1.sz. túra Gemenc

Szekszárd v. áll. – Baja

2011. 08. 07. vasárnap        Már előző nap megérkeztem feleségemmel, Klárival Bajára. Úgy terveztük, hogy egy kis pihenéssel egészítjük ki a túrát. Kicsit barangoltunk a városban, meglátogattuk a Türr István kilátót, a Vodicai Szentkutat, beszereztem a bajai bélyegző lenyomatot a közeli Potyka-csárdában, majd Baja-Dunafürdőn a kellemes, jól felszerelt Fekete Gólya Pihenőházban töltöttük az éjszakát. Reggel én gyalog vágtam neki az útnak, míg Klári később autóval, kisvasúttal ment el Lassiig, ahol találkát adtunk egymásnak.

A Vén-Duna partján baktattam Gemenc belseje felé, szebbnél szebb holtágak és öblök mellett. Még a reggel uralta a tájat, a maga nyugodt, kissé párás hangulatával. Esőházak, pihenő padok láncolata mellett vezetett az út, hiszen a kellemes part ide még sokakat kivonz a közeli városból. A Cserta-Duna torkolata előtt az esőháznál egy kisebb társaság táborozott, ahogy néztem pecások voltak. Megcsodáltam a partot, de tapintatosan távol maradtam a táboruktól.

A pár lépésre lévő Cserta hídján elállt a lélegzetem. Egy, a mozgásomtól megriadt fehér gázlómadár szelte a levegőt a festőien szép, pasztel színű tájban. Kicsit távolabb felült egy, a partról behajló elszáradt fa kopasz ágára. A torkolat oldalán pedig az ellenfényben ragyogó füves part és csillogó folyó varázsolt el.

Hosszan élveztem a szépséges látványt, majd alig indultam el, amikor zajra lettem figyelmes. Jó ötven méterre előttem egy disznó konda csörtetett az úton. A kocák ugyan óvatosan a sűrűben maradtak, de a fiatalok vidáman szaladgáltak az úton. Az itt már harmatos, füves úton továbbsétáltam, le-lenézve a jobboldalon húzódó holtág partjára. Vízi-liliomok borították a vizet, a partról egy-egy benyúló fa tette változatossá a képet. Hamarosan letértem a jelzésről, hogy levágjak egy nagy hurkot. Először frissen boronált, majd kissé sáros úton haladva értem el egy csatorna száraz lábbal járható gázlójához.

Itt is megriasztottam egy nagy madarat. A békalencsés vízben kidőlt, száraz fák feküdtek, békés, nyugalmas volt a környék. Nemsokára elértem a jobbról visszatérő jelzést, és ezt követve kisvártatva megpillantottam a csatlakozó kisvasút csillogó sínpárját. A Nyárilegelő mh-nél szénát szállító teherautók jöttek velem szembe, később többször is láttam lepotyogott bálákat. Jó lendülettel tettem meg az utat Lassiig, közben ráismertem a két évvel ezelőtti letérési pontomra.

Ezen a szakaszon a szúnyogok is támadtak egy csöppet, de szerencsére később már nem volt jellemző az utam során. Alig érkeztem Lassiba és már jött is a kisvonat Klárival.

Ki sem lehetett volna pontosabban számolni. Csak ő szállt le, mindenki más továbbment a Malomtelelőig. Így mire mi gyalog elértünk a kilátóhoz, a többiek már túl voltak rajta. Miközben elmesélte a kellemes vasutazást, a borongós ég alatt kényelmesen szemléltük a hajdani tó ma már füves síkját. Betelve a látvánnyal elindultunk a nem túl közeli gátőrház felé. Itt kértem bélyegzést egy kislánytól.

Az ismét ragyogó napsütésben izzadva baktattunk vissza a vasút megállójához. Alig végeztünk ebédünkkel, amikor megérkezett a vonat, mely Klárit viszi vissza Pörbölyre. A kalauz kérdésére döntenem kellett, hogy a két óra múlva érkező vonattal megyek-e Keselyűs felé, vagy inkább elgyalogolok a sínek mentén. Az utóbbit választottam: egyrészt, mert nem volt kedvem ülve várni még két órát, másrészt régóta vágyom bebarangolni Gemencet, (tavalyelőtt ezt két erdész megakadályozta) amire most itt volt az alkalom. Így, miután nejemet buzgó „zsebkendőlengetés” mellett elragadta a vonat, nekivágtam a vasútnak észak felé.

Jól számítottam, mikor úgy gondoltam, hogy a vasút mentén nem raktak ki „FOKOZOTTAN VÉDETT” táblákat, így „lelkiismeret-furdalás” nélkül besétálhatok a „titkolt táj” mélyére, és bár nem a legkellemesebb dolog vasúti talpfákon, zúzalék kövön gyalogolni, de utólag azt mondom, megérte. Néhol szerencsém is volt, mert a hordalék, és a falevelek már teljesen puhára belepték a töltést. Hamarosan elértem, majd el is hagytam a Gyöngyösoldal mh-et. Itt fordulnak meg azok a vonatok, amelyek csak a Malomtelelőig közlekednek.

Egy hosszabb egyenes végén, ahol a sínek balra kanyarodnak, több erdei út is találkozik a vasút mentén. Amikor benéztem az egyik útra, éppen egy nagy vaddisznó sétált be a bozótba. Óvatosan továbbmentem és a kanyar után megláttam egy egész kondát. Békésen bogarásztak a sínek mentén az úton, kicsik nagyok egyaránt. Bőven volt időm megfigyelni és fényképezni őket. Hangulatos volt így a természetes környezetükben megfigyelni egy vaddisznócsalád életét.

Mire lecsengett bennem az élmény, már el is értem a Szomfovai deltát. Régen itt volt egy leágazása a kisvasútnak nyugat felé, amit aztán megszüntettek. Ez az oldalág az egy km-re lévő árvízi töltésen keresztülvágva érte el az ottani tanyákat. Műholdas felvételeken jól kivehető a régi útvonala, a gáton még megtalálható néhány méter sín. Ide szerettem volna két éve eljutni a gátról, amely akkor nem, de most sikerült! Elhagyva a deltát, a hosszú egyenes szakasz végén egy barna folt mozgására lettem figyelmes. Szarvastehenek legelésztek a töltéstől jobbra az úton.

Bár távol voltak, elég jól meg tudtam figyelni, sőt óvatosan megközelíteni őket. Aztán gyanút fogtak, és gyorsan elsorjáztak a sűrűbe. Vadban erősen gazdag ez a környék.

Nemsokára egy hatalmas réten vágott át a vasút, később a Duna egyik holtágához közel haladt. Ezen a szakaszon ért utol az a vonat, amelyikkel utaztam volna, ha úgy döntök. De jó volt ez így! Elhagytam a Gemenci deltát, majd folytattam az utamat a Duna part felé. Kényelmes pihenő van itt kiépítve a kisvasút végállomásánál. Kicsit pihentem, pár szót beszéltem egy motorcsónakos családdal.

Hamar visszaértem a deltához, amely messze nem olyan hangulatos, mint a Szomfovai. Egy poros útkereszteződés, megfűszerezve a vasút elágazásával. A széles, poros, nem túl lélekemelő, Keselyűsre vezető Vonal-úton indultam tovább. Fásultan baktattam a porban,

amikor megláttam az út menti árokban egy vaddisznót. Nem is álmodtam volna, hogy itt látok ilyet. Elmélyülten turkált a fűben és észre sem vett, később ijedt visítással berohant a sűrűbe. Jót mosolyogtam rajta, és egyszeri kivételnek könyveltem el. De alig haladtam néhány száz métert, amikor egy őzzel megismétlődött az előző eset. Csakhogy az őz gyorsabb volt mint a disznó, itt már nem volt időm fényképezni. Nem hittem volna, hogy ilyen nyílt terepen ennyi vad legyen.

Aztán már csak a monoton gyaloglás maradt, eleinte poros, később aszfaltos úton. Felhívtam Klárit, aki közben már elfoglalta a szállásunkat, hogy hamarosan megérkezem. Boldogan jött is elém, rég nem volt ilyen kedves üdvözlésben részem.

Elrendeztem a bélyegzést, és megmutatta szállásunkat a Keselyűsi Csárdában. Egy nappali, háló, fürdőszoba, konyha, étkező, pedig mi csak egy egyszerű szobát rendeltünk. Nem akartam hinni a szememnek, úgy éltünk mint a királyok. Később a gazda, Horváth Dénes, és felesége, Editke még egy halászlé vacsorával is megkínált, és nagyon nem bántuk meg, hogy elfogadtuk. A mai 33 km után nem igazán kellett ringatni, békés nyugodt éjszakánk volt.

2011. 08. 08. hétfő Verőfényes, szép volt a reggel. Reggelizést követően ismét egyedül vágtam neki az útnak Bárányfok felé.

Lementem a Sió holtághoz, ahol egy nagy madarat láttam egy száraz fatörzsön, majd egy mókust a bokor ágain. Hosszan sétáltam a part melletti úton, és a tündöklő reggelen csodákat láttam: mélykék vízben csillogó napfényt, vízimadarak csivitelését a nádban, távoli madarak reptét, egy-egy horgász türelmes várakozását. Úgy elment az idő, hogy végül már igyekeznem kellett, hiszen Klári várt rám.

Később eltávolodott az út a parttól, átvágott egy erdőn, majd kevésbé látványos terepen vezetett Bárányfokig. Nemsokára sikeresen találkoztam Klárival, és együtt sétáltunk a víz partján.

Erre zártabb, kevésbé napfényes, de nem kevésbé látványos partok között tekergőzik a holtág. Visszafelé becserkésztük a GCGEME geoládát, (mivel két év óta új helyre lett telepítve, nekem is újként hatott), majd megnéztük a kisvasút végállomását. Sajnos látszik a megállón, hogy a vasút nagyon ritkán, csak külön rendelésre jön el idáig.

Elmentünk még a faházak felé bélyegeztetni, de nem jártunk sikerrel, így ismét elbúcsúztam Kláritól, aki az autóval a Csörge-tónál fog várni. A bélyegzőt később, az 1896-ban épített, és 1970-ben ideszállított Frigyes Főherceg Őfelsége Pavilonjának bejáratánál találtam meg, ahol bélyegeztem.

Impozáns épület, kár, hogy így el van rejtve a világ elől. Pihentem egy kicsit az épület előtti padoknál, mivel nem könnyű út várt rám. A megépült M6 autópálya kettévágta az eddigi útvonalát, így egy jelentős kerülővel, a Sió töltésén, a híd alatt lehet csak eljutni Szekszárd felé. Tikkasztó melegben több mint 8 km a minden oltalmat nélkülöző úton. Nem a legszívderítőbb szakasz ez!
	Bár azt hiszem, jobb, ha felkészülök az ilyen szakaszokra, hiszen az Alföldi Kéktúra sokszor vezet ilyen úton. Nem mondom, van ebben is szépség: jobbra a zárt erdőség, balra a távolba vesző vetés, elől, hátul a végtelen út, de nem árt a jó monotonitás-tűrés, hiszen csupán madarak, esetleges távoli vadak mozgása ad némi változatosságot. Nekem sikerült megfigyelnem egy fekete gólyát, néhány magasban köröző ragadozó madarat, de egyáltalán nem bántam, amikor végre a Sió felé hajlott az út, és végre le tudtam menni a partjához.

Nem valami nagy csoda, de én akkor csodának láttam. Minden lépéssel közelebb kerültem a hídhoz, és végül nem kis megkönnyebbüléssel raktam le a zsákot a híd alatti árnyékba, hogy végre megpihenjek.

Jócskán elidőztem, teleszívtam magam a vízkészletem maradékával, majd nekivágtam a második szakasznak. Nem részletezem, mert nincs mit. Poros út, tikkadt mező és más semmi. Összefoglalva: szívás ez a szakasz, remélem nem túl sok lesz ilyen az AK-n. Persze ezt mondtam a DDK elején is a dimbes-dombos szakaszokra, aztán komolyan megszerettem őket. Majd meglátjuk!

Elcsigázottan értem a Csörge-tóhoz, ahol Klári friss, életmentő ebéddel várt rám. Evés után körbejártuk a tavat. Sajnos nem használt neki a tereprendezés. A régi emlékeimmel ellentétben most egy feldúlt, holdbéli táj hangulatát keltette bennem. Megkerestük a GCCSTO ládát. 

Szegény rejtő, alighogy elrejtette a ládáját, már szét is dúlták a tavat. Reméljük, a természet hamar begyógyítja a sebeket.           Mivel két éve, ezt a még hátralévő városi szakaszt már egyszer legyalogoltam, most autóval mentünk be a vasútállomáshoz, hogy az utolsó (első) bélyegzést is megszerezzem. Kicsit körbejártuk még a várost, felmentünk a kilátóhoz, ahonnan ismerős szemmel vizsgáltam a távoli tájat, merre is jártam eddig. De a különösen tikkasztó meleg hamar lezavart minket, és visszaautóztunk Keselyűsre.

Még kisétáltunk együtt is a Sió partjára, megmutattam Klárinak a reggeli szépséges tájat, de beborult az ég és érezni lehetett, hogy változni fog az idő. Nem véletlen volt ilyen forróság egész nap. A fantasztikusan finom szarvas-pörkölt vacsorát már csak bent tudtuk elfogyasztani az eső miatt. A mai 19 km gyaloglás jóleső fáradsága, a fenséges vacsora, a különösen finom pálinka úgy olvadt szét bennem, mint egy csodás álom (szó szerint). Nagyon kellemes két napot töltöttünk el itt Gemencen.