely varázsát. Úgy döntöttem, hogy a rét végén reggelizek, hogy egy kicsit tovább élvezhessem e csodás hangulatot. Az előttem lévő mocsár töltésén vezető úton tettem egy kis kitérőt a GCBREK geoláda egyik pontjához, hogy aztán visszatérve belevessem magam a mocsár rejtelmeibe,

a régi tőzegbánya kisvasút töltésén kialakított tanösvényen. Zegzugos ösvényen, időnként ingatag talajon, sűrű nádasban vezetett a hamisítatlan mocsári út. Láttam szárcsákat, vízisiklókat, láttam seregélyeket olyan tömegben, hogy valósággal elsötétedett az ég. Október lévén szúnyog már egyáltalán nem volt, így teljesen zavartalanul élvezhettem a sétát.

Éppen kezdett egyhangúvá válni, amikor ki is értem a nádasból, majd egy darabig még a közelében haladva, a zárt Csala-csárda mellett hamarosan elértem Kiscsalát. Mivel nem találtam a faluban nyomós kutat, két nénitől kértem vizet. Nagyon mondogatták, hogy ők bizony semmi pénzért neki nem vágnának egy ilyen útnak, és úgy hiszem pénzért én sem…

Dimbes-dombos, erősen szikes, homokos tájon hagytam el a falut. Egy darabig kifejezetten hangulatos volt ez a pusztaság. Később némi változást az erdő hozott, kínomban itt az alföldön még a hegyekben megvetett akácos erdőnek is örülök. Dél felé egy hangulatos magasles közelében ebédeltem, miközben megfigyeltem egy távoli mini tornádót, amint forogva felkapta a puszta homokját. Ebéd után az erősen lepukkant Középcsalára érkeztem, ahol egy lakatlannak vélt, lepusztult ház előtt szilvát eszegettem. Később kijött az itt lakó idős bácsi rácáfolva elképzelésemre.

Hosszú, egyhangú vándorlás kezdődött innen a süppedő homokban. Távolabb egy régi irtáson álló hagyásfa körül fiatalos növekszik. Ez a fa nem hiába élt, szinte „megható” amint büszkén áll csemetéi körében. Új utakat kereső kalandozásaim közben akadtam rá egy száraz rét szélén álló magaslesre. Élvezve a rét hangulatát, átvágtam rajta, hogy így térjek vissza a nemrég elhagyott  jelzésre.

Egyhangú 4 km, homokban való baktatás várt rám a következő faluig, Kéleshalomig. Egyszer csak utolért egy teherautó, melynek sofőrje erősen bíztatott, hogy rakjam fel a zsákomat a platóra, én pedig üljek be, elvisznek a faluig. Mit mondjak: annyira nem kellett bíztatni! Hamar kitalálták, hogy én egy korsó sörről álmodok, ők meg szívesen elvisznek a kocsmához. Derűs hangulatban érkeztünk a Tyutyu sörözőhöz, ahol vidám beszélgetés közben kaptam innivalót és

bélyegzést. Fél óra múlva újult erővel, vidám lélekkel vágtam át a nagyon szép falun, hogy a túlsó felén egy rövid aszfalt után úgy folytassam, mint előtte… bokáig a végeláthatatlan homokban. Egy szatyrot cipelő, szembe jövő ember váratlanul rám kérdezett: - Kér egy kávét? Hirtelen azt sem tudtam, mi van!? Nagyon barátságosak erre az emberek!

Nyárfák, fenyőerdők mellett vitt az út, és az egyik ligetes erdőbe be is mentem tábort verni. Hangulatos helyet találtam a puha tűleveles talajon. Különösen élveztem a teliholdas éjszakát, a sötétben sétáltam is egyet a sejtelmes erdőben. Mélyen, jól aludtam a mai 29 km-es út után.

2011. 10. 05. szerda Frissen, jó lendülettel pakoltam össze a kellemes tábort a napfényes reggelen, majd visszatértem a tegnapi homokos útra.

Hamarosan egy füves oldalútra tértem a homokbuckák felé, szemben a kelő nappal. Az ellenfényben csillogó harmatos füvű, enyhén dimbes-dombos síkot bokrok ritkás csoportjai tarkították, a mélykék ég alatt csupán néhány távoli madár dala hallatszott. Az egyre sűrűbben megjelenő boróka bokrok, és egy távoli hófehér tanya tette teljessé a képet. Maga volt a megtestesült nyugalom.

Az alföldnek is megvan a maga varázsa, el kell ismerni! Néhány éve erdőtűzben elpusztult fák kiszáradt csonkjai is fokozták a hely különlegességét. A közeli GCKEHO geoláda környékén tetőzött a varázslat, alig győztem betelni a hangulatával.

Kalandozva, úttalan utakon tértem vissza egy homokos útra, mely a számomra megfelelő észak-keleti irányba haladt. Az út mentén nem túl régen tarra vágták az erdőt, így láthatóvá vált a homokbuckás táj szelíd, lankás hajlatainak csodálatos látványa. A süppedő homokban való nehéz gyaloglást teljesen feledtette az út kivételesen kellemes hangulata.

Majdnem 3 km-es egyenes után ismét elértem a  jelzést, majd jobbra fordulva hamarosan a Pici-Paci-tanya kapujánál álltam. Meglepő módon a jelzés a tanya bekerített udvarán vezet keresztül, karámok, lakó- és üdülő épületek, békésen legelésző lovak mellett. Embert viszont egy teremtett lelket sem találtam, és mivel a bélyegzőt sem leltem, lefényképeztem magam a cégtábla mellett. Hamar el is hagytam a tanyát a villanypásztor kapun keresztül.

Hosszú, egyhangú kutyagolás kezdődött innen, először a tó éppen száraz medre mentén, később az üdülőterület aszfaltos útján. Útközben megkerestem a GCKFT geoládát, aztán elérve a strand bejáratát, besétáltam a nyílt vízfelülethez. Volt egy dédelgetett gondolatom, hogy meg kéne fürdeni a szinte nyárias melegben, de végül az élénk szél, illetve a vonatom indulásáig szoros idő miatt erről lemondtam. Csupán egy alaposabb mosdást csaptam az amúgy elég hideg vízben.

Idén nem is voltunk sehol vízparton nyaralni, itt legalább hangulatában kárpótolt ez a néhány perc. Igyekeztem tovább, hiszen jött a vonatom, de még 3 km aszfaltos gyaloglás hiányzott, hogy végre elérjem Kunfehértó állomását. Fáradtan, fájó talppal időben meg is érkeztem, ahol a jegyvásárláskor újabb meglepetés ért. Nem tudtak visszaadni a nagyobb címletű pénzemből. A vasutas azt tanácsolta, hogy a közeli panzióban váltsam fel, de erre nem voltam hajlandó. Még csak az hiányzik, hogy lekéssem a szerencsésen elért vonatot!

Barátságosan meg is egyeztünk, hogy amíg jön vonat, addig nagy baj nem érhet. Jött is, és a kalauznál sikerült megvennem a jegyemet.

Szerencsésen megérkeztem Bajára, majd tovább Bátaszékre, ahonnan vonatpótló busz vitt Szekszárd-Palánkig. Az autóm érintetlenül várt, és kényelmes úttal estére otthon is voltam. Erre a napra 15 km jutott, az öt nap alatt 125 km-t gyalogoltam. A talpamat alaposan megviselte a sok aszfaltos út, de kezdem felismerni az alföldi tájban rejtőző szépségeket.